Kezdjük talán a rosszalkodással…

Ez nem valódi rosszalkodás, inkább csak amolyan laza művészi hozzáállás a munkához. A színház játék, a „rosszaság” pedig arról szól, hogy néha provokálom a többieket, így kizökkenhetünk abból a helyzetből, amelyben éppen vagyunk, és más irányból is megközelíthetünk például egy jelenetet.

A hétköznapokban is provokálsz?

Nem vagyok provokatív a hétköznapokban, sőt inkább kompromisszumkeresőnek tartom magam, aki mindig megegyezésre törekszik. Gyerekkoromban eleven, dinamikus voltam, hadartam, soha nem gondolta senki, hogy színész leszek és a beszéd a munkám része lesz majd.

Mikor dőlt el, hogy mégis a színészi hivatást választod?

Gimiben, másodikban színjátszó szakkört szerveztünk, verseket költöttünk és megzenésítettük őket. 1986-ban eljutottam egy országos versmondó verseny döntőjére, emlékszem, Alföldi Róbert nyerte meg. Hazafelé a vonaton már megfogalmaztam magamnak, hogy színész szeretnék lenni, és jelentkeztem egy színészképző stúdióba, innen pedig egyenes út vezetett a színművészetire, ahová elsőre fel is vettek, nem volt menekvés.

Mi vonzott az irodalomban, a színészetben?

Először nem az irodalom, hanem a sikerélmény vonzott. A gimnáziumban csodálatos osztályunk volt, számos tehetséggel, különböző habitussal, de nagyon jól tudtunk együttműködni. Ehhez foghatót azóta csak a Katona József Színházban tapasztaltam, pedig 25 éve vagyok a pályán. Az osztálytársaim mindig azt jelezték vissza, hogy jó, amit csinálok, és akkor még fontosak voltak a reflexiók, hogy ki mit mond rólam. A belső tartalmak és értékrend csak később alakul ki. Persze többször volt hullámvölgy az életemben, amikor megkérdeztem magamtól, hogy színésznek kell egyáltalán lennem?

Mert?

A lelkem mélyén rendezőnek érzem magam és nem színésznek. A rendezés sokkal inkább alkotó munka, színész pedig alkalmazott művész, aki megcsinálja, amit mások mondanak. Persze ezt most nagyon leegyszerűsítettem.

Nehéz megélni a színészetben a szabadságodat?

Van a színészetben saját alkotás, művészi szabadság és ihlet is, de nem olyan átfogó és komplex alkotó munka, mint a rendezőé. Nekem olyan a színészi habitusom, hogy mindenből játékot csinálok. Nem veszem túl komolyan magam a munkámban. Persze igyekszem nagyon profin és magas színvonalon elvégezni, amit csinálok, de ez mégiscsak játék.

Az életet is játszod?

Az életet nem játszom, sőt! Az élet komoly dolog. És mivel húsbavágó, ezért könnyű túl nagy jelentőséget tulajdonítani saját magunknak benne. A hitem segít az életben felülemelkedni és olykor derűvel tekinteni a mázsás súlyokat cipelő egómra. Ezért meggyőződésem, hogy akkor lehet igazán jó alakításokat létrehozni a színpadon is, ha az embernek van rálátása a dolgokra, és képes felülemelkedni. Ha belesüppedek, vagy függök attól, amit csinálok, akkor nem lehet kiteljesedni és széles látókörrel alkotni. Isten, az Ige, segít kilépni és rálátni az életre és azokra a karakterekre és jellemekre is, amelyeket alakítanom kell.

Hogy lehet elérni ezt a felülemelkedettséget?

Elsősorban a Mindenható Istenbe, Jézusba vetett hittel. Ehhez bátorság és belső nyugalom is kell. Csendesség. Ez meghozza, hogy az ember ne féltse folyamatosan önmagát. Nagyon sok imádság.

Miért kell a színészethez bátorság?

