A szeretet és a szelídség radikalizmusával

„Nincs befejezett múlt, a történelem mindig velünk van. A kérdés az, hogy ránk bíz-e valamilyen feladatot.” Visky András erdélyi íróval, a centenáriumra készülő Trianon-kantáta szövegírójával beszélgettünk.

Fel lehet-e olyan közösségi traumát dolgozni, mint amilyen Trianon? Lehetséges-e a feloldozás?

Színházi értelemben a feloldozás a történet pontos és közösségben átélhető elmondását, illetve rekonstruálását jelenti. A történetet a magunk, a közösség történeteként szükséges elfogadnunk ahhoz, hogy katarzis származzon belőle. Elsőrendűen az a kérdés, hogy a saját történetünk-e Trianon, vagy pedig arctalan nagyhatalmaké.

Az Ön családjára hogyan hatott a trianoni döntés?

Apám éppen 1918-ban született, így neki nem volt közvetlen tapasztalata az új impérium megszületéséről, nekem meg – minthogy egyik részről sem ismertem a nagyszüleimet – még az ő elmesélésük révén sem adatott meg részesülni ebből a rettenetből. A családom budapesti részétől mi, partiumiak, szinte teljesen elszakadtunk. Most is vannak Magyarországon rokonaim, első és másodunokatestvéreim akár, akiket nem ismerek. Az új országhatár számunkra a család egészét érintő fogság és a börtön folytatásaként funkcionált.

Visky András erdélyi magyar író, drámaíró, egyetemi tanár, színházi teoretikus. A Kolozsvári Állami Magyar Színház dramaturgja, művészeti vezetője, a Babeş-Bolyai Tudományegyetem Színház és Film Karának professzora. 1957-ben született Marosvásárhelyen, sokgyermekes református lelkészcsaládban. Édesapja, a köztiszteletben álló református lelkész, Visky Ferenc volt, akit az 1956 utáni ideológiai tisztogatás politikája idején, 1958-ban 22 év börtönbüntetésre ítélt a román kommunista vezetés (ebből hat évet le is töltött). Nem sokkal ezután feleségét, Visky Júliát és gyermekeit – köztük az ekkor kétéves Visky Andrást – a Bărăgan-alföldi táborba internálták. András itt, a Duna-deltában tanult meg egyszerre két nyelven, románul és magyarul beszélni. Miután édesapja 1964-ben szabadult, a család is hazatérhetett kényszerlakhelyéről. Meghurcoltatásuk és szenvedéseik később meghatározó témájává váltak Visky András alkotói munkásságának is. Darabjait angol, német, magyar, bolgár és román nyelvterületen egyaránt játsszák. Gyöngyösi Levente Kolozsvárról elszármazott zeneszerzővel közös Trianon-kantátájukat a Pécsi Filharmonikusok felkérésére írták.

Nagymamám budapesti temetésére sem jöhettünk el. Számomra ez feldolgozhatatlan hiány. Egy közösség számára megkerülhetetlenül fontos, hogy a nagyszülők vagy egyáltalán az idősebbek elmeséljék a saját történeteiket, mert a történelem csak alulnézetből egzisztenciális tapasztalat. Ha csak felülnézetből látom a történelmet, az szétfeszíti a lelket, mert a történelem politikai-hatalmi elmesélése soha nem jut nyugvópontra. Ennek többféle változatát, ráadásul több nyelven is hallom folyamatosan, hiszen Kolozsváron élek.

Hogyan lehet túljutni azon a ponton, hogy a történelmi folyamatok áldozatává lettünk?

Én elfogadhatónak tartom, ha valaki áldozatnak fogja fel magát vagy a családját. A történelemnek vannak olyan időszakai, amelyeket nem tudunk leírni másként, csak mint Isten-hiányt. Hívő nézőpontból inkább az a kérdés, hogy a mi történetünk Isten-történet-e vagy sem. Vagyis elfogadjuk-e a saját múltunkat – és akkor Isten leszáll közénk. A történtek elfogadása nem azonos azzal a fatalista attitűddel, hogy „ha Trianon végbement, akkor az Isten akarata volt”.  Az viszont, hogy egy személy vagy egy nemzet közel kerüljön a szerető Istenhez, és át is tudja élni az Ő közelségét, biztos, hogy akarata Istennek. Az elfogadás tehát nagyon is kreatív gesztus: azt a kérdést veti fel, hogy Isten közvetlen jelenlétében ránk bízott-e a történelem valamilyen feladatot, amelyben az identitásunkat artikulálhatjuk és gazdagíthatjuk. Mert a valóságos identitásunk nem abban válik teljessé, hogy majd valakik igazságot tesznek Trianon ügyében. Az ilyen igazságtétel a viszonylagos igazságok terepén van. Minden történelmi igazság valaki más nézőpontjából igazságtalanság. Ezek a megváltás hiányának a pusztító igazságai.

