Istentisztelet 2020. május 3-án

(Dr. Kereskényi Sándor, internet)

Mt 2,7-12 és Mt 2,13-23

Szeretett Testvérek!

Itt van nekünk ez a kedves, református bibliaolvasó kalauzunk, aminek a segítségével körülbelül három év alatt végigolvassuk a Bibliát. Én még mindig meghatódom, amikor arra gondolok, aznap hány százan, ezren, ugyanazokból az oldalakból kapnak isteni harapnivalót, mint én.

A szerkesztők gondolatmenete titok előttem, de különös, hogy erre a vasárnapra, anyák napjára azt a karácsonyi történetet kaptuk az Újszövetségből, ami Heródes megjelenésével már eleve nyomasztó. Holnap, a betlehemi gyermekmészárlással, (amit az előbb hozzáolvastam a mai penzumhoz), már csak fokozni tudjuk a szörnyülködésünket. Hogy is volt ez az egész?

Mária, terhessége kilencedik hónapjában, mint a Római Birodalom alattvalója elindul népszámlálási összeírásra. Végigzötykölődi az utat Názárettől Betlehemig. Megérkeznek. Férje, József végigkopogtatja az összes fogadót, végül az egyik istállójában helyet találnak. Jönnek a fájások, megszületik a fiuk. Csak ketten tudják, ki Ő. Jézust jászolba fektetik. Pásztorok, majd Keletről érkezett, gazdag, bölcs tudósoknak tűnő utazók teszik tiszteletüket a gyermekágyas asszony csecsemőjénél.

Néhány nap alatt összeszedik magukat. Úgy tűnik, a kiállt keservek után minden visszatérhet a régi kerékvágásba. Hazaindulhatnak a barátságos, szép Galileába. Alvásra azért szükség van. Mária megszoptatja, megbüfizteti a gyermeket. Nyugovóra térnek. Valószínűleg a kis Jézus elalszik, mert József is mély álomba merül. Nem is sejtik, mi történik a nagypolitikában, a békés színfalak mögött. Mint ahogyan az egyszerű embereknek ma sincs fogalmuk arról, mit takarnak az odadobott hírmorzsák könnyedén meg nem emészthető tartalmai. A néhány kilométerre lévő fővárosban a zsidók királya, Heródes őrjöng! Ezzel a snittel vált vissza a kép karácsony félreértett romantikájából a valóságba. Ami most következik, arra csak félve utal egy-két énekeskönyv, a templomi és családi imák, a karácsonyfák szaloncukros békessége. A pszichopata Heródes, aki rokonsága javát kivégeztette, rájön, hogy a keleti bölcsek átverték. Nem lovagoltak, nem tevegeltek vissza hozzá. Talán indultak volna, de álomban kijelentést kaptak. Ők ahhoz az értelmi korosztályhoz tartoztak, akik komolyan vették az ilyen isteni sugallatokat. Engedelmeskedtek hát neki, és nem a megfigyelt, hanem a zöld határon keresztül tértek vissza hazájukba. Heródes vére pedig eléri a forráspontot, mert a külföldi kollégák nem jelentették, merre találja Izráel és a világ valódi királyát: Jézus Krisztust.

Heródes ugyan nem tartotta annak, de jobbnak látta, ha még az írmagját is kiirtja személyiségzavara minden kísértetének, aki úgy vélte, a trónjára kacsintgat.

Amikor betegség, járvány, alaptalan idegesség, netán, annak felturbózott formája: a pánik kerülgeti a Bibliát csak a karácsonyi történetig ismerő embert, okosan teszi, ha visszaemlékszik erre a Heródesre.

Heródes fülébe ugyanis azzal tettek bogarat a keleti bölcsek, hogy ártatlanul megkérdezték tőle: „Hol van a zsidók királya, aki most született?" (Lk 2,2) A királyok rögtön összerezzennek, amikor az utódaikról érdeklődnek. Heródes zsidó volt, tehát tudta, hogy népének Megváltója születik majd, de hát: Pont most? Éppen akkor, amikor neki felfelé ível a politikai, uralkodói, anyagi karrierje? Hát, legyen akár az Isten is, de ő nem enged ennek a betlehemi parasztgyereknek!

