Összetartozunk
Igazi magyaros vendégszeretettel – kolbásszal és a két csattanós puszival – várt Márta néni, Tüski István lelkipásztor özvegye.
– Soha nem gondoltam volna, hogy itt fogok élni. A második világháború után újraindultak a magyar gyerekvonatok Hollandiába, de édesanyám nem engedett el, mert féltett, hogy a nyirkos holland időjárás ártana nekem és visszakapnám a tüdőbajt. Pedig lehet, hogy éppen az uram kísért volna akkor – meséli nevetve Márta néni.
Tüski István tanulmányi ösztöndíjjal ment ki Hollandiába 1947-ben. Így az egyházi vezetőség megbízta, hogy a második világháború után pár hónapra holland nevelőszülőkhöz kerülő magyar gyermekeket kísérje és támogassa. A magyarországi politikai fordulat után nem indulhatott több gyermekvonat nyugatra, az ösztöndíjas diákok pedig a nagykövet tanácsára Hollandiában maradtak. A hollandok azonban a vasfüggöny leereszkedése után is segíteni akartak a magyaroknak, többek között ehhez kérték Tüski István segítségét. Évekig tartó levelezés kezdődött a holland és magyar reformátusok között, és a nyugatiak szívesen segítették adományaikkal a magyar családokat.
– Sokan kértek segítséget, ruhákat a gyermekeiknek, egyedül a mi családunkból nem kért senki adományt, pedig a hollandok szerint éppen mi éltünk a legnehezebb helyzetben.
Ez a mentalitás nemcsak a hollandoknak, hanem Tüski Istvánnak is feltűnt, aki a hatvanas évek végén Magyarországra látogatott. Hivatalos úton volt egy holland delegáció tagjaként, és üzent, hogy szeretne velem találkozni. Korábban nem ismertük egymást, de már az első találkozásnál azt éreztem, hogy összetartozunk. Ez más, mint amire azt mondjuk, hogy meglátni és megszeretni egy pillanat műve volt, hanem valami annál is erősebb. Úgy éreztem, hazaérkezett, és ez az érzés kölcsönös volt, és nagyon szerettük egymást – meséli Márta néni.

Útravaló
Tüski István megnősül, mi lesz ebből? - Míg a holland reformátusok viccesen kérdezték, Magyarországon az állami ellenőrzés alatt tartott egyházban komoly fejtörést okozott a tény, hogy Tüski István Szabó Mártát kérte feleségül. Márta néni családját már évek óta állandó megfigyelés alatt tartották, édesapját, öccsét felfüggesztették lelkészi állásukból, sógorait pedig a legnehezebb körülmények közé helyezték.
– Mielőtt levették róluk a palástot, keresztapám és édesapám új módszer szerint végezte a gyülekezetépítést és mindazt, amit a református ébredés hozott teljes erővel beépítették a gyülekezetük életébe. Ők ketten fogalmazták meg azokat a gondolatokat, amivel elindították a gyerekeiket az egyházi szolgálatba. Jézust szeresd először – mondták –, csak az után az egyházat, mert csak Jézus Krisztuson keresztül lehet az egyházat szeretni. A másik, hogy az egyház beteg. De az egyház a mi édesanyánk – magyarul mondjuk is: anyaszentegyház –, nem hagyhatjuk ott, csak ápolhatjuk és ahogy tudjuk, segítsük. A harmadik, hogy Isten rombolhat, mi csak építhetünk. Ilyen gazdag lelki közösségünk volt itthon, ehhez képest nagy fordulatot jelentett a hollandiai szolgálat.

Melyik is a miénk?
Az 1956-os forradalom leverése után csaknem kétszázezer magyar menekült nyugat felé. Közülük sokakat Tüski István vitt el Bécsből Hollandiába.
– Az uram élete legnagyobb csodájának tartotta, hogy már 1956 áprilisában elkészült az a magyar énekeskönyv, amit egy évig kézzel szedtek egy holland nyomdásszal együtt. Így ezzel az énekeskönyvvel tudott menni Bécsbe, hogy istentiszteletet tarthasson a menekültek között – mondja Márta néni.
Bár a magyarok többsége otthon beletartozott a népegyházba, Hollandiában inkább a katolikusok találtak közösségre. A magyar reformátusok nem tudták, hogy a több különböző holland református felekezet közül melyik is a saját egyházuk. Ezért inkább a magyar istentiszteletekre jártak, amelyeket több nagyvárosban már évek óta vezetett Tüski István.
– Arra jöttem ide, hogy állandó istentisztelet volt Utrechtben, Amszterdamban, Hágában, Rotterdamban. A férjem felkészített arra, hogy ez nehezebb hely, mint amikor szórványban dolgoztam, elsősorban lelkileg. Ez be is igazolódott az első prédikálásomkor. Otthon már az önmagában üzenet volt, hogy felmentem a szószékre, és láttak egy fiatalt, akinek van mondanivalója és meg lehet érteni. Mert a női hangot lehet hallani a templom végében is, és az egész környéken híre ment, hogy „nekünk nő papunk van" – mondja nevetve Márta néni.
– Amikor először prédikáltam az utrechti dómban, az istentisztelet utáni szeretetvendégségen sokan odajöttek gratulálni, de senki sem az igeszolgálatra reagált. Otthon mindig kaptam visszajelzést a gyülekezeti tagoktól, a presbiterektől, hogy mi volt az, ami megérintette őket a prédikációban, melyik éneknek örültek. Utrechtben mindenki kedves volt, kaptam apró ajándékokat is, de úgy éreztem, száraz helyre kerültem.

