Vitorlással a Balatonon… – az egyházzal a világban

Kis csapat, laikusok és profik együtt. Meghívás a hajóba, hogy együtt éljük át az élményt, mit jelent siklani a vízen. A kikötőben gyülekezik a csapat. Nézzük, ahogy egymás mellett sorakoznak a különböző vitorlások, kishajók. Még nem ismerjük a miénket, csak a kapitányt. Int felénk, és hajóra szállunk.

Néhány órára vállaljuk, hogy együtt leszünk, összezárva, nem hosszú időre. Véletlenszerűen alakul a csapat, érkezési sorrendben kerülünk egy hajóba. Némelyek ismerik egymást, ők otthonosabban mozognak. Mások viszont bizonytalanok. Mind a társaságban, mind a hajóban. De beszállunk mindannyian, és a közös élményre figyelünk. A tóra, a szélre, a napsütésre, a kapitányra.

Lassan alakul a beszélgetés. A többség tényleg laikus. Én sem tudok semmit a vitorlásokról, a vitorlázásról. A lényeg, hogy nem maradhat az ember passzív, ha hajóra száll. Már a beszállásnál, a kikötőből elindulásnál lesz feladatom, engedni vagy húzni a kötelet, hogy pont jó legyen, elég feszes. Látszólag csak kötél-kavalkád, mégis megvan mindegyiknek a feladata. El kell hagyni a partot, el kell oldozni a hajót. Távolodni kell a biztonságostól, rá kell bízni magunkat a hajóra, a kapitányra. Az ő utasításait követem. Tartom a kötelet, feszítem, csévélem. Meg is lepődöm, mert arra számítottam, hogy csak ülök és utazom, és semmit nem kell csinálnom. De nem. Részese lehetek az útnak.

Lelkes, türelmes magyarázatok sora következik, hogy mi micsoda (fock – orrvitorla, gross – nagyvitorla, kiel – tőkesúly, mannschaft  legénység, hátszél, félszél, préselés), mitől jó egy hajó, mitől nyerhet egy versenyen. A lényeg, hogy milyen szögben siklik a hajó a szélhez képest. Kis jelzőszalagok jelzik a vitorlánál, hogy jól állították-e be az irányt. Párhuzamosnak kell lenni mindkettőnek, egy irányban. Én csak a vitorlákat nézem, a rajtuk megcsillanó napfényt. Áttetszőek, mégis erősek, a fényt átengedik, a szelet befogják, hatalmasok. Mindeközben alig van szél, ami vinné a hajót. Éppen alkalmas arra, hogy kipróbáljuk a kormányzást. Nem nagy kormánykerék, csak finom bot, amit alig kell mozdítani, hogy a hajó irányban álljon. Fizikailag nem megerőltető, de koncentrálni kell. Figyelni a célt, a szelet, a vízen haladó többi hajót, szörföst, vízibiciklist. Apró mozdulatok, amik lassan változtatnak a hajó irányán. Túl hirtelen nem szabad. A kapitány időnként útmutatást ad, hogy merre kell korrigálni. Közben újabb vitorlát bont a legénység, hogy gyorsabban haladjunk. Összehangolt csapatmunka, ahol mindenki tudja hol a helye, mi a dolga. Félszavakból értik egymást. De mi, utasok is bekapcsolódunk. Egy kötél megtartása, meghúzása most is jól jön. Vagy csak éppen annyi, hogy odébb hajoljunk a vitorla elől. És a vitorlás csak siklik a vízen, lassan tovakúsznak a part menti házak, a strandolók, egyre közelebb kerül a szemközti hegy, rajta a templom, mint valami kimagasló hegyen épített város.

Békesség tölt el. A tó békés tükre, a nyári nap fénye, a társaság szelídsége, az időnként elhúzó hattyúk méltósága békességes. A viharjelző alapon van. Nyugodtan lehet vitorlázni. Most nem kell számítani viharra. Nem úgy, mint Jónásnál, ahol veszélyeztette maga miatt az útitársakat. Nem háborog a tenger, mint a Galileai, amit Jézus lecsendesített. Nem törik össze a hajó, mint Páléké Málta szigeténél. Csak élvezzük a vitorlázást, csak élmény, csak kikapcsolódás, csak közösségépítés, csak néhány óra…

De a hajóba szállás életet változtat: egy közösség részesévé tesz, a bizonytalanban biztonságot ad, egymásra utaltságot élhet meg az ember, közös cél felé mehet, megtart. Arra az időre kiszáll a megszokottból, és beszáll a hajóba. És amikor kiszáll, újból szeretne benne lenni. Vágy ébred a szívében, hogy ismét hajózhasson. Vitorlással a Balatonon.

*egyház: Krisztus teste + Heidelbergi Káté 54. kérdés, felelet

Fotó: Füle Tamás