A magát hívőnek tartó, Istent ismerő keresztyén számára nem ismeretlen Heródes érzelemkitörése. A kegyes protestáns, vagy katolikus hívő ugyanúgy viselkedik, mint Heródes, amikor Isten bejelenti rá igényét. Elolvassa, meghallgatja az egyébként elkért isteni akaratot. Aztán színt vált. Átmegy Heródesbe, és kifakad: Pont most szólít meg, jelentkezik Isten, amikor olyan jól érzem magam? Éppen most jelenti be az érkezését, amikor amúgy is annyi bajom van? Most kell megértenem az akaratát; most szólít meg, amikor már azt hittem, így jó az életem szellemi, erkölcsi állapota, ahogy berendeztem magamnak?

Aki nem várja, nem keresi Isten akaratát, az soha nincs olyan állapotban, hogy jól esne alárendelni magát az Istennek. Az Isten érkezését idegesen fogadó ember Heródes térfelén sütögeti gondolatai pecsenyéjét. Mert hát, ugye, az még szép; az olyan misztikusan távoli, hogy: Jézus Megváltó! Na, de az, hogy ő Úr, az már az elevenünkbe vág. Miért? Mert Jézust Úrnak elfogadni, olyan kérdéseket firtat az életedben, amik egyre nagyobb nyugtalansággal töltenek el.

Engem is. Teologizálni, dogmatizálni, nyelvészkedni, történészkedni, moralizálni roppant élvezetes szellemi teljesítmény, mondhatni: kegyes bolondság, de azt csinálni, úgy tenni, ahogy azt az Uram, Jézus Krisztus mondja, nos, azt már át kell gondolni!

Pedig: Ő egyedül arra kíváncsi. A Biblia utolsó könyvében találjuk: „Egy másik könyv is kinyittatott, az élet könyve, és a halottak a könyvekben írottak alapján ítéltettek meg cselekedeteik szerint." (Jel 20,12)

Na, de most szaladjunk vissza Betlehembe! József, a keleti látogatókhoz hasonlóan, álomban kap kijelentést. Megriad, felébreszti Máriát, karjukba kapják a csecsemő Jézust, és még éjszaka nekivágnak a nyugat felé menekülő, Egyiptomba vezető útnak. Mire fel ez a nagy sietség? Nos, a dombok mögött, a királyi palotában már kiadták a parancsot a válogatott, a királynak mindenben engedelmeskedő katonáknak: Irány Betlehem! Végigjárni minden házat! Saccolják meg szemre; ha két évesnél kisebb gyereket látnak, tépjék le a ruhácskáját, és ha fiú, elő a kardot! Egy sem maradhat életben! Ne kérdezzenek semmit, ez parancs! A gyermek-kivégző osztag tagjai pedig eleget tettek a napi parancs előírásának. Nem kérdeztek semmit. Pedig ilyet még nem csináltak.

Mi sem merünk kérdezni. Pedig ott motoszkál, furakodik, ordít a kérdés: Uram, azoknak a kisgyerekeknek a szüleit miért nem figyelmeztette valaki? Miért nem végeztél Heródessel, mielőtt kinyitotta volna a száját a katonák előtt? Miért engedtél meg olyan sok fájdalmat, szenvedést, halált az első Karácsonykor? Ezeket firtatjuk az evangélium oldalait olvasva. És előtte? És utána? Az után, hogy letettük a Bibliát, kikapcsoltuk a számítógépet, és lelépünk a Lélek hintójáról a szegedi szobánk padlójára? Ugyanazt kérdezzük! Csukott szájjal is. Uram, miért vetted el a férjemet, feleségemet, édesanyámat, édesapámat,... gyermekemet? Atyám, miért voltam egyedül karácsonykor? Mit akarsz még velem Istenem, ezzel a nyilalló, beteg testemmel, kezeléseimmel, pelenkámmal, csöveimmel, gyógyszereimmel?