Isten válasza
– Mi tartotta bennem a lelket? Az igeolvasás. Isten sokszor válaszol a Biblián keresztül, ha olvasod. Sok Igét tudtam kívülről is, ezekbe kapaszkodtam, de voltak az életemnek meghatározó pillanatai, amelyeken egy-egy frissen kapott Ige segített át – mondja Márta néni.
– Az egyik legemlékezetesebb eset az volt, amikor hivatalos püspöki delegációt fogadtuk Utrechtben a hollandok kérésére a hetvenes évek elején. Az otthonunkban láttuk őket vendégül, és a küldöttség tagja volt az én püspököm is, aki édesapámat megfosztotta a lelkészi szolgálatától. A látogatás előtt levélben azt a jézusi mondatot kaptam édesapámtól, hogy „áldjátok azokat, akik átkoznak, és imádkozzatok azokért, akik bántalmaznak titeket." (Lukács evangéliuma 6: 28) Ahogy az ebédlőasztalnál ültek a vendégek, beszélgetés közben kiderült, hogy Hejőcsabáról származom. Akkor a küldöttség egyik tagja elkezdett kérdezgetni. - A tiszteletes asszony még nagyon fiatal, biztos nem ismerte az én lelki atyámat, Szabó Dánielt. - De ismertem – feleltem. - Esetleg emlékszik a prédikációira is? – kérdezte. - Emlékszem – mondtam. Akkor jött rá, hogy a lánya vagyok, és nagy lelkesen mesélte el, hogy ő Szabó Dániel egyik igehirdetésén tért meg, és bizonygatta, mennyire hálás lehetek azért, hogy ilyen édesapám van. Nem lehet elmondani, mit éreztem akkor, teljesen váratlanul ért ez a helyzet. Isten nemhogy engem nem hagyott szégyenben, hanem édesapám ellenségeit szégyenítette meg, akik az asztal másik végén ültek néma csöndben. Ebben csak az Ő munkáját látom.
 
Egy csokor virág
A Hollandiában élő magyarok közötti szolgálat mellett Tüski István és Szabó Márta számára egyértelmű volt, hogy a magyarországi kapcsolattartásban is aktívan részt vesznek. Márta néni is bekapcsolódott abba a református felekezetek által vezetett diakóniai munkába, melynek segítségével bibliák, gyógyszerek és más adományok jutottak át a vasfüggönyön túlra.
– Állandó rohanásból állt az életünk, mégis az első rosszullétemkor majdnem táncra perdültem örömömben, hogy gyermekem lesz. Az urammal együtt már nagyon szerettünk volna gyermeket. Viszont az egyik holland orvosnő, akivel együtt szolgáltunk a világdiakóniai szervezetnél, összeszidott bennünket, mert szerinte mi nem vállalhatunk gyereket. Nem nektek való, ezt mondta. Tudom, hogy szeretett minket, de azt hitte, hogy csak teher lenne nekünk egy gyerek ebben a rohanó életben. Az meg sem fordult a fejében, hogy mi boldog örömmel várjuk a gyerekünket. Még a második és a harmadik gyermek érkezésekor is meg akart győzni, a negyedik babánál már feladta. De a véleménykülönbség miatt nem szakadt meg vele a kapcsolatunk, sőt az évek elteltével még erősebb lett. Hiszen ez az orvosnő idős korában nagyon élvezte nálunk, hogy itt nagy család van, és szeretettel gyönyörködött a gyermekeinkben. Milyen jó, hogy vannak, mondta, olyanok így együtt, mint egy szép csokor virág.

Ami rajtad áll
– Az uramnak az volt az álma, hogy az itthoni magyaroknak legyen egy találkozóhelye – mondja Tüski Istvánné. Így alakult ki Vianenben a Magyar Missziói és Kulturális Központ, amit először a menekültek, évekkel később pedig az ösztöndíjas diákok és munkát kereső magyarok látogattak. A vianeni otthonban ma már lányuk, Tüski Márta tartja a magyar nyelvű istentiszteleteket.
– Ha valaki nekem szolgál, megbecsüli azt az Atya – mondja Jézus a János evangéliumában. Amikor nehéz volt számomra a szolgálat, egyedül éreztem magam a hollandok között, ez az ige bátorított, mert tudtam, hogy Isten vezetett ide és azért vagyok itt, hogy Őt szolgáljam. Sokszor úgy éreztem, hogy nem tudom jól csinálni, láttam a saját korlátaimat, de folytattam a munkát, és azt is láttam, ahogy Isten kipótolta a hiányosságokat.

Dobó Márti
Tüski István életéről és munkásságáról bővebben Szabó Dániel lelkipásztor írásában olvashatnak.