„Nem voltak szavaim”

Hónapok óta Ukrajnából, a háború elől elmenekült emberek pihennek, alszanak a budapesti repülőtér ökumenikus kápolnájában, a 2B terminálon. A menedéket keresők rendszerint egy éjszakát töltenek a légikikötőben, majd továbbrepülnek.  Hogyan segíti útjukat a Magyar Református Szeretetszolgálat repülőtéri misszióját vezető Krasznai Andrea lelkész? Miért imádkoznak az itt várakozók? Mit olvas ki az ukrán menekült gyerekek rajzaiból egy református művészettörténész, aki önkéntesként segít március óta?

„Amikor az emberek szenvednek, és segítségre szorulnak, a helyünk a szenvedők mellett van! Ez a krisztusi imperatívusz, szemlélet határozza meg a szolgálatunk irányát” – feleli Krasznai Andrea, a Liszt Ferenc Nemzetközi Repülőtér református lelkésze arra a kérdésre, miért vállalta a szembejövő feladatot: ne pusztán tétlenül szemlélje, amint megváltozik a repülőtér élete, hanem tevékenyen támogassa a háború elől érkezőket, és megszervezze a Magyar Református Szeretetszolgálat repülőtéri önkénteseinek csapatát.

A legnehezebb időszakban, a harcok kitörése utáni hetekben, napi ötszáz emberrel foglalkoztak az egyházi segítő ponton, a 2A terminál érkezési szintjén, 0-24 órában. A kezdetektől hasznos információval látják el a rászorulókat, segédkeznek a repülőjegyvásárlásban, a nagykövetségekre vagy a BOK csarnokba eljutásban, asztalközösségbe hívogatva gondoskodnak az emberekről, játszanak a gyermekekkel.

Eleinte a repülőtéri konferenciateremben éjszakánként több mint száz úton lévő ember aludta álmát, amit vigyáztunk – idézi fel emlékeit a lelkésznő. A kápolna – a repülőtér menedzsmentjének kezdeményezésére – lett ellátási helyszín, és itt szállásolják el azokat, akik nem férnek el a konferenciateremben. Az imaszoba jelenleg a rászorulók élettere, amelyben kiábrázolódik az egyház emberi arca – magyarázza Krasznai Andrea. Sőt, orvosi segítségnyújtásnak is színhelye lett a szakrális tér. A Franciaországban élő Júlia Ukrajnából elmenekült idős szülei fogadására repült Budapestre. A családtagok a kápolnában találkoztak, és a legyengült, beteg édesapát innen vitte el a mentő a közeli kórházba. Júlia és az édesanyja pedig egy hónapig lakott a kápolnában. Napjainkban a hajlott korú szülők, leányuknak, Júliának és férjének bordeaux-i otthonában, biztonságban élnek – eleveníti fel történetüket a lelkésznő.

Hetek óta egyre kevesebben érkeznek Ukrajnából, sőt, a trend megfordult: folyamatosan nő azok száma, akik visszafelé tartanak a szülőföldjükre. A konferenciatermet már nem használják szálláshelyként, de éjszakánként a kápolnában – amelynek falán nagyméretű, másfél méteres kereszt feszül – két-három ember éjszakázik. Elsősorban asszonyok és gyermekek. A lelki segítségnyújtáson túl, természetesen a menekült emberek ellátásáról, élelmezéséről is gondoskodunk – hangsúlyozza a repülőtéri szolgálatot vezető lelkész. Az elmúlt időszakban nagy mennyiségben álltak rendelkezésre az egyházi készletek, továbbá rendszeres támogatásként kapták a nagylelkű magánszemélyek élelmiszeradományait. Az ellátásban aktív szerepet vállaltak a gyülekezetek, ahonnan elsősorban szendvicsek érkeztek. A szendvicskészítésben közösségépítő erő lakozik – jegyezte meg a Kispest-Rózsatéri Református Egyházközség presbitere, miközben átadta az egyházi segítő ponton a gyülekezet élelmiszeradományát a lelkésznőnek.

Azokra a menekültekre, akiknek igénye, nyitottsága van a lelki táplálékra, külön odafigyelnek a misszióban. A repülőtéri önkéntesek – ahogy a lelkésznő jellemzi – lendületes, nagyszerű csapatát számos ukrán anyanyelvű tolmács erősíti. Együtt imádkozunk a békéért, a biztonságos jövőért, az otthon maradt családtagok életben maradásáért. A szláv lélek erőteljesebben rezonál, ha anyanyelvén szólnak hozzá – hangsúlyozza Krasznai Andrea, miközben lélekemelő lelkigondozói beszélgetéseket, közös imádságokat idéz fel. „A fiatal menekültekkel sokszor angolul kommunikálunk. Jól emlékszem, az áldott állapotban – kilencedik hónapban – lévő kismamára, aki családjával, autóval érkezett a repülőtérre. Hallottak az egyházi segítő pontról, eljöttek vacsorázni. Együtt fohászkodtunk, hogy a baba ne útközben, hanem Ausztriában vagy Németországban szülessen meg, ahova tartottak” – idézi fel a lelkész. Sokakban érzékeltük a bizonytalanságot az úti cél kapcsán – folytatja egy másik történettel. „Andrei, aki két kislányával és anyósával menekült el Ukrajnából – a felesége korábban meghalt –, nem tudta, hogy a szélrózsa melyik irányába induljon tovább. Három orosz orvos segíti a szolgálatunkat, közülük Pável doktor, aki azt tanácsolta a bizonytalankodó Andreinek, hogy telepedjenek le Göteborgba, ahol ő fiatalként diákoskodott. Mesélt a város szépségéről, arról, hogy befogadó és segítőkész emberek élnek ott. Így foglaltunk jegyet Svédországba. Az utazást elkészítendő, telefonon megkerestem a gyülekezet főgondnokát” – mondja a misszióvezető.

