Ezekről a gyerekek előtt általában hallgattak, nehogy az iskolában vagy máshol elkotyogjunk valamit, amiből baj lehet. A kádári időkben a „fortélyos félelem” erősen hatott. Inkább csak egymás között idézték fel a Rákosi-korszakból és az 56-ból felsejlő emlékeiket.

A disznóvágás
Családunkban azonban a disznótorok alkalmával nagyocska fiúként egyre több történetet csíptem el. Előttem van a szülői porta ma is kamrának nevezett helyisége, ahol a hús feldolgozását végezte kalákában a közelebbi rokonság.
Ekkor már nem küldtek el – mondván, fiam, ne hallgatózz –, hiszen befogtak segíteni, tüzet rakni, vizet hordani, a töltelékeket keverni. Engedéllyel hegyeztem tehát a fülemet. Nagybátyáim, nagynénéim pedig két pohár bortól és munkától kimelegedve idézték fel a beszolgáltatás, a téeszesítés, a hatósági vegzatúrák és – ahogyan akkor mondták – 56 történeteit. Így mint szent titkot hallhattam meg, ki verte le a vörös csillagot a téeszirodáról, hogyan engedték futni a párttitkárt és az ávósokat a lelkész közbenjárására, és azt, hogy a megtorlás során mit kaptak ezért. Ma már nyíltan lehet ünnepelni, az események kutathatók, de az akkori idők cselekvő résztvevői, akik szem- és fültanúként hitelesen adhatják át élményeiket, egyre kevesebben vannak. Ezért tartom fontosnak közreadni az 1956-os eseményeknek egy fontos és lelkesítő szeletét a „mecseki láthatatlanokról”.

A szovjetek azt hitték, sokan vannak
1956. október 23-a után a sztálinista erőszakból ocsúdó országban eláradt az öröm és a szabadság levegője. A nemzet már a független Magyarország jövőjét tervezte. Azonban november 4-én a Kárpátalja felől beözönlő szovjet csapatok minden nagyobb városba bevonultak. Így történt ez Pécsett is. Az összegyűlő nemzetőr polgároknak és egyetemistáknak egy honvéd főhadnagy magyarázta el, hogy minden ellenállás értelmetlen és hiábavaló. A tömeg csüggedten fogadta a hírt, és fájdalmas csönddel széledni kezdett. Különös módon éppen abban a gyászos órában fogalmazódott meg sokakban, hogy ezt nem lehet szó nélkül hagyni, nem lehet a szabadság kincseit feladni. Míg a szovjet csapatok a város stratégiai pontjait szállták meg, több száz egyetemista és dolgozó gyülekezett a Tettyén. Akadtak közöttük katonatisztek is, akik gyorsan elkezdték a szervezést. Több csoportot alakítottak ki, amelyeket az általuk megszállt helyről vagy a vezetőjükről neveztek el. Megfogalmazták a célt is: ellenállni az utolsó vérig a szovjet inváziónak és a berendezkedő kommunista hatalomnak, megmutatni, hogy a szabadságharc nem bukott még el.

Azt persze tudták, hogy frontálisan, nyílt harcban hamar elvesznének, ezért gerillaharcra rendezkedtek be. Ebben segítette őket a helyismeretük. Az első három napban sikeres rajtaütésekkel katonai járműveket, fegyvert és lőszert zsákmányoltak. Egy autókonvoj elleni támadás során lelőtték a pécsi orosz katonai parancsnokot.

A szovjetek még a valóságosnál is nagyobbnak hitték a számukat, ezért tankokat küldtek ellenük. Az egyik ilyen támadást éppen azzal akasztották meg, hogy ki tudták lőni az első páncélost, ami feltartotta a többit a szűk hegyi úton. Ezeket a sikereket a világ akkor talán legerősebb szárazföldi hadseregének elit egységei ellen érték el. A meglepetés mellett a hazaszeretetből eredő lelkesedés volt a fő segítségük.