Ön milyen feladatra talált így rá?

A szüleim 1946-ban átszökték a határt Kelet felé, Romániába jöttek vissza. Ez olyan erősen meghatározta az identitásomat, hogy bennem sosem vetődött fel, hogy el kellene hagyni azt a közösséget, amelybe beleszülettem. A családomból senki nem tette meg egészen 1990-ig. Itthon vagyok, tele jobbnál jobb feladattal.

Ez a felelős magatartásról szól?

Egy felnőtt ember számára az a legfontosabb, hogy álljon ellen mindenféle politikai brutalizálásnak, ami egy létező vagy sokak számára nem is ismert traumára akar fölépíteni egy leegyszerűsített üzenetet. Ehhez a védettséghez az embernek egy számára bizalmi közösségben kell élnie, nagyon élesre metszett, de irgalmas tükrök között, amelyek megmutatják őt önmagának, és ez fölemeli és boldoggá teszi őt.

Ez szabad embert feltételez…

A diktatúra függővé tesz. A második világháború óta több nemzedék is diktatúrafüggő, mi is azok vagyunk. Ez azt jelenti, hogy ha le akarják venni a vállunkról a politikai gondolkodás terhét, akkor mi gondolkodás nélkül át is adjuk – ez a zsigeri reakciónk, mert így szocializálódtunk. A diktatúra még az önpusztítás szabadságát is elveszi tőlünk, miközben elpusztítja emberségünket. Ezzel az örökséggel nem sikerült rendesen szembenéznünk.

Miben nyilvánul meg a függőség egészen konkrétan?

A függőséghez hozzátartozik az a törekvés, hogy kifejlesszük a valóság megtagadásának különböző technikáit, ezért olyan nagy bennünk a vágy a mítoszok iránt. Éppen úgy, ahogy egy függőségben élőben, aki alternatív valóságok megalkotásán fáradozik. Ilyen alternatív valóságok konkurálását és olykor konfliktuális beszédmódjait érzékelem, legfőképpen pedig a szélsőséges méreteket öltő társadalmi bizalmatlanságot.

A másik ember közelsége nem az öröm, hanem a szorongás forrása számunkra, főként, ha valamilyen értelemben másként gondolkodónak látjuk őt. Vajon min alapszik ez az elképesztően szélsőséges bizalmatlanság, ami még egyházközösségeken belül is ugyanúgy érzékelhető? Holott a koinónia, bizony, azt jelenti, hogy én kész volnék meghalni is akár a másikért.

Erdélyben sem jellemzőbb a bizalom, mint Magyarországon?

Erdélyben sok minden másképpen van. Az Erdélyben élő magyarok – csakúgy, mint az anyaországiak – nagyon sokfélék. Egészen más annak a magyarnak a világérzékelése, aki többségi román környezetben, annak, aki egy soknyelvű városban, és annak, aki többségi és erős anyanyelvi közösségben él. Úgy tűnik nekem, hogy az anyaországiaknak nehéz elfogadniuk ezt a sokféle Erdélyt. Pedig már a két világháború között sem egyarcú Erdéllyel volt dolgunk. A Tamási-féle modernista Erdély, annak minden ellentmondásával egészen más volt, mint a Wass Albert-féle nosztalgikus Erdély. Nemrég néztem meg a diákjaimmal az Emberek a havason című Szőts István-filmet, ezt az 1941-ben készült remekművet. Megjelenik benne az a megkerülhetetlen és termékeny fölvetés, hogy van egy mítoszi Erdély, amely Messiásokat szül, és arra vár, hogy az ország felszabadítói legyenek, miközben már fel is osztották az erdőket az új, profitelvű vállalkozók között, következésképpen az érintetlen régi világ erdőpásztorai meg az új világ favágói feloldhatatlan konfliktusba kerülnek egymással és a közbirtokosságok hagyományos intézményeivel. Holott ezek is, azok is székelyek mind.