Gondolj bele! A beszélgetésünk után 30 perccel bemegyek egy másik szobába és elkezdek valami extrém, a valóságtól elrugaszkodott dolgot csinálni. Mondjuk próbálom Süvit, a disznót Orwell Állatfarmjában. Most még úgy tűnik, mintha normális lennék. Te 30 perc múlva próbálnál egy disznót utánozni itt a Parókia szerkesztőségében? Ehhez bátorság kell. A színpadon bátran kell képviselnem a szerepemet. Ki kell állni a közönség elé egy karakterrel, ami nem én vagyok. El kell hinnem magamról, hogy például polgárőr vagyok egy faluban, aki egészen ostobán és furcsán beszél. Ehhez bátorság kell. Ha nem hiszem el, hogy jól tudom csinálni, akkor csapnivaló lesz az alakítás.

Hogyan lehet azonosulni a szerepekkel, és nap mint nap más bőrébe bújni?

Soha nem azonosulok a szerepeimmel, nem tudom, hogy ez mit jelent. Amikor a színpadon vagyok, számomra az játék. Tudom, hogy hol vagyok és mit csinálok. A darab összefüggésrendszerében gondolkodom, ami a szerephez tartozik, ez pedig nem azonosulás, itt nincs lelki közösség a szereppel, hanem az egész egy furcsa, ihletett játék. Hasonló, mint amikor a gyerekként legózunk. Beleéljük magunkat, hogy amit építettünk űrhajók, és mi benne ülünk, még hajtóműhangokat is kiadunk a szánkon, de attól mi még nem űrhajósok, hanem gyerekek vagyunk, akikhez egy pillanat múlva beléphet az édesanya az uzsonnával. Valahogy olyan kinn is vagyok, benn is vagyok játék ez. A próbafolyamatban a színész tizedmásodpercre lebontja a szerepét. Rengeteg gondolatot társít egy-egy pillanathoz, ezeket begyakorolja, mozdulatokat, gesztusokat rögzít, és minden pillanatban értelmezi, amit csinál. Közben figyeli a partnerét és a környezetét és arra is reagál, ami körülötte történik. Annál hitelesebb és jobb az alakítás, minél pontosabban és mélyebben tudja, minden másodpercben, hogy mi a lényeg.

Ha nem azonosulsz, nincs is olyan szerep, amit nem vállalnál el?

Kevés olyan szerep van, amit nem vállalnék el, de ez függ attól is, hogy mi a szerep vagy a darab mozgatórugója, mi a célja? A Biblia történeteiben több ezer ember sorsát, jellemét tárja elénk Isten. Megmutatja, ábrázolja milyen ez a teremtett világ, ahol élünk. Fizikai, lelki és szellemi síkon is. Minden, de minden Őreá mutat és hív a vele való közösségre. Még a legelvetemültebb és legsötétebb dolgok is.  Kevés olyan mondanivalójú darabbal találkoztam a pályámon, ami annyira elrugaszkodott Istentől vagy annyira Isten ellen lett volna, hogy nem tudnám elvállalni.

Mekkora a jelentősége a művészetedben, hogy hívő ember vagy? Látszik a játékodon?

A hit központi jelentőségű. A játékomban ez úgy jelentkezik, ahogy korábban már említettem: segít felülemelkedni. Nem létezik számomra egy zavaros "művészi elképzelés" massza, aminek meg akarok felelni. Nekem az Úr van a középpontban, tudom, mihez képest élek, ezért nagyobb a bátorságom, a játékkedvem és a rálátásom. Ez a legnagyobb különbség a mostani és a korábbi, megtérésem előtti színészi létezésem között. Ma már egy belső lelki biztonságból tekintek a pályámra.

Szép szavak, de a mindennapokban meg kell felelni a rendezőnek, a közönségnek, kollégáknak…

Így van, azonban egy jelenetben elemzünk, tervezünk és megvalósítunk dolgokat. Fontos, hogy van-e bátorságom megvalósítani és képes vagyok-e független maradni.

Hallottam kollégáidtól, hogy nem mernek csúnyán beszélni előtted, mert hívő ember vagy. Szigorú vagy velük, vagy ez csupán önkontroll a részükről?

Soha nem szóltam rájuk, hogy ne káromkodjanak. Ez már a Szentlélek munkája, semmi köze hozzám. Hálás vagyok ezért. Csodálattal tölt el és lenyűgöz az egész, másrészt örülök is, mert részükről ez a magatartás a szeretetből fakad.