Éjszaka meneteltek
A kezdeti sikerek a megszállók dühét is növelték, egyre nagyobb erőket vetettek be ellenük. Az egyik csoport vezetője, Nagy József a visszaemlékezéseiben igazi háborús jelenetekről beszélt aknatámadásokkal, nehézfegyveres tűztámadással, szétszakadt holttestekkel, idegtépő fedezékkereséssel. Többen meghaltak, megsebesültek. Sokan úgy érezték, tényleg hiábavaló az ellenállás, a Nyugat nem segít, hazamentek vagy külföldre menekültek. Még így is két-háromszázan maradtak.
Pécs határából muszáj volt a Mecsek belsejébe, Vágotpusztára vonulniuk. Azonban a vörös gyűrű itt is egyre jobban szorongatta a csoportot. Az időjárás ekkor már hidegre fordult, egyre nehezebb volt élelemhez jutniuk, egyre többen betegedtek meg. A szovjet hadsereg minden utat lezárt körülöttük. A Mecseket jól ismerő vezetők segítségével egészen közel tudtak férkőzni a szabadságharcosokhoz. November 12-én éjfél után aknatámadás érte Vágotpusztát. A támadást sikerült visszaverniük, de a készülő még nagyobb erejű támadást nem várták be, hanem átvonultak Kisújbányára, ebbe a mára már elnéptelenedett kelet-mecseki faluba. Ez az átvonulás egy kb. harmincöt kilométeres menetet jelentett, amellyel a „Gazda” – Horváth Géza parancsnok – a szovjet bekerítésből kivezette őket. Megsüvegelendő teljesítmény volt ez a főleg éjszakai erdei vonulás. A további harchoz újabb fegyverekre volt szükségük. Elhatározták, hogy a pécsváradi rendőrőrsről szereznek.

November 14-én éjjel 10-12 felkelő gyalogolt be Pécsváradra, ahol tűzharcba keveredtek a rendőrökkel. Ekkor egy rendőr és egy „láthatatlan,” Málics Ottó életét vesztette. A fogságba ejtett tíz rendőrt a felkelők bántatlanul elengedték. Később ezek ellenük vallottak a perek során.

A Kisújbányára összegyűlőket a „Gazda” – látván a lemaradókat és a betegeket, valamint az ellenük készülő ellenség erejét – választás elé állította. Mivel a helyzetük katonailag tarthatatlan, ő külföldre megy, aki szeretne, vele tarthat. A többiek térjenek vissza az egyetemre, a gyárakba, a családjukhoz, az esküjük alól felmentette bajtársait. Ezzel a „mecseki láthatatlanok” legnagyobb harcoló csoportja feloszlott. Hátravolt azonban még egy tragikus epizód, történetük talán legszebb epizódja.

Kettő a huszonkettőért
Az elszéledő szabadságharcosok fedezésére két fiatal vállalkozott. Éjszaka az erdei utakon átvonultak a magyaregregyi Máré várába. A Várvölgyön áthaladó szovjeteket megtámadták, aztán a várba visszahúzódva várták az utolsó támadást. Ketten olyan puskatüzes zenebonát rendeztek, hogy az ellenség egy napig várta az erősítést, hogy a végső támadást meg tudja kezdeni, még egy tankot is bevetettek. A túlerőben lévő támadók a két hősiesen harcoló szabadságharcost nem is szemből, hanem bekerítés után, egy a várfalon lévő résen behatolva hátulról lőtték le. A két hős emlékét tábla őrzi a vár udvarán. Bátorságuk révén a menekülő bajtársaik másfél nap előnyt nyertek az üldözőkkel szemben. Áldozatuk nem volt hiábavaló: november 22-én Bélavárnál 42 mecseki láthatatlan lépte át a jugoszláv határt.

Kigúnyolták őket a tárgyaláson
Természetesen a hazatérőket a hatóságok halálra keresték, a legtöbbjüket el is fogták. Volt több halálos ítélet, sokéves börtön, kínzás és a családtagok vegzálása. Emellett a sajtó megpróbálta a mecseki szabadságharcosokat hitelteleníteni a nyilvánosság előtt. 1957 februárjában az egyik tárgyaláson az ügyész gúnyosan nevezte el őket „mecseki láthatatlanoknak,” amely elnevezést a kommunista párt által kézi vezérelt sajtó a lejáratásukra tovább terjesztett, és gyávának, bujkálónak állította be őket. Majd pedig igyekeztek a történetüket elhallgatni, hiszen mennyire nevezhető gyávának az a gerillaalakulat, amelyet a világháborút megnyerő, az országot megszálló Vörös Hadsereg két héten át nagy veszteségek mellett eredménytelenül próbált felszámolni?

Református örökség is
A „mecseki láthatatlanok” között voltak reformátusok és más felekezetűek is. De akkor nem ez volt a fontos. A forradalmárok célja az volt, hogy megmutassák, a magyarok nem adják fel olyan könnyen a szabadságuk eszméjét. A megszállónak tudnia kell, hogy ez Magyarország, és a magyarokkal mindig jó lesz vigyáznia. Nem lehet őket vég nélkül elnyomni. Bizony, ott van ebben Bocskai István, Bethlen Gábor, a Rákócziak és a 48-asok öröksége. Az 1956-os forradalomra emlékezve ezért ne engedjük elhomályosulni a „mecseki láthatatlanok” hősi történetét!

 

Kiss László pécsváradi református lelkész