Istentisztelet 2021. szeptember 12-én

(Dr. Kereskényi Sándor)

Lekció: Gal 1,1-5

Textus: Gal 1,6-9

Szeretett Testvérek!

Mit tudnátok nekem mesélni? Hány olyan helyzetet éltetek át, amikor egyetlen egy esélyetek volt a helyes döntés meghozatalára? És még több; ugye, sokkal több esetet tudnátok felsorolni, amikor másoknak kellett elhatározni: ez legyen, vagy az? Ami elmúlt, azon már nem változtathatunk, de soha ne feledjük el, hogy a jelenben is hemzsegnek körülöttünk az egyetlen esélyes választási lehetőségek és döntéskényszerek. És a jelen mindig múlttá válik. A döntéseinknek tehát az a tétje: megbánom-e, ami mellett eltökéltem magam, vagy: nem győzök majd hálát adni azért, hogy úgy határoztam, ahogy.

Melyikből van több? Össze lehet számlálni, hány jó döntést, és mennyi rosszat hoztál életedben? Nem. Legfeljebb azokat, amik döntően befolyásolták a kapcsolataid alakulását. Az egészséged állapotát. És azt is, hogy most itt vagy, és nem otthon, vagy valamelyik „halaszthatatlan" rendezvényen, találkozón.

Oly sok mindenről kiderül - rendszerint utólag -, hogy kár volt megjelenni rajta, támogatni, éljenezni neki, áldozni érte. Kár volt felcserélni azt, ami kétségtelenül eredményt hozott, örömet adott, de összehasonlítva a kihagyott alkalmakkal, a végső könyvelésnél kiderül, hogy túl sokba került, fájdalmat és csalódást eredményezett.

A múlt héten olvastam a 26 éves világ- és Európa-bajnok kenusról. Visszavonul, mert - ahogy nyilatkozta -: „Én is szeretnék egy kicsit élni. ...elmegy mellettem a világ, mert én csak edzek, eszem és alszom". Eltűntek azok az évei, amikről legtöbben a legszebb emlékeinket őrizzük. Az általános iskolás évek csavargós délutánjai, a középiskolás esztendők lelkes, összebújós, nagy beszélgetései, önzetlen barátságok kialakulása, szerelmek, kirándulások, a fiatal felnőttek szakmai vitái, zenehallgatások, könyvek, képek kitárgyalásai. Ezt szerette volna megélni a profi sportoló, de nem neki nem jutott belőle. Utólag tudta meg. Utólag hiányzik neki. Ő ki merte mondani.

Elmegy mellettünk a világ. Mert mindnyájunkban él a kísértés: áldozzunk azért, amit elismernek, amit megtapsolnak, amit észrevesznek, amiért felfigyelnek ránk. Nem baj ez a fajta motiváció mindaddig, amíg el nem megy a világ mellettünk. Az a világ, ami láthatatlan, mégis: itