Tűz, ami éget 

„ …lángnyelvek jelentek meg előttük, amelyek szétoszlottak, és leszálltak mindegyikükre.” Apostolok Cselekedetei 2,3 

Mózes bokra lángolt, de nem égett el. Megszólalt az Úr, világosan, egyértelműen, mégis, az érinthetetlen, a mindennél szentebb szólt onnan. Leoldott saru és zavart dadogás a kiválasztott embertől, csak ez lehet a válasz. Ez a tűz nem a miénk, ez másik világ.

Az Illést elragadó szekér is lángolt. A mennyből jött, majd magával vitt valakit közülünk. Az a tűz arról beszélt, hogy egy másik világ nyílt meg, ismét csak egy időre. Elizeus pedig áll és néz, kiáltani próbál Istennek, túlkiáltani a tűzviharos mennyei szekeret, de nincs értelme. Ez a tűz nem a miénk, ez másik világ.

A pünkösdi tűz lángol és fentről érkezik. Mégsem éget, mégsem érinthetetlen, az emberre száll. Ugyanaz a szentség és hatalom, mégis mennyire más – a kereszt és feltámadás után! Szavak is vannak, itt is, de nem bizonytalanság és magyarázkodás, nem viharba halt kiáltás, hanem mindenki számára érthető üzenet az élő Krisztusról, a mindennél közelebb jött Szentlélek belülről égő tüze által. Pünkösdkor megnyílt a menny, de nem elragadni jött minket, hanem hogy velünk maradjon, hogy szikrát gyújtson rajtunk keresztül. Mert ez a tűz a miénk, és átformálja a világot, a mi világunkat.

(Bella Péter) 

Víz, amely éltet 

„Jézus így válaszolt neki: „Aki ebből a vízből iszik, ismét megszomjazik, de aki abból a vízből iszik, amelyet én adok neki, soha többé meg nem szomjazik, mert örök életre buzgó víz forrásává lesz benne.” Jn.4,13-14. 

Gyermekkoromban a víz olyan volt nekem, mint Rudolf Otto: A Szent c. művében a numinózum: egyszerre vonzó és félelmetes. Amikor küldtek, nem akartam fürdeni menni, ha meg már benne voltam, nem akartam kijönni belőle.

Jézus élő vízről beszél. Ennek egyértelműen pozitívnak kéne lennie, nem? Miért keveredik hát bele üröm? Számomra azért, mert olyan erővel, pontosabban olyan személlyel való találkozást jelent, akit nem irányíthatok. Élő víz. Nem mocsarasodó tó, ami kiszámítható, kézben tartható. Él. Mozog. Akar. Ösztökél. Irányít. Olyan vagyok, mint a kis csónak, amely vad vízre téved: dobálja, viszi, hajtja a víz kedve szerint. Lehet, hogy kellemetlen helyzetbe visz majd, ahol szembesülnöm kell magammal. Dobálni fog, míg változásra nem késztet, márpedig még olyan változás bennem nem történt, ami ne járt volna együtt fájdalommal. Csak a fájdalmat ki lehetne hagyni, de jó lenne! De jó lenne, ha csak béke és nyugalom lenne! A Lélek azonban nem hagy. Ő már csak ilyen – dinamikus, mozgó, változtató, kiszámíthatatlan, élő. No és persze még mindig a Háromság egyik személye. Ez teszi vonzóvá is – Isten itt van velem, bennem. Ő akarta így. Ő küldte a Lelket. Bármerre dobáljon is, bármerre vigyen is magával: bízhatom Benne.
Vezess, Uram, bízom Benned! 

(Adamek Norbert)

Szél, amely felszabadít

„És amikor elvonult az ÚR, nagy és erős szél szaggatta a hegyeket, és tördelte a sziklákat az ÚR előtt, de az ÚR nem volt ott a szélben.” „hirtelen hatalmas szélrohamhoz hasonló zúgás támadt az égből, amely betöltötte az egész házat”  
1Kir 19,11 és Apostolok Cselekedetei 2,2 

Amikor ezt írom, kint ülök a kertben. Vibráló napfényben, erős reggeli szélben. Zúg és süvít, hangja a madárcsicsergést is elnyomja. Északról jön, szaggatja a lombokat és tördeli az ágakat. De az Úr nincs ott a szélben...

Halk és szelíd hangja belül szól.

Mégis, hatalmas az ereje. Szétszaggatja a szorongás és a csüggedés nehéz ködét, feltépi az önbecsapó álarcokat, letördeli a kétség és közöny falait, kisöpri az önzés és harag áporodott levegőjét, mélybe fáradt életeket ránt a magasba, és gyűlölködőket egymás ölelésébe taszít, felszakítja a néma szíveket, hogy megtisztulva átengedhessék magukon a zúgást, és a HANG megszólaljon. Az emberben, az embernek, az emberért.

Felállítom és szélárnyékba húzom a feldőlt leandert, s közben vágyódva – egyházunknak, magamnak – Isten Szentlelkéért könyörgök.

(Némethné Sz. Tóth Ildikó)