A napokban valaki azt hitte, hogy a negyvenes éveim elején járok. Mondtam neki, hogy ne öregítsen. Persze, csak viccből.

Még nem hagy hidegen, hogy kedves vagy velem, vagy morcos, hogy odafigyelsz-e rám, vagy csak magaddal vagy elfoglalva. Még nem vagyok egészen független. De legtöbbször már le tudom rázni a morcosság és az önzőség maradékát magamról, mint a kutya a vizet. És hamar megtelek örömmel, akármi jó ér, vagy bármi szépséggel találkozom.

Ezt már nem úgy csinálom, ez már csak úgy megtörténik bennem. Akkor is, ha fáj a torkom, vagy ha beállt egy kicsit a derekam. Talán, mert sokszor vágytam a fejlődésnek erre az irányára.

A múltban az a legjobb, hogy túléltük, a jövőben az, hogy még akár jó dolgok is történhetnek. A jelenben pedig, hogy tele van mindenféle érzéssel, színnel, illattal. Végül is az, hogy van.

Az idő múlása csak a mulandók számára lényeges. Az éveink száma csak az ízületeink állapotára és olyan hasonló dolgokra enged következtetni, amelyek egy idő után már nem lesznek részei a létezésünknek.

És azt hiszem, az egymáshoz való kapcsolódásunkat is magasabb szintre emeli, ha nem csak a mulandót látjuk egymásban, hanem azt is, aki örök. Akivé majd leszünk.

Nagy Viktória
A szerző református lelkész.