Arról már beszéltél, hogyan változott meg a játékod, de hogyan változtak meg a hétköznapjaid a hitre jutásod után?

Ez egy út, folyamatos változás. A hit összetett dolog. Egyrészt harc a régi emberrel, a régi tulajdonságokkal. Másrészt  kifejezhetetlen hála a megváltásért. A Biblia Istenébe, a Jézusba vetett hit egy igazi és valós lelki összecsapás. Napi szinten. Ez megjelenik a tetteidben, a szavaidban, a viselkedésedben. Pl. szembesülni azzal, hogy amit önmagam próbálok megoldani a nagy eszemmel, az nem megy, bárhogy erőlködöm, de ha odateszem Isten elé, mégis megoldódik. Hogy is van ez? Nagyon nehéz átadni magad és bízni a gyengeségben.  Talán az tudná konkrétabban megfogalmazni a változásomat, aki kívülről lát és sokat van mellettem. Megváltozni csak isteni segítséggel lehet. Nekem eléggé kettős az életem a színészet miatt: a színészet játék, az élet nem játék. Könnyű igazi felelősség nélkül, derűsen játszogatni a színpadon és nehéz felelősen, de ugyanolyan derűsen férjnek és családapának lenni. Hiába teljesítek jól a munkahelyemen, ha otthon ez nem megy. És bizony néha nem megy. Elbukom. És akkor a gyengeségemben hittel van hova fordulnom. A hívő lét folyamatos küzdés és imádkozás. A gyerekeknek sem mindegy, hogy mit gondolnak a hívő szüleikről.

Milyen apuka Rajkai Zoltán?

Szenvedélyes, hektikus. Nagy amplitúdókkal működő, olasz típusú család vagyunk. Sok gyerek, zsivaj, nyüzsgés, mindez átitatva szeretettel. Hála Istennek gyakran tudunk együtt imádkozni is.

Hogy lehet jól hitre nevelni a gyerekeket?

Bizonyos dolgokról beszélni kell a gyerekek korának megfelelően, de elsősorban a jelenlét és a kisugárzás számít. Hiába mondunk bármit, ha nem úgy cselekszünk. A tetteink erősebben hatnak, mint a mondataink. A hitre neveléssel kapcsolatban száz százalékig biztos vagyok benne, hogy elhatározásból nem megy, ezt csak az Úrra tudom bízni. Nekem nincs receptem arra, mit tehetnék azon túl, hogy megpróbálok normálisan viselkedni és igazán, feltétel nélkül szeretni. Az én megtérésem is az Istenen múlt, nem tudtam semmi józan érvet felhozni, ami odavezetett, hogy hívő keresztyén legyek.

Milyen volt ez az út?

Hosszú volt az út, és a jelek nem voltak világosak sokáig. Számos irracionális dolog volt az életemben. Nem nevelkedtem vallásos családban, és semmilyen viszonyom nem volt a valláshoz. Állomásokra, apró történetekre emlékszem. Valamiért tizenéves koromban világossá vált, hogy a Biblia nagyon fontos könyv – erről beszélgettünk egy parkolóban a barátommal. Mindezt anélkül, hogy bármikor is egy sort olvastunk volna a Szentírásból. De meggyőződésünk volt, hogy a Biblia az élet használati utasítása, és elvoltunk ezzel a bölcsességgel. Később egy versmondó verseny kapcsán imádkoztam saját magamtól, pedig nem tanította senki, hogyan és miért kell fohászkodni. Aztán a házasságunk előtt kerestünk templomot a párommal, hogy szép díszletet találjunk az esküvőnknek. Valahogy eljutottunk a pasaréti református templomig, pedig katolikus templomot kerestünk. Éppen Cseri Kálmán bácsi hirdetett igét, és akkor úgy éreztem, otthon vagyok.

Mi fogott meg az igehirdetésben, emlékszel, vagy csak az érzés van meg benned?