Istennek egyetlen, nehezen elfogadható, de bármikor megérthető válasza van: Én veled vagyok. Veled is maradok. Addig, amíg magamhoz veszlek, és amikor, ahol majd mindent megértesz. Bízz bennem, amikor azt ígérem, nem hagylak egyedül a szenvedésedben! Bízz bennem akkor is, ha nem múlnak a fájdalmaid!

A betlehemi gyerekeknek egyenes útja vezetett a mennyországba. Én ezt: hiszem. Nem kellett végigszenvedniük a kegyetlen világ csalódásait, idegösszeomlásait, vágásait, szúrásait. Semmit, amit te életed gyötrelmes időszakaiként, napjaiként tartasz számon. Tudom, ez nem vigasztalta a szülőket. Gyermek halálakor a legnehezebb hinni. A kortörténészek 15-20 kicsiny kis lélekre becsülik azoknak az ártatlanoknak a számát, akiket aznap Betlehemben kiszakították édesanyjuk karjaiból, és felkoncoltak. Szörnyű. Azóta, beleegyezésükkel nem is 10-20, de hány millió gyereket szakítottak, kapartak ki édesanyjuk méhéből és ki tudja hova dobták őket. Szörnyű. Azóta hány millió gyermek lett súlyos beteg, mert apjuk, anyjuk, vagy mindketten fújták a cigarettafüstöt a lakásban. Nem tíz és nem húsz kislány nyomorodott meg testében és lelkében azért, mert kihajtották, eladták őket idegen férfiak kiszolgálására. Hány meg hány kisfiú és kislány alá tolnak mindent, és gondolkodásuk megnyomorodik, mert csak csodálkoznak, ha más nem szolgálja ki őket.

Nem Isten indította Heródes kegyetlen szívét, ordító hangszalagjait a vérengzésre. Ő maga döntött így. Isten aznap menekültté tette, és megmentette a saját Fiát. Neki még élnie kellett 33 évet a földön. Annak beteltével megmentette egész népét, és mindenkit, aki népévé vált. Köztük titeket, téged, és engem. Nem a bármely kor Heródeseinek kegyetlenkedésétől. Nem saját, irgalmatlan tetteink következményeitől. De megmentett attól, hogy ne váljunk Heródesekké, és magunkat legyőzve irgalmasságot gyakoroljunk másokkal, és kegyelmezzünk meg magunknak; igen: óvjuk meg magunkat is az eszét és Istenét elvesztett lelkünk pusztításaitól, majd elpusztulásától.

Isten Jézus alakjában, személyében belépett a Heródes-világba. Abba, amit a kezdetekkor Ő hozott létre. Jónak teremtette. Abba jött el, amit elődeink elrontottak, mi pedig tovább rondítjuk. Magunkon kívül, magunkon belül. Jézussal esélyt adott arra, hogy a gonoszt jóra fordítsuk. A gyűlöletet szeretetre. Az erőszakot békességre. A bűnt megváltás iránti vágyra.

Annyi bölcs, okos, magabiztos, határozott bejelentésekkel élő kortársunk között én nem tudom, miért ilyen az idei anyák napja, amilyen. A betlehemi gyermekek édesanyjait magam előtt látva azonban tudom, hogy voltak, vannak, és sajnos lesznek is olyan éveink, amikor az édesanyák sírnak. Mások természete miatt, friss, vagy feltépett sebeik, gyermekeik elvesztése miatt.

Más most a világ. Legyen - alázattal - más az anyák napja is! Hordozzuk kezeinkben, az átadott virágokban, az élő édesanyák és élő gyermekeik mosolyában azoknak a könnyeit, akiknek fiait, lányait az elrontott, testben és erkölcsében megfertőzött világ vette el. Az Isten válaszait megtalált hitükben: legyenek áldottak ezek az édesanyák! Ámen