„Eldőlt, hitték-e, amit hirdettek”

Trianon nem csak az országot, de az egyházszervezetet is darabokra szakította. A magyar reformátusok egy ellenségessé vált politikai környezetben szinte a semmiből szervezték meg az utódállamokban egyházigazgatásukat, oktatásukat, missziói munkájukat. Az erről készült dokumentumfilm mától megtekinthető.

Reformátusok és Trianon címmel készített félórás dokumentumfilmet a Károli Gáspár Református Egyetem Egyház és Társadalom Kutatóintézetének Reformáció Öröksége Műhelye (RÖM). Az első olyan ismeretterjesztő film született meg ezzel, amely a Kárpát-medencei reformátusok szétszakítottságát mutatja be átfogó módon. Az alkotók – Ablonczy Bálint és Novák Tamás – Komáromba, Beregszászra, Kolozsvárra, Nagyváradra és Bácsfeketehegyre látogattak el, helyi levéltárakban, egyházi archívumokban kutatva korabeli dokumentumokat, leveleket és feljegyzéseket gyűjtöttek, illetve szakértőket is megszólaltattak. Sokszínű és könnyen befogadható anyag született, amely nemcsak a korszakra vonatkozó tanulságokkal szolgál. Minderről Ablonczy Bálintot, a RÖM vezetőjét és a film rendezőjét kérdeztük.

Mi volt a célotok a filmmel?

Trianonról gondolkodva általában egy nagypolitikai esemény képe él bennünk, katonai intervenciókkal, békeszerződés körüli traktációkkal, térképrajzolásokkal, diplomáciatörténeti adalékokkal. Ezek mind fontosak, de ebben a filmben amellett, hogy bemutatjuk az egyház közigazgatási változásait, emberi történetekről szólunk, mert végül is az elszakítottságnak ez a szíve közepe. Mindemellett szerettünk volna a lehető legszélesebb érdeklődői kör számára befogadható filmet készíteni. A másfél órás, kizárólag beszélő fejeket felvonultató dokumentumfilmeket ma már kevesen nézik végig, ezért igyekeztünk dinamikusra vágni és eredeti dokumentumokkal, archív híradófelvételekkel, grafikákkal színesíteni az anyagot. Olyan filmet szerettünk volna létrehozni, amit akár gimnáziumi történelemórán, akár egyetemi szemináriumon vagy gyülekezeti alkalmon is le lehet vetíteni, és utána lehet róla beszélgetni, saját történeteket is megosztani.

Milyen összefüggéseket fedeztetek fel a forgatás közben?

Az utódállamok mindenütt hasonlóan álltak a református egyházhoz. Ausztriától Romániáig és Csehszlovákiától Jugoszláviáig mindenki magyar egyháznak tekintette a reformátusokat, ennek megfelelően többé-kevésbé ellenségnek vagy legalábbis gyanús elemnek is. Mindenhol elvárták, hogy az ottani magyar református közösség szakítson meg minden jogi kapcsolatot a magyarországi református egyházzal, és önálló egyházakat hozzanak létre – különben nem ismerik el őket, és nem kaphatnak kongruát.

Emberi közösségek kerültek tehát korábban elképzelhetetlen helyzetbe, ők mégsem a sebeiket nyalogatták, nem a sült galambot várták, hanem komolyan véve azt, amit addig is hirdettek, nekiláttak az építkezésnek. A bácsfeketehegyi református árvaház korabeli dokumentumából például kiderül, hogy kiló krumplinként adták össze a hívek az intézmény ellátmányát. A Felvidéken volt olyan református lelkész, akinek a havi járandósága a felét sem érte el annak az összegnek, amibe csak a hittanosok meglátogatásához szükséges vasúti bérlete került. Az erdélyi reformátusok imponáló kultúrmunkába fogtak: szövetségeket, egyleteket, lapokat hoztak létre, nagyon komoly belső ébredés is elindult. Ezeket a történeteket próbáltuk megmutatni, kicsit visszább lépve a négyzetkilométerektől, a politikusoktól, az elszakított bányáktól és vasútvonalaktól…

Ezek szerint sok jó is származott ebből a megpróbáltatásból, nem csak tragédia.