Kós Károly a Trianon utáni transzilvanista gondolkodást megalapozó 1920-as, Kiáltó szó című röpiratában azt állítja, hogy ami Trianonban történt, az politikai értelemben elkerülhetetlen volt. Ez az Erdély nem az, mint ami az anyaország képzeletében él – az anyaország nem is ismeri ezt a társadalmat. Kós Károly szerint a legjobb az lenne, ha Erdély nem egy nemzetállam részeként élne tovább, hanem Svájc mintájára kantonállam jönne létre – erre nézve a trianoni béketárgyalásokon volt is próbálkozás. Jó volna, ha nem egy Bukarest–Budapest híd alatt laknánk mi, erdélyiek, olykor kifejezetten hajléktalanokként, hanem a saját utunkat járnánk, saját jogon, nemzettársaink szabad támogatásával.

A történelem igazságtalan – mondta. Lehet mégis tanulsága a történteknek?

Van egy kiváló komparatista barátom, román származású, a Chicagói Egyetemen nagyhírű professzora, aki azt állítja, igenis, igazságtalan volt a felosztása az országnak, de egy háború mikor tett igazságot? A vesztesnek nem igazságot szolgáltatnak, a vesztest büntetik.

Egy háborútól, ami az emberi gonoszság esszenciális megnyilvánulása, azt elvárni, hogy igazságot teremtsen számunkra, filozófiai önellentmondás.

A magyar politikum már akkor elveszítette a második világháborút, amikor elkezdte. Úgy fogta fel, hogy bármilyen morális árat kifizethet a revízió nevében. Ebből a morális dilemmából egy Nagy-Magyarország keretei között sem lehetett volna jól kijönni.

Említette a pontos elbeszélés hatalmas tétjét. A „magyar Golgota-szerű” kis narratívákban a történetünk főszereplője nem Isten, hanem a magyar nemzet. Ez már az Ön által említett mitologizáló folyamat része. Nem lehetne ehelyett a kereszténységre értelmezési keretként tekinteni, amely valóban gyógyító lehet, hiszen a veszteségnél is jóval nagyobb távlatot nyitó narratívára épül?

A Madarasi-Hargita több hegycsúcsán is kialakult egy-egy nosztalgikus kegyhelye a képzeletbeli Nagy-Magyarországnak. Kopjafákkal, Nagy-Magyarország-térképekkel, zászlókkal, sok száz koszorúval, keresztre feszített országtérképpel díszítve. Ott minden az igazságtalanságról, de nem csak, a magyarságról mint Európa Krisztusáról üzen. A múltban élés giccs-mennyországa – szívszorító. Mindenki felkent szakértője Trianonnak, csakúgy, mint a focinak. Ami azt is jelenti, hogy nem tudjuk megbeszélni a dolgokat, mert kizárólagos igazságok, rozoga összeesküvés-elméletek csapnak össze szenvedélyesen. A valóság elhárításának a szentélyei ezek, attól tartok. Az evangéliumi gondolkodás önismeretre és valóságismeretre szólít fel, olykor kifejezetten kemény szavakkal.

Mit jelent az evangéliumi gondolkodás?

A hívő ember számára az az alapkérdés, hogy Isten része-e a történelemnek vagy sem. Elfordult tőle, magára hagyta az embert kiszolgáltatva őt önnön gátlástalanságának, vagy itt van velünk és igazságot tesz?

A szeretet Istene számon tartja az övéit. Ez a számon tartás olykor meghaladja a mi fogalmainkat és a gondolkodásunk határáig juttat el bennünket, de talán éppen ezt írják le a ’bizalom’ vagy a ’hit’ szavak.

Mi egyszerre élünk ebben a világban és az Isten országában, egyszerre bírunk mindennel és egyszerre nem bírunk semmivel. Ha például Isten megengedi évtizedeken vagy évszázadokon át az üldöztetést, ez semmiképpen nem függeszti fel a saját felelősségünket, sőt ellenállásra, releváns politikai cselekvésre szólít fel. Nem gondolkodhatok például a mi meg az azok dichotómiájában, a másik emberre csak mint testvérre tekinthetek. Ebből igazságosság fakad politikai értelemben is, például megjelenik a társadalomban a spirituális és intellektuális értelemben felnőtt és szabad ember, aki nem engedi brutalizálni magát, akinek vannak saját gondolatai, és aki nem hűségesebb egy politikai irányzathoz, mint a saját Istenéhez.

Ha beszélgetnénk arról, melyik közösséget hogyan érintette Trianon, azzal kitisztulhatna a seb, amely szembenállásokat szül?

