Mi a nők szerepe a gyülekezetben, a családban, szerinted Isten mire hívja őket elsősorban?

Úgy tapasztalom, hogy nekünk nőknek talán a kapcsolatok területén van a legnagyobb szerepünk. Nem véletlen, hogy egy gyermek családba érkezése  elsősorban a nő testi-lelki befogadóképességén múlik.
Ehhez hasonlóan Isten sokféle formában arra hívja a nőket a gyülekezetben, hogy segítsék azt az otthonosságot megteremteni, ahol megélhetjük: mennyei Atyánk van, aki gyermekeként szeret bennünket Krisztusért. Valakinek ez az otthonosság egy megélt gyermekkori valóság élményét hozza vissza, másnak pedig egy olyan új élményt jelent, amire mindig is vágyott: befogadottnak lenni, otthon lenni, szeretetteli kapcsolatban lenni.

Felidéződik bennem egy befogadásról szóló női nap, amelyen bennem is tudatosult, hogy a gyülekezetben a nőknek milyen elhívása lehet azzal az érzékenységgel, amivel észrevesszük a másikat, látjuk a testi-lelki szükségeit. Jó válaszolni arra a hívásra, hogy Isten gondoskodó szeretetében legyünk munkatársak.

Némethné Bodnár Márta lelkipásztor, mentálhigiénés szakember, házasság-és család-lelkigondozó márciustól segíti a Missziói Támogató Szolgálat munkáját mint a dunamelléki gyülekezetek családmissziójának támogatásáért felelős intézményi lelkész.
Elsőként a meglévő jó gyakorlatokat és a szükségletek feltérképezését tűzte ki célul.

Téged milyen női minta határozott meg akár gyerekként, lelkipásztorként?

Nagyon meghatározó volt anyukám mintája, aki lelkésznőként négyünket nevelt fel, de figyeltem a többi nőt is a gyülekezetben, ahol felnőttem, a konferenciákon, ahogy sokszor a háttérben végzik a szolgálatukat. Észrevettem az árnyoldalaikat, a nehézségeiket is, miközben magam is növekedtem a hitemben.
Voltak, akik a könyveiken keresztül hatottak, mint Elizabeth Elliot vagy Linda Dillow, szóval nem csak embereken, hanem gondolatokon keresztül is formálódott a nőkről alkotott képem, bár az is nagy hatással volt rám, amikor Linda Dillow itt volt Magyarországon 2016-ban.

Álarc nélkül – talán ez volt az akkori konferencia hívószava.

Nagyon pici volt a lányom, még babaként vittem magammal. Azt hiszem, több száz nő lehetett együtt, mégis békesség volt. Ez számomra azért élmény minden alkalommal, mert olyan gimnáziumi osztályba jártam, ahol huszonnyolcan voltunk lányok, négy fiúval. Ennyi lány között a rivalizálás, a viszálykodás, a kiközösítés volt a meghatározó alapélmény. Igyekeztem békítő szerepet betölteni, több-kevesebb sikerrel, de az belém égett, hogy ez nincs rendben így.

Nem viszálykodásra teremtettünk, de Krisztus nélkül élve a nők is ellenségnek tudják látni egymást. 

Ennek az ellentéte valósult meg a nagyléptékű női konferencián: nem kell szebbnek, jobbnak látszani a másiknál. Akkor vagyunk igazán rendben, ha a nőiességünk is arra az Úrra mutat, aki szeret és gyógyít bennünket. Ezért lehet vállalni a jelenlétében a nehéz élettörténeteket is.
Ez az élmény is hozzájárult annak idején ahhoz, hogy a Mérnökmisszióban is indítottunk női kört. Meggyőződésem, hogy fontos az életünkben egy támogató női közeg. 

Miért fontos?

Mert ugyanazt a bátorítást, érzelmi támogatást másként tudja egy nő megfogalmazni, másként tudja adni, mint a házastárs vagy a szülő.

Egy nő jelenlétében azt a jóízű áramlást lehet megélni, mint a folyó vizére felfeküdve, miközben kimosódnak az emberből a megélések. A férfi sokszor medret ad mindehhez, biztosítja a kereteket, hogy ez megtörténhessen, de igazán egy nővel lehet együtt együtt haladni. Az érzelmi támogatása segít a saját érzelmek biztonságos megélésében, helyretételében.

Ha jó a meder, a nőknek hatalmas ereje tud lenni. 

Ami nem mosódik ki az életünkből, mert nem volt biztonságos keretek között megfogalmazva, az idővel gátja lehet a személyes és hitbeli fejlődésünknek egyaránt. A nőknek tényleg sokkal több beszélgetésre van szükségük, mint amire lehetőségük van a hétköznapok során.

Szerinted mely életszakaszokban van leginkább szüksége a hölgyeknek arra, hogy ne maradjanak női támasz nélkül? Valakitől ez elvétetik vagy megromlanak a kapcsolatok a családban.

Inkább úgy tenném fel a kérdést: van-e olyan életszakasz, amikor nincs szükség női támogatásra? Persze a kortárs női kapcsolatoknak vannak kiemeltebb időszakai. Egy kislánynak még fontosabb az idősebb női minta, de eszembe jut a nagymamám, aki nyolcvan évesen is összejárt a barátnőivel, számon tartották egymást, imádkoztak egymásért.

Vannak persze sokan, akik alkatilag zárkózottabbak és amikor születnek a gyerekeik, vagy költözniük kell, nehezebben találnak új kapcsolatokat. Van, aki keresné az új kapcsolatot, de nem mer nyitni.
A munkába állás sodrásában el tud halványulni a kapcsolódási szándék, de jó, ha legalább ki tudjuk mondani egymásnak, hogy hiányzik és szükségünk van rá.

