„A lélek rendje mindig ugyanaz marad. Vagy félelem, vagy szeretet. Vagy illúzió, vagy szeretet. Vagy önvédelem, vagy szeretet. A legtöbb, amit tehetünk, hogy félreállunk az útjából."
Richard Rohr
Istentisztelet a pusztában
Egyházkerületünk történetének apró, ismeretlen fejezete, amelyben az ügyesség, a hűség, a kapcsolattartás és az elődök tisztelete találkozott egymással.
A Rákosi-diktatúra legsötétebb időszakában, 1952-ben, egy fiatal lelkipásztor érkezett a Pest megyei Nyáregyházára a Sárospatak melletti Vajdácskáról. Alig telt el fél év szolgálatának megkezdése óta, amikor azt kérte az Állami Egyházügyi Hivataltól, hogy a Nyáregyházához közeli, egykori huszita templom romjainál megemlékező istentiszteletet tarthasson, hiszen a romok körül sok-sok sírhely fekszik, ahova a puszták lakóit temették el. Bátor tettét siker, de inkább áldás koronázta, és a környékbeli reformátusok istentiszteletre gyűltek össze a templomromnál, 1952 júniusának utolsó vasárnapján. Mivel nem találkozónak vagy nyilvános gyűlésnek hirdették meg, ezért az állam nem fordított akkora figyelmet az összejövetelre, ami az évtizedek alatt de facto illegális találkozóvá vált.
3-2.jpg)
Családok, gyülekezetek és a templomrom
Kelemen Norbert, aki 1994 óta a nyáregyházi gyülekezet lelkipásztora, osztotta meg velünk a történetet:
„Eleinte azok a családok vettek részt ezeken az összejöveteleken, akik elszármaztak a pusztáról. Először 1995-ben tartottam a pótharasztpusztai templomnál istentiszteletet, és ekkor ezek a családok még jelen voltak, minden családról lehetett tudni, hogy hol volt a tanyájuk. Három évvel később gyülekezetünk vezetősége úgy döntött, hogy központi emlékművet készít az elhunytak emlékére, ezzel együtt méltóbb körülményeket szerettünk volna teremteni az istentisztelethez.”
A területen, ahol mintegy 150 embert temettek el a történelem során, a gyülekezet akkori tagjai padokat rögzítettek az elkészült emlékmű köré, ami a közös sír fölé épült. Az emlékmű mészkőlapját a felsőnyáregyházi temető egyik 19. századi síremlékéből vágták ki. Úrvacsorás istentiszteletet 1998 óta tartanak az emlékműnél, ahol a környékbeli reformátusok közel hetven esztendeje gyűlnek össze. Hagyománnyá vált, hogy az egyes gyülekezetek kiválasztanak egy-egy éneket, amit közösen elénekelnek. Az istentisztelet után közös ebédet tartanak, az asztalokra a különféle gyülekezetekből érkező szőlősgazdák borai kerülnek.
Kelemen Norbert visszaemlékezett arra a napra, amikor az emlékművet felavatták.
„Mintegy 350 fő volt jelen ezen az egyházmegyei ünnepségen, a Monor-nagytemplomi gyülekezettől például egy panorámás nagy busz érkezett – egészen addig jutott, amíg el nem akadt a homokos úton, a népes gyülekezet végül besétált a pusztába. Komlósi Péter volt délpesti esperest lovaskocsival vittük a helyszínre. Nagyon megható emlékként él bennem az a nap, sokan ott voltak azok közül, akik már a híres 1952-es istentiszteleten is részt vettek.”

Erős vár a pusztában
A pótharasztpusztai templom története egészen a középkorig nyúlik vissza. A templom egy kereskedőút mellett épült fel, ami Szeged, Nagykőrös felől haladt Pest irányába. Az épület a 15. században a huszitákhoz került. A török idők alatt az Alföldhöz hasonlóan a Pesti-síksághoz tartozó haraszti puszta is elnéptelenedett, ezért a reformátusok a türelmi rendeletig, Nagykőrös és Ócsa között csak a pótharaszti templomban tudtak istentiszteletet tartani. A nagykőrösi földek határa egészen a templomig húzódott, ezeket hatévente megfuttatták, azaz licitálásra kínálták. Emiatt az itt élők nem mertek véglegesen letelepedni, és vert sárfalú vagy fából készült, kis méretű házakat építettek.
A második világháború alatt a pusztát először a megszálló németek foglalták el, akik később a szovjetek elől visszavonulva elakadtak az akkor még le nem csapolt mocsarakban. Az egyik, keleti frontról visszatért, tanyasi fiatal testvérpár parancsszóra segített a németeknek a teherautójuk mentésében, a testvéreket az akció után nem sokkal a szovjetek lelőtték, feltehetőleg ők az utolsók, akiket a templom körül temettek el.