Az egészséges társadalom mindig kész önmaga átvilágítására és a jóvátételre. A történelem, persze, nem teszi lehetővé, hogy valamiféle zéróponthoz térjünk vissza. Az emberi idő lineáris idő, az isteni idő pedig egyetemes jelen idő. Ha az emberi idő nem része ennek az egyetemes jelen időnek, az borzasztó neurózisokat okoz a társadalom és az egyén számára is. Azzal, hogy a politikum nullpontokhoz vezet vissza bennünket, azt üzeni, hogy ami azelőtt volt, teljes mértékben értéktelen. Vagyis, amit a diktatúrában éltél, az nem is volt élet, ez pedig fennhéjázó és gonosz üzenet. Lehetetlen a múltat eltörölni, a mi történelmünk az is, ami nehezen emészthető meg. Amennyiben fölismerjük, hogy a múlt saját identitásunkká vált, a közös gondolkodás és indulatmentes beszélgetés igénye is megszületik bennünk. Író vagyok, színházban dolgozom, sok erőt merítek abból, hogy az irodalom hisz a velünk történő dolgok elbeszélhetőségében és továbbadhatóságában, ezt elsőrendű feladataként gondolja el. A Kié Erdély? című elbeszélésemben komolyan eljátszom a címben feltett kérdéssel, amelyre a válaszom az, hogy Erdély a szabad embereké. Ahol nincsen szabadság, ott az otthonléttudat is lehetetlen. Arra kellene törekednünk, hogy otthon érezzük magunkat a saját országunkban, mert ez a szó valódi értelmében politikai szubjektummá tesz.

Ez a megtörtség elfogadását jelentené, ami sokak számára a beletörődéssel egyenlő.

Ha az ember csak azt tudja megfogalmazni, hogy mit veszített, de azt nem, hogy mit nyert, akkor ez, bizony, hitetlen értelmezése a történelemnek. Ehelyett a történelem nagyvonalú, hívő és irgalmas értelmezésére lenne jó törekednünk. Ha nem így teszünk, akkor csak vesztesei tudunk lenni a népek történelmének. Imádunk vesztesek lenni, ebben a pogány gondolatban vagyunk talán a legjobbak. Az, hogy a történelemben alig vagy csak elvétve lehetségesek igazságos döntések, éppen azt mutatja meg, hogy az igazságosság elképesztő nagy ajándéka tud lenni az embernek, és ez általában meglepetésszerűen és, úgy tűnik, sokszor kívülről tör ránk.

Honnan?

Vannak időszakok, amikor vakok vagyunk, és még a gonoszságnak is lehet össznépi konszenzusa. De a nyugati kultúrában és az egyház történetében is vannak nagy megújulásmomentumok. Ezek nem a társadalomtól elzárt kinyilatkoztatások, épp ellenkezőleg – a reformáció is ilyen volt. Mindig van egy Illés próféta, egy maradék, amely nem azonosul a gonoszsággal, amelyet látszólag mindenki fenntartások nélkül támogat. Olykor az ítélet radikális mondataival állnak elő ezek az Illések, szembemennek a többségi akarattal is akár, sőt, vállalják a tévedés kockázatát is. Én hiszek abban, hogy a szeretet és a szelídség értelmet ad a kimondott szavaknak, a küzdelmesen megformált mondatainknak. A szóhasználatunk mi magunk vagyunk. Azt tapasztalom például, hogy a Trianon-kérdés puszta szóba hozása az embert szélsőjobbra pozícionálja. Nevetni kellene ezen, de nem lehet, az abszurd mi magunk vagyunk.

A kiszolgáltató jelentések nagy írója számomra Samuel Beckett. Ő az utolsó drámaíró a 20. században, akinek a színház még Isten-kérdés volt. Utána a színház megszűnik valódi metafizikai eseménnyé lenni. Beckett nem hitt abban, hogy a nyugati kultúra meg tud újulni önmagában, azt állította, hogy csak kívülről, egy új kinyilatkoztatás meghallása és elfogadása hozhat morális megújulást. Mi más volna a Godot-ra várva eseménytelen cselekménye, mint a kinyilatkoztatásra való várakozás?

Hogyan kerülhet egy lapra az abszurd és a kinyilatkoztatás?


A nyugati kultúrában az az erős érzület született meg az ő idejében, hogy a két világháború szellemi pusztításaiból nem lehet csak azzal a következtetéssel kijönni, hogy valami hiba történt a gépezetben. Nem, a gépezet esszenciálisan hibás, ezért a történteket el kell helyeznünk egy tágabb, a megváltás szükségességét ismét fölvető történetben. Beckett már nem hisz abban, hogy a fenntartások nélkül bálványozott szellemi kultúrában volna a megváltás, hiszen az nyilvánvalóan elárulta és magára hagyta az emberiséget. Lehet Mozartot zongorázva vagy Bachot dúdolva is gyerekeket ölni, és ezt soha nem gondoltuk volna, mert azt hittük, hogy a kultúra nagy teljesítményei mintegy megnemesítik az embert. Ezért állítja a becketti dráma, hogy meg kell állnunk, át kell gondolnunk ismét önmagunkat, a lehető legélesebb kérdeseket kell föltennünk magunknak a végletesen relativizálódott etikára vonatkozóan például, amely az erős ember kontrollált igazsága lett. A becketti várakozás nem tétlenséget, hanem a szembenézés igényét jelenti.  

A kinyilatkoztatás forrása ma mintha a politikai kommunikáció lenne – az legalábbis így tekint magára. Miért teheti?

A politika jórészt a statisztikára szorította magát: nagyon veszélyes korban élünk, mert egyre pontosabban mérhetőek a dolgok, így a társadalom ijesztő mértékben befolyásolható. Azonnal eljutnak üzenetek tömegekhez, és az üzenet csatornái hatékonyan ellenőrizhetők, meg kell tehát hatalmi eszközökkel szerezni őket. Veszélyes kor, de ez a mi korunk. Mi akartuk, hogy így legyen, a számítógép sokkal közelebb van hozzánk, mint a szerelmünk vagy a házastársunk.

Mérhetőségről beszél, pedig a média talán sosem volt ennyire hiedelmekkel átitatott…

A média új vallási teret alkotott meg, és vallásos módon működik, hiszen megtalálhatom benne, amire szükségem van. Valóságokat hoz létre, és én ezeket az álvalóságokat hittel magamhoz veszem. Ezért a valóságosságra való törekvés komoly feladattá vált számunkra, gondolkodó emberek számára a legkivált. Ahogy szóba állunk emberekkel, vagy ahogy megpróbáljuk bevonni őket egy közvetlen beszélgetésbe. Ma már nem érveket, tisztán megfogalmazott mondatokat, hanem linkeket vágunk egymás fejéhez. Önmagunkat, saját személyiségüket is készek vagyunk felfüggeszteni a kizárólagos igazságok nevében. Én ezt nem vagyok hajlandó elfogadni. Ha tehetem, és sokszor teszem, beszélgetek. A színházat sem önmagában való célnak tartom, hanem kiindulópontnak. Az előadás az ajtó megnyitása egy lényeges beszélgetés irányába. A Trianon-emlékévet is így fogom fel, társadalmi beszélgetésnek és, bizony, nagy adósságnak.

Bátor ember, aki nem csak azzal áll szóba, akivel eleve egyetért…

Törekednünk kell olyan közegekben élni, mozogni és odaadóan beszélgetni, amelyek idegennek mutatkoznak előttünk. Ez nem bátorság kérdése, hanem létkérdés. A saját nyelvünket kell áthelyeznünk olyan kontextusba, ahol kiderülhet, hogy nem bír valódi jelentésekkel, amit mondunk, hanem csak ismételgetjük a magunkét. Ha erre nem törekszünk, akkor Trianon is önmagát replikáló, folyamatos belső Trianonná válik, és ismét tovább szakad az ország. Ez a méreg állandóan hömpölyög, mert hagyjuk, és mert perverz örömöt okoz a sötét energiákat elszabadító ellenségeskedés.

Ön szerint mi a nemzet?

A nemzet nem absztrakt és arctalan sokaság, hanem erős közösségek hálózata. A közösségek nem szembenálló entitások, hanem az együttműködés művelői. Egy erős identitással bíró közösség elsőrendűen nem az önvédelemre rendezkedik be, tájékozódását nem a félelem motiválja, hiszen úgy érzi, neki van mit adnia, és ebben a nagyvonalúságban örömét leli.

 

Képek: Füle Tamás

Köszönet az interjúnak helyszínt biztosító Empathy Café and Bistrónak.

Kapcsolódó cikkünk:
A szolidaritás ideje
A hűség, az Istenre találás, a megbocsátás és a szolidaritás ideje van – Kuti József református lelkész Trianonról teológiai megközelítésben.