Valami kilóg a képből – vagy éppen hogy belelóg? Az egyértelmű, hogy a felfüggesztett lámpák belógnak a látóterünkbe, hiszen részben kitakarják a keresztet a kápolna falán. Mégis, valahogy harmonikusan illeszkednek az összképbe. Akkor talán a színek hiánya az, ami feltűnő? Mivel a Ráday Ház kápolnája amúgy is fehér falú, ennek nem kell, hogy különösebb jelentősége legyen. A szemfülesebbek felfedezhetik, hogy a fotó bal alsó sarkán látható falszakaszra ki van vetítve a kápolna építésének egy képi dokumentációja, így a falon lévő kereszt kétszer is szerepel a fényképen. Ez azonban nem kelt felemás érzetet, sokkal inkább hozzájárul ahhoz, hogy kiegyensúlyozottnak érezzük a kompozíciót. Talán a keresztet mint szimbólumot érezzük zavarónak „nyakas kálvinistaként”? Nem valószínű, hiszen már alaposan kibeszéltük, miért érezhetjük nyugodtan a magunkénak – még a Parókia portál is külön cikket szentelt a kérdésnek.

Közelebb vihet minket a válaszhoz, ha elgondolkodunk azon, miért adventkor vesszük elő ezt a képet, és miért nem húsvétkor. A kereszt, a fekete-fehér kontúrok, a megmerevedett pillanat, az elhalványuló külvilág mintha közelebb állna a halál és a feltámadás gondolatköréhez, mint a megtestesüléshez. Vagy éppen ellenkezőleg? Mitől függ ez? Függés ez? A kereszten nem függ a Megfeszített, csak a lámpák az egyedüli felfüggesztett testek. A keresztből fény árad, mintha kapu lenne a mennybe. A kápolna belsejében mégsem a fény uralkodik, hanem az árnyékok, a sötét, a félhomály. A feltámadás már megtörtént, Krisztus megdicsőült, de felhő takarja el előlünk. Ez a második adventi időszak csendje, amikor még várunk Őrá, aki visszatér hozzánk, és bár dicsősége még nem tölti be világunkat, mi már érzékelhetünk valamennyit fényéből. Köztes időszak ez, amelyben a várakozás egyúttal a megszentelődés útjává is lehet, ha vállaljuk a függést – Tőle.