Szerinted tudnak a gyülekezeteink válaszolni ezekre a hiányokra?

Még az információgyűjtés, tapogatózás fázisában van a Missziói Támogató Szolgálat Családmissziója, ehhez a feltérképezéshez is segítségünkre lesz a most szerveződő májusi találkozó, de az a gyanúm, hogy ezen a területen bőven van mód a növekedésre.
Nemrég Mátyásföldön szerveztünk női délutánt, amelynek a visszajelzései a személyes véleményemnél jobban árnyalják, miért fontosak a kifejezetten nők számára szervezett alkalmak:

„Központi mozgatórugói vagyunk a családunknak, és szükségünk van arra, hogy megerősödjünk a nőiességünkben, olyan közösségben legyünk, ahol egy kicsit máshogyan vagyunk őszinték.”

„Ha csak nők vagyunk együtt, nincs feszengés, meghittebb a légkör.” 

Tudjuk egymást abban is támogatni, hogy megteremtődjenek ezek az alkalmak, amelyek során ledőlhetnek falak, találkozhatunk olyan nőkkel, akikhez akár a későbbiekben oda tudunk lépni, hogy imádkozzunk együtt.

De ott a Nőszövetség, miért nem az ő hajójukra szálltatok föl?

A Nőszövetség országos kezdeményezés, mi a Dunamelléki Missziói Támogató Szolgálat keretein belül a gyülekezeteknek szeretnénk segíteni. Támogatást szeretnénk nyújtani, hogyan valósuljon meg egy női találkozó, női hétvége, amelyben mi kicsit másnak,

a nők családban betöltött szerepének adnánk főként hangsúlyt.

Azt figyeltem meg, hogy egyre több világi kezdeményezés szólítja meg a nőket, nagyon széles a paletta workshopok, női hétvégék tekintetében, amelyeken spirituális választ próbálnak arra adni, hogyan éljük az életünket nőként.

Nekünk viszont van Megváltónk, akiről azért kell beszélnünk a nőknek, mert hisszük és valljuk, hogy nála tökéletes gyógyulás van. Ha ekkora a spirituális éhség, arra nekünk válaszolnunk kell. Fontos, hogy elmondjuk számukra a helyreállító üzenetet, hogy nem kell teperniük a szeretetért, mert Isten mérték nélkül szereti őket és készen van az új élet lehetősége.

Ugyanez az üzenet hangzik a gyülekezetekben is vasárnapról vasárnapra. Miben más, ha ezt „női” közegben közelítjük meg? Vagy összeilleszti valaki a kettőt: vasárnap a gyülekezetben meghallgatja Isten üzenetét, a női támogató közösséget meg megéli egy pszichodrámacsoportban, vagy más női elvonuláson?

Nagyon fontos, hogy Krisztus-központú igehirdetéseket hallgatunk vasárnapról vasárnapra, de sokszor szükségünk van személyessé tételre; Isten ehhez a gyülekezetben megélhető közösség egészét használja, nem csak a tanítást.

 Isten nem spórolta meg az értünk való utat, 

az Igének is van egy útja bennünk, amelynek része és előmozdítója a közösség. Egyszerűen néhány kommunikációs akadállyal eleve nem kell számolni, ha nők nőkkel osztják meg a gondolataikat, tapasztalataikat és talán kevesebb gátja van a közös imádságnak is.

Nagyon bele tudunk veszni a jelenbe. Kézzelfoghatóbbá tudjuk tenni egymás számára is Istent. Két nő közös imádsága nem ad okot semmilyen félreértésre, nem is beszélve arról, ha valakinek sérült a férfiakkal való kapcsolata, számára ez minden férfira rávetül. Ha a nőkkel való kapcsolata sérült, az gyógyulhat más nőkkel egészségesen megélt kapcsolatban, persze nem mindenre ad választ egy női csoport sem persze.

Mit tervezel a májusi tavaszi találkozóra? Milyen víziót látsz magad előtt?

A kapcsolatépítés elindulásában bízom, hogy a dunamelléki gyülekezetek női szolgálói, munkásai között elindul a gondolatcsere, egymás inspirálása, és végre nem azt éljük meg, hogy a saját gyülekezeti közegünkben magányos szigetekként próbálkozunk, hanem összevethetjük a tapasztalatainkat.

Felület szeretnénk biztosítani arra, hogy a női missziót szívükön viselők feltehessék kérdéseiket. Hiszünk abban, hogyha egy nő evangéliumi válaszokat kap, az hatni fog a családjára is – mi pedig arról szeretnénk közösen gondolkodni, hogyan lehet aztán gyülekezeti szinten a nőket megszólítani.

De hiszem, hogy a találkozás a személyes életünkre is megerősítőleg hathat, hiszen együtt állunk Isten előtt, magunkat is odatéve a jelenlétébe, hogy a megajándékozottságunkból adjunk tovább másoknak. Ne azért tegyük a hétköznapi dolgainkat se, mert kell, hanem hadd legyen ez szívből jövő, a bennünket nőnek álmodó Úrból kiinduló mozdulat, hogy az Ő szeretetét adjuk tovább. Fontos, hogy megerősödjünk identitásunkban, szolgálatunkban, újra tisztázzuk a magunk számára is, Isten kiket bízott ránk, hogyan bízta ránk őket és kiket nem bízott ránk – sokszor ebben is fontos megerősödni. Istennek számít, hogy jól legyünk, miközben mások jóllétéért fáradozunk. A női szolgálat lényege a család felé való nyitás. Ha mi, nők a helyünkön vagyunk, akkor az a család többi tagját is behívja a saját helyére.

Képek: Dezső Attila