Egykor Debrecenből indult a népszerű Color együttes, az első zenekar, amely képes volt vidékről a rockzene élvonalába jutni. Az együttes vezetője, zeneszerzője és szövegírója szerint a debreceniek ugyanolyan büszkék voltak rájuk egykor, mint mostanában a hatszoros bajnok focicsapatukra. Bokor Gyula pszichiáterként dolgozik Bostonban, azonban magyar gyökereire végtelenül büszke. A közelmúltban a debreceni zeneoktatás 150. évfordulójára felvételt készített, ami emléket állít annak a Zenedének – Kodály Zoltán Zeneművészeti Szakközépiskola és Alapfokú Művészetoktatási Iskola –, amelynek egykor növendéke volt.

– Egy volt osztálytársam, Váradi Szabó Ilike nagypapája építette az iskolát 150 éve. Két évvel ezelőtt az egyik osztálytalálkozónkon láttuk, hogy az iskolánk elhanyagolt állapotban van, pedig ennek az iskolának Kodály Zoltán még életében odaadta a nevét, és ez hatalmas gesztus. Azon gondolkodtam, hogyan lehetne egy új, születésnapi ruhát adni a zenedének, és az emberek szívébe, lelkébe tenni a fennállásának 150. évfordulóját ünneplő iskolát. Bár Debrecen sokat fejlődött az utóbbi években, az iskola mégis más kategória. Vehetünk ugyan cipőt, amit meg lehet talpalni, de a lelket megfoltozni csak kultúrával lehet, ezért is alapvető fontosságú az iskola. Pszichiáterként is azt mondom, hogy a zene, a dalok, az összetartozás érzése segítheti az embereket, hogy tudjanak harcolni a megpróbáltatásokban.

Bokor Gyula egy barátja – Szappanos László – biztatására készítette el a Zenede című dalát, amelyet bostoni stúdiójában vett föl. – Nagyon féltem a feladattól, mert felelősségteljesnek éreztem. Tudtam, hogy a kodályosok előtt fogom eljátszani a dalt, nekik pedig vájt fülük van, nem szabad hibáznom. Katona Bálint debreceni képzőművész készített a dalhoz egy képsorozatot, így készült a DVD. Nagyon meghatódtam a bemutatón, úgy éreztem, hogy elértem, amit terveztem.

Bokor Gyula tízéves korában kezdett el zongorázni, majd fagottozni. Harmadéves volt a Kodályban, amikor ínhüvelygyulladást kapott. Ekkor döntött úgy, hogy az orvosi egyetemre jelentkezik, a zenéléssel azonban nem hagyott fel.

– A családban otthon is sokat zenéltünk, először Bokor együttes néven. Édesapám sokfelé vitt minket, ötórai teákon énekeltünk, például olyan dalokat, mint az Ördögből angyal lehetnél. Később több lépcső után megalakult a Color együttes. 1977-ben jelentkeztünk a Metronóm fesztiválra, és írtunk egy dalt, a Csepeg a csendes esőt. Aztán a Ki mit tudon is indultunk, és másodikok lettünk nagy példaképeink, az Illés együttes után. Számunkra ez hatalmas sikert jelentett. 1979-ben Debrecenből a fővárosba kerülni elképzelhetetlenül nehéz volt. Akkoriban minden Budapesten történt, mindössze három rádióállomás volt – emlékszik vissza.

A klasszikus zenei képzettség sokat adott a sikerhez – véli Bokor Gyula, de hozzáteszi azt is, hogy a debreceniek zeneszeretete valahogy mindig a levegőben volt. – Jó kórusa volt a református kollégiumnak, már édesapám is ott énekelt. Mi nem foglalkoztunk azzal, hogy mi a divat, hanem tettük, amit éreztünk, és próbáltunk szívből zenélni. A Color együttesben is komoly munkánk van. Akkor érezni ezt igazán, amikor huszonöt év elteltével hazajövök, és meghallom, hogy egyik dalunk még mindig ott van az emberek szívében. A Féltelek című dalt Auth Csilla is felénekelte, és nagyon jó érzés, hogy valami olyat sikerült alkotni évtizedekkel ezelőtt, ami az embereket megérintette és ma is szívesen hallgatják.

- Itthon az emberek megkérdezik, hogy mi van velem, hol dolgozom. Mondom, hogy Bostonban vagyok orvos, de a következő kérdés rögtön az, hogy mi van a Colorral? Egykor az életük része volt a zenekar, ami arra fókuszált, hogy szórakoztasson, de talán éppen a klasszikus zenei alap miatt a mindig a minőségre törekedtünk. Minket nem érdekelt a pénz, vidékiként nem profivá akartunk válni, hanem egyszerűem csak örültünk a zenének. Apám mindig azt mondta, hogy legyen napi megélhetésünk és mellette zenéljünk. Ha valaki nem kényszer alatt zenél, hanem örömből valami olyan jöhet ki a keze alól, ami igazán jó lehet.

Bokor Gyula szerint a mostani dalok sokszor nem hoznak újat, de a ritmus mindig változik az évek során. – Az alap azonban az emberi érzelmek – a fájdalom, veszteség, a boldogság –, ezek ugyanazok évezredek óta. A problémáink sem változtak, hasonlóak, mint Jézus idejében voltak: irigység, harag, utálat, vesztés. Hiába a modernizáció, ezek nem lettek mások. A zenében is sok az állandóság, ezért van, hogy ha kifejezzük a vágyakat, reményeket, érzelmeket, az a fiataloknak ma is tetszik.

A pszichiáter Amerikában is zenél, főként a tanítványainak a Harvardon. Orvosi pályájáról azt mondja, hogy talán a magyarságának is köszönhető, hiszen a magyar ember érzékeny és könnyen átérzi mások fájdalmát. Pszichiáterként tapasztalja, hogy mindenki vágyik a boldogságra.
– Az amerikaiak mindig arról beszélnek, hogy az egyik legfontosabb a társadat megtalálni. Fontos, hogy milyen barátok vesznek körül, ne légy egyedül. Ezért is van hatalmas szerepe a közösségeknek, a vallásnak. A tengerentúlon nem a fejlett Kaliforniában élnek legtovább az emberek, hanem északon: Minnesotában és Michigenben. A hideg miatt ezeken a területeken jobban egymásra utaltak, összetartóbbak az emberek, mint máshol. Hatalmas erőt ad, ha valaki olyan közösségben él, ahol számíthat a többiekre. A betegek is gyorsabban gyógyulnak, ha vannak körülöttük, ha egyébként boldogok. Persze nagyon nehéz megtalálni a boldogságot. Változó, hogy mitől érezzük úgy, hogy van az életünknek értelme, van miért felkelnünk reggel fél hétkor. Nagyon szerencsésnek tartom magam, hogy találtam egy társat, a feleségemet. Büszke vagyok azért is, hogy talpra álltam egy olyan országban, ahol senkit nem érdekelt, hogy honnan jöttem és ki vagyok. Még az orvosi vizsgáimat is újra le kellett tennem. Végül itt vagyok a Harvardon, én, a debreceni gyerek.

Bokor Gyula hozzáfűzi még egyik kedvenc Mark Twain-idézetét, mely szerint a kedvesség és a szeretet olyan nyelv, amit a vak is el tud olvasni és a süket is meghallhat.

Ars poeticának sem rossz.

Ungvári Judit rádiós interjúja alapján írta és szerkesztette Fekete Zsuzsa. A felvétel az Európa Rádió Találkozások című műsorában hangzott el. 

Képek: colorband, valamint Duna TV