Igen, csak az érzés, a benyomás, a konkrétumokra nem emlékszem az igehirdetésből. Hallgattam egy lelkészt, aki úgy beszélt, hogy ahhoz foghatót soha nem hallottam, sem színészt, sem mást. Pedig Kálmán bácsinak van egy enyhe beszédhibája. Ennek ellenére mindenféle retorikai fogás nélkül úgy beszélt, hogy az tökéletesen a helyén volt. Ott álltam egy templom zsúfolásig megtelt termében, a közös imádságnál mindenki elhallgatott, és nekem otthon-érzésem lett. Megérkeztem egy helyre, amiről korábban nem tudtam, hogy létezik, de amit régóta kerestem a szívem mélyén és felfogtam, hogy itt a helyem. Szinte elhangzott a fejemben, hogy „itthon vagyok”.  

Azt állítják rólad a szakmában, hogy az ország egyik legszebben beszélő színésze és legjobb szinkronhangja vagy. De említetted, hogy gyerekkorodban nagyon hadartál. Mi történt?

A szakma csiszol. Sokat segített a szinkron, ahol másoknak a ritmusát, beszédmódját kell felvenni. Az ember beszéde nagymértékben függ attól, hogy milyen lelkiállapotban van. A gyors vagy hibás beszéd gyökere gyakran az, hogy az ember szorong vagy fél. Az agyműködésem eléggé expresszionista, töredezett.  Korábban annyi minden csapongott az agyamban, hogy ez megjelent a beszédemben is. A változáshoz tanulás, tapasztalat, műveltség, gyakorlás szükséges. És meg kell nyugodni!

A mozgás is nagyon fontos a számodra. Miben tudod jobban kifejezni magad, a hangoddal vagy a mozgással?

Mindkettővel, szívesen játszom a hangommal, egyszer például megkaptam az Év hangeffektusa díjat is. Tudok mindenféle vicces hangokat kiadni, de a mozgással is sok mindent ki tudok fejezni a testtudatosságom miatt.

Van olyan darab, amire büszke vagy és szívesen megmutatnád a gyerekeidnek?

Büszkeség érzésem nincs. Mióta hitre jutottam, nem magamra, hanem Istenre vagyok büszke és neki adok hálát, ha valami jól sikerül. A gyerekeimre viszont nagyon büszke tudok lenni. Azt hiszem, akit az ember szeret, arra tud büszke lenni. Ha magamra vagyok büszke, akkor magamat szeretem.

Amikor elkezdtél játszani diákkorodban, tetszett, hogy sikeres vagy. Változott a siker-fogalmad az évek alatt?

Biztos, hogy változott. Sokkal többre értékelem a munkámban, ha csapatként, kreatívan és jókedvűen dolgozunk egy próbafolyamatban, mint amikor valami gyötrelmesen jön létre, de sikeres. Ma már kevésbé fontos számomra a végeredmény, inkább az út a fontos. A siker egyébként is kétes szóvá fajult a médiaorientált világban. Ki a sikeres? Amikor egy fogadáson ott áll három nagyszerű művész, a nemzet színészei, és azt mondja nekik a biztonsági őr, hogy húzódjanak félre, mert jön Pongó művész úr, az egyik valóságshow sztárja? Vagy láttam egy tévés vetélkedőt, ahol kihívtak egy embert a pódiumra, ott néhány kártyából húzott egyet, amin az állt, hogy nyert 100 ezer forintot. Mindenki őrjöngött, konfettik hullottak az égből és gratuláltak neki, hogy milyen sikeres, holott nem történt más, csak lelépett négy lépcsőfokot és húzott egy kártyát. Devalválódott a siker szó, és nem is érzem a súlyát. Hitbéli meggyőződésem, hogy az ember nem tud önmagától sikeres lenni, a valódi sikert Isten adja. Inkább annak örülök, ha jókedvűen dolgozhatunk, vagy jó döntés születik a környezetemben, a családomban. Boldog vagyok egy napsütéses utazástól, egy jó zenétől, egy öleléstől, amit a fiamtól kapok, vagy a jól végzett munka után. Ez a siker. Vagy inkább áldás!

Fekete Zsuzsa
Fotó: Füle Tamás és Katona József Színház