„Nem próbálok, Uram, behatolni Magasságod mélységébe, mivel nincs semmi hasonlóság közted és az én megértésem között. Amennyire lehet, szeretném mégis megérteni az Igazságot, amelyben szívemmel hiszek és amelyet szeretek."
Anselmus
Kossuth szíve
A szíve tájékán átlyuggatott Kossuth-szoborral együtt a délvidéki falu magyar lakóit is mintha szíven ütötték volna. A reformátusokban mégis évtizedeken át ott lüktetett a haza szeretete, míg az érzelmeiket formába öntő alkotást a templomban rejtegették.
„Kossuth Lajos azt üzente, elfogyott a regimentje” – ki ne ismerné a Kossuth-nótát, az 1948/49-es forradalom és szabadságharc indulóját? Gyermekkoromban minden év márciusában nemzetiszín kokárdát vagy csákót készítettünk az osztálytársaimmal, aranyesővel vagy barkával a kezünkben kerestük fel Petőfi és Kossuth szobrát a Duna-menti településen, ahol felnőttem. Az olvasás sokunknak még akadozva ment, a Kossuth-nótát viszont teli tüdővel fújtuk. Kedvencünk az utolsó versszak volt, és úgy tűnt, március idusán tényleg mindig esik az eső.
Hálás vagyok, hogy olyan nevelést kaptunk, aminek a hazaszeretet természetes része volt, ám azt csak később tudtam meg, hogy vannak a hazának olyan részei, ahol akkor, amikor én még óvodás és kisiskolás voltam, nem járt ki magától értetődő módon mindenkinek az ünneplés szabadsága. Arra pedig felnőtt koromban döbbentem rá, hogy ezeken a helyeken viszont a nemzettudat olyan természetes, amit nekem – a Közép-Magyarországon felnőtt, aztán a nem túl távoli Budapestre elkerülő fiatalnak – még mindig tanulnom kell, lehet. Vagyis, hogy a haza a valóban elválasztást jelentő határokon átívelő közösség. Míg az összetartozás idői narratívája fenséges, a térbeliért meg kell harcolni – elsősorban saját ellenérzéseinkkel.
Nemrégiben a Délvidéken jártam. Egyetlen történetet hadd osszak meg erről az útról ma, a nemzeti ünnepen. Azt nem tudom, a kedves Olvasó éppen hallja-e az esőcseppek kopogását, de én azokban a március eleji napokban ismét ugyanúgy hallottam, ahogy gyerekkoromban. Kossuth Lajos kalapját ugyan csak a lelki szemeimmel láthattam, egy róla készült mellszobor mellett hallott történet mégis felidézte sok évszázad magyarjainak életét.
Magyarittabén jártunk teológusokkal, a Kárpát-medence legdélebbi olyan településén, ahol Kossuth-szobrot állítottak. A település és az akörüli földbirtok ura Kiss Ernő honvéd altábornagynak, az aradi vértanúk egyikének nagyapja volt. Kiss Ernő nevében is őrizte a származására utaló eleméri és ittebei jelzőket.
1900-ban falugyűlést tartottak az azóta is magyar többségű településen, ahol titkos szavazással eldöntötték: a két neves honfi, Kiss Ernő és Kossuth Lajos közül utóbbinak emelnek szobrot. 1904-ben fel is állították Horvay János alkotását, ugyanazét a szobrászművészét, akinek reformációs emlékműtervként készült alkotása a budapesti teológia Ráday utca 28. szám alatti épületében található. Ekkor még Ferenc József javában uralkodott, az ittabei magyarok talán sejtették, Bécsbe valószínűleg nem jut el a szoborállítás híre.
Így is lett: az alkotást Kossuth halálának tizedik évfordulóján leplezték le, és azután minden március 15-én megkoszorúzták az 1848/49-es szabadságharc emlékére. Egészen 1918-ig, amikor a bevonuló szerb csapatok egyik katonája szívtájékon keresztüllőtte, majd társaival lelökte talapzatáról. A falu Békés és környékéről betelepített református lakói ezután templomuk egy félreeső helyiségében rejtették el a szobrot nemzetiszín zászlóba csavarva. Ott hevert a félhomályban egészen 1941-ig, mellkasán a lövés nyomával. Újra felállították, pedig ekkor már a tekintélyelvű kormányzásáról hírhedt későbbi államfő, Tito irányításával zajlottak a harcok Jugoszláviában. Ő azonban tisztelte a hősöket, ha más nemzetségek polgárai is, ezért állhatott évtizedeken át az átlyuggatott mellkasú Kossuth-szobor Magyarittabé szívében. Igaz, megkoszorúzni csak 1990 után lehetett.
1988-ban ugyanis még rendőrök vitték el a megemlékezőket. Az első, akit már nem akadályozott ebben a karhatalom, egy magyarországi nő volt, aki akkoriban éppen a vőlegényét látogatta meg Ittabén.
A tiszaföldvári Buka Katalin így emlékszik 1989. március 15-ére: „Nekem mindig fontos volt, hogy a nemzeti ünnepen megemlékezzek a hőseinkről. Amikor mondtam a későbbi férjemnek, hogy szeretnék kimenni a Kossuth-szoborhoz, Laci tiltakozott, mondván, hogy tavaly is elvitték a rendőrök a megemlékezőket. Azt hiszem, nem éreztem a súlyát ennek. Kimentem a szoborhoz, és elhelyeztem a lábánál egy nemzetiszín szalaggal átkötött piros szegfűt. Nem vittek el. Egy évvel később, 1990-ben az akkor még egyedüli vajdasági magyar párt már hivatalosan is megkoszorúzhatta a szobrot, azután pedig egyre többen csatlakoztak hozzájuk.”
Buka László és Katalin gyermekei is őrzik az elődök emlékezetét: a budapesti teológián tanuló lányuk, Bogi hittanosai egy alkalommal, március 15-én elevenítették fel játékukkal azt a bizonyos falugyűlést, a századfordulós magyarokra és a szabadságharc hőseire emlékezve. Fiuk, a tizenöt esztendős Bence pedig kész történészként adta elő a szobor történetét nekünk, magyarországi látogatóknak.
Azt is tőle tudtuk meg, hogy a szobrot négy évvel ezelőtt ismeretlen tettesek ellopták, de Kárpát-medencei összefogással sikerült pótolni, így 2016. március 15-én már az új alkotást koszorúzhatták meg az ittabeiek. Az eredeti alkotásról nem állt rendelkezésre minta, ezért a soltvadkerti Kossuth-szoborról készítettek másolatot, amely szintén Horvay János alkotása. Az új mellszobrot Biacsi Karolina kőszobrász-restaurátor és munkatársai készítették el. Talapzatát ezekben a percekben valószínűleg már nemzetiszín szalagok, virágok és koszorúk díszítik. Talán csákók és kokárdák is – szorgos gyerekkezek munkái. Ott, a peremvidéken, ahonnan jobban látszik a centrum is; a dolgok szíve közepe. Talán a szobor tekintetéből valami rólunk, a Kárpát-medence szívében élőkről is tükröződik, ahogy távolba réved – arccal az anyaország felé.
Képek: Bölcsföldi András, Jakus Ágnes; Kaposvár Most