A beszélgetésekben lelki, baráti szálak szövődnek, így később is kapcsolatban marad a lelkésznő a menekültekkel. Tánya, az édesanyjával utazott – Olaszországba érkezve, írásban fejezte ki háláját a magyar emberek segítségéért. Tánya nagyon aggódott Ukrajnában maradt férjéért és szeretteiért, akik szétszóródva, óvóhelyeken, pincékben húzták meg magukat, azonban örömmel töltötte el a tudat, hogy családtagjai életben vannak – idézi fel az üzenetet a lelkésznő.

A beszélgetések közepette alkalom nyílik, hogy kézzelfogható lelki tartalmat adjanak az arra vágyakozóknak. A Magyar Bibliatársulat ukrán–magyar János evangéliuma kiadványokat, míg a Magyarországi Gedeon Társaság ukrán, orosz és angol nyelvű bibliákat adományozott a repülőtéri missziónak.

Az elmúlt hónapokban rendszeres munkakapcsolat alakult ki a spanyol követség és a missziót vezető lelkész között. A követség a Spanyolországban letelepedni kívánó menekültek utazásának előkészítésében segít, hogy élni tudjanak a nemzeti légitársaság felajánlásával, a térítésmentes utazás lehetőségével. Egy alkalommal több mint hatvan gyermeket fogadtak a lelkésznőék Csernobil környékéről. Nekik is a spanyol légitársaság adott ingyen jegyeket, hogy Spanyolországba repülhessenek, ahol azóta is családoknál nyaralnak. A repülőtéren töltött idő alatt a Magyar Református Szeretetszolgálat önkéntesei gondoskodtak a gyermekekről, akik jóllakottan, rajzban fogalmazták meg gondolataikat, érzéseiket.

Művészettörténész szemmel az ukrán gyerekrajzokról
A gyerekek persze nem csak csoportosan érkeztek a repülőtérre. A jellemzően édesanyjukkal érkező gyerekek közül van, aki fél, sír, mások csöndesek. Sokan szívesen rajzolnak, így kifejezve az érzéseiket. Ezeket a rajzokat összegyűjtötte, digitalizálta és rendszerezi is Lakatos Benedek művészettörténész, a Magyar Református Szeretetszolgálat önkéntese. A rajzokról azt mondja, „művészeti alkotások, amelyek a konfliktusnak olyan szegmensét mutatják be, amelyet nem gyakran látunk.

Sokan azt várnák, hogy a rajzok expresszívek, vagyis kifejezőek, hogy a harci cselekmények jelennek meg rajta. Néhány ilyen is van, tankokkal, bombákkal, de összességében elenyésző a számuk.” A művészettörténész hozzáteszi: a gyerekrajzokból egyértelműen átjön, hogy a szemünk előtt születik meg sokakban az Ukrajna iránti lojalitás – függetlenül attól, hogy a menekültek ukrán, orosz vagy valamely más nemzetiség anyanyelvét beszélik-e – teszi hozzá. A cél, hogy ezeket a rajzokat dokumentálják, konzerválják, hogy az utókor is láthassa majd ezeket. A terv, hogy egy digitális archívumot is létrehoznak a rajzokból.

A plüssmaci és a könnyek
Amikor arra kérem, hogy meséljen néhány történetet gyerekekről, elsőként a négy-öt éves Alexandráról kezd beszélni: egy olyan kijevi család kislányáról van szó, akiknek a házát szétbombázták, miután már sikerült elmenekülniük. Barcelonába utaztak tovább Budapestről. Nagyon el voltak keseredve. „A kislány odasúgta nekem, hogy otthon maradt a plüssmacija és egy másik állatkája. Nem értette, mi történik körülötte. Az adományokból kerestünk egy mackót és egy másik figurát, odaadtam neki. Aztán megölelt a kislány, nekem pedig gyűltek a könnyek a szememben.”

Olyan is volt, hogy nem tudott semmit mondani – árulja el. Például annak a családnak sem, akik két bőrönddel érkeztek, négyen: az édesapa, az édesanya és két kiskamasz gyerek. Már az csoda volt, hogy az édesapa is ott volt a családdal – idézi fel Benedek. A Mariupolban található Azovsztal üzem bunkerrendszerében töltöttek harmincöt napot, amelyről fotókat is mutattak. „Nem voltak szavaim. Bementem a raktárba, és egy nagyobb adag adományt pakoltam össze: ruhákat, élelmiszereket, vizet adtam nekik.” Ez a család Írországban folytatja az életét.

Miért segíti hónapok óta önkéntesként Lakatos Benedek az ukrán menekülteket?  „Van egy ötéves lányom, sokszor eszembe jut, hogy akár mi is lehetnénk az ukránok helyzetében.” A másik ok – teszi hozzá –, hogy „én felhagytam a fotelből való kommenteléssel, és eljöttem segíteni a legjobb tudásom szerint, hogy ezzel is hozzájáruljak Magyarország pozitív megítéléséhez.”

 

Képek: Magyar Református Szeretetszolgálat/ Kalocsai Richárd