Hatos Pál kiváló történésznek van egy fontos mondata a filmben: ő fogalmazza meg, hogy a magyarság és a magyar református egyház 1918-1920-ban elszenvedett veresége kitüntetetten keresztyén élethelyzet. Ebben eldől, mennyit ér az, amit az ember vall, és az is, mennyire gondolta komolyan az egyház, amit korábban optimális politikai körülmények között hirdetett. Ha egyáltalán beszélhetünk magyar közösségek létéről száz évvel Trianon után, az nem kis részben az utódállamokbeli református egyházaknak köszönhető. Vessük csak össze Közép-Kelet-Európa 1920-as és mai etnikai térképeit: hatalmas különbségeket látunk! Az észtországi németektől le egészen az albániai görögökig a legtöbb közép-kelet-európai etnikai kisebbség mára eltűnt. Elüldözték őket, beolvadtak, kivándoroltak vagy nagyon meggyengültek. A kevés kivételek egyike a Kárpát-medencei magyarság és abból is a Kárpát-medencei magyar reformátusság. Mindannyian tudjuk, hogy nem jók a demográfiai mutatók, a határon túl magyar közösségek kénytelenek elsősorban a fiatalok elvándorlásával szembenézni, asszimiláció is zajlik, de száz év elteltével is léteznek ezek a magyar közösségek, megfigyelhető építkezés is, intézményfenntartás is. Már csak azért is, mert a húszas években Csehszlovákiában éppúgy, mint Romániában, az egyház nemcsak hitéleti tevékenységet végzett és nemcsak a gyülekezeteiben élt, hanem a magyar kultúrát is éltette. Olvasóegyletek, színjátszócsoportok, ifjúsági közösségek jöttek létre. Lehet sorolni, persze, a gyengeségeket, a rossz kompromisszumokat, a behódolásokat, a belső vitákat is – ezekről nem hallgatunk a filmben sem. Igazi emberi történetek ezek, hiszen nemcsak a magasság volt bennük, hanem a mélység is – és pont ezért átélhetők mindannyiunknak.

Volt, ami meglepetésként ért benneteket, ahogy ezeket a történeteket megismertétek?

Érdekes, hogy miközben máig az a képünk, Csehszlovákia viszonylag toleráns a többi utódállamhoz képest, kiderült számunkra: ott is nagyon komoly retorziók érték a magyar közösséget. Egy példát hadd mondjak. Elképesztő egyéni és közösségi anyagi szerepvállalással a húszas években megnyílt a losonci teológiai szeminárium. Ennek az igazgatóját, a losonci lelkészt Sörös Bélának hívták, neki március 14-én volt a születésnapja. A teológusai a magyar Himnusz eléneklésével akarták őt felköszönteni. Egy kis polgárházban működött a teológia, nyitva voltak az ablakok a tavaszi időben, és a Himnusz kihallatszott az utcára. Valaki jelentette ezt a hatóságoknak, és Sörös Béla ezért hat hét vizsgálati fogságot kapott.

Ezt nem azért mesélem el, mert a korabeli történeteknek kizárólag martirológiai olvasata lehet. Pont azért izgalmas és tanulságos számunkra is a kisebbségi sorba került magyar református közösségek története, mert azok nem követhetetlen nagyságokból álltak, hanem bizony esendő emberekből. Akik vitatkoztak azon, hogy létrehozzanak-e önálló egyházkerületet vagy sem, ki legyen a vezető, hogyan szerezzenek támogatást, milyen kapcsolatot építsenek ki az állammal, letegyék-e a hűségesküt. Mégis, ezáltal kikristályosodott valamifajta közös tudás, ezért tudtak együtt haladni az úton.

Mit tanulhatunk tőlük?

Elképesztő áldozatvállalást tanúsítottak az egyszerű egyháztagok abban az időben! Ne felejtsük el, hogy az első világégés után vagyunk, amikor például rengeteg árva gyerek van Magyarországon és az utódállamokban is. A szociális rendszer még jóval kevésbé volt fejlett a korban, mint most, és ezért a Felvidéken és a Délvidéken is az egyház aktív szerepvállalásával, részvételével a hívek maguk hoztak létre árvaintézményeket, amelyeket ők maguk finanszíroztak. A már említett losonci teológia Sörös Béla helyi lelkész és Szilassy Béla főgondnok saját adományából is működött, a skót testvéregyház támogatása mellett.

Kárpátalja akkor Csehszlovákia része volt, de autonóm státusza miatt ott külön egyházkerület működött. Jegyzőkönyvekből tudjuk, hogy amikor a csehszlovák állam nem fizetett kongruát, akkor a hívek adták össze az élelmiszert a lelkészek és a tanítók ellátására. Hosszú távon persze nem lehetett erre alapozni az egyházat, ezért is kellett mindenhol megállapodni az államhatalommal. De abból ma is tanulhatnánk, ahogy szívükön viselték az emberek az egyházunk, intézményeink fenntartását.

Hogyan lehet azokhoz közelebb vinni ezt a történelmi kort, akiknek a trianoni megrázkódtatás nagyon távoli, és miért érdemes?

Eltelt száz év, és különösen a fiatalabb nemzedékeknek Trianon épp úgy kihűlt történelem, mint az ókor. Erre nem jó válasz az, ha fejükhöz vágjuk, hogy ti nem vagytok igazi magyarok, nektek nem fáj eléggé Trianon. A nemzeti emlékezetközösség, csakúgy, mint a református közösség: korokon átívelő. Ha ezt be tudjuk mutatni úgy, hogy van itt egy szövetség – az elhunytak, az élők és a még meg sem születettek szövetsége –, akkor az emberi történeteken keresztül közösségélmény születik.

Erre törekszünk mi is, hiszen a Károli Gáspár Református Egyetem a legnagyobb magyar és közép-európai protestáns felsőoktatási intézmény, ennek megfelelően küldetése van: a református karakter bemutatása többek között a filmünkhöz hasonló ismeretterjesztő anyagokkal. Így erősítjük a református identitást, és az egyházhoz kevésbé erős szálakkal kötődő emberek múltismeretét is.

Kép: Kalocsai Richárd/ Reformátusok Lapja