Elődökre emlékezve
A szocializmus alatt minden földterület az államhoz került, ezért a pusztában lakók beköltöztek a környék falvaiba, Nyáregyházára, Újlengyelbe, Pilisre, Csévharasztra, Vasadra és Monorra. A templomot először az 1960-as években tárták fel, a második feltárást 1996 körül végezték, az eredeti terv szerint a templom minden oldalát újra felhúzták volna, ez azonban nem valósult meg.
Főző László után sokáig Gulyás László monori lelkipásztor szervezte és tartotta kézben a pusztatemplomi istentiszteleteket. A reformátusok mikrobusszal, autóval, motorral, kerékpárral vagy gyalog érkeztek, Kelemen Norbert vezetésével azt a régi hagyományt elevenítették fel, amikor a hívek lovaskocsival indultak a települések határaiból a templomromhoz.
„Mindenkinek mást jelentett ez a június végi program. Azok, akiknek kötődése volt a helyhez, családi találkozóként élték meg az istentiszteletet, olyan rokonokkal érintkeztek, akiket évek óta nem láttak, vagy csak évente egyszer, a pusztatemplomnál. Mások jó hangulatú szabadtéri programként tekintettek rá, ahol felelevenítették a régi korokat, azt a hangulatot, amit a rejtett helyen való találkozás izgalma keltett.”
Történelmi emlékezet
A hagyományokat éltetnünk kell – ameddig érvényes tartalommal tudjuk megtölteni. A lelkész elmondta, 2020-ra számos, agglomerációban élő és működő gyülekezet megerősödött az 1990-es évekhez képest, amelyek sok-sok programot szerveznek nyaranta. A környékbeli települések lakói, lelkészei lecserélődtek, a hagyományok átalakultak, elhalványultak. Ma már inkább a történelmi emlékezet részeként kezdenek tekinteni a pótharasztpusztai úrvacsorás istentiszteletre, amelyet 1998-ig június utolsó vasárnapján tartottak, ekkor ez a hónap utolsó szombatjára került át.
„Ma nem az a kérdés, hogyan lehet kiskaput találni a gyülekezést betiltó, keményvonalas szocialista diktatúrában. A nyáregyházi gyülekezet mindig is nagy erőket mozdított meg, hogy az istentisztelet és a köré épült hagyomány ne vesszen el, de 2020-ra az egykori 100-150-es létszám jelentősen visszaesett, tavaly azt vettük észre, már csak a helyi közösség tagjai jöttek el június végén emlékezni, ünnepelni, együtt lenni. A családi szálak révén érintett elszármazottak közül többen is élnek, de úgy tűnik, számukra sem fontos annyira, hogy a reformátusokkal együtt emlékezzenek az elődökre.”
A kérdés ugyanaz…
A pótharasztpusztai templom és közvetlen környezetének fontossága megmarad, az egyik elképzelés szerint azonban nem a környékbeli református közösségek találkozóját szervezik ezentúl, hanem a nyáregyházi gyülekezet saját programjait tartja majd templomromnál, a közösség évente több programot is szervez erre a helyre. Kelemen Norbert az új tartalom megtalálásáról beszélt, ami a régi hagyomány értékeit megtartva annak helyébe léphet.

Főző László nyáregyházi szolgálatának kezdetén az egyik hivatalos állami jelmondat ez volt: a párt a mi erős várunk. Ő, és lelkészutódjai azonban végig ragaszkodtak a 46. zsoltár közismert vallomásához: Jákób Istene a mi várunk. Ez a hitvallás adott reményt és bátorságot a török idők viszontagságaiban, a második világháború poklában, a kemény és puha diktatúrában és ma. Jákób Istenét lehet a pusztában, romos huszita templom mellett is imádni, ahogy nagyvárosi toronyház sokadik emeletén is. A kérdés ma is ugyanaz, mint a középkorban vagy 1952-ben: ki a mi életünk legfőbb ura, és hagyományainkat hogyan tudjuk érvényes tartalommal megtölteni. A pótharasztpusztai templom története példa lehet előttünk.
Képek: Somogyi Csaba, nyáregyházi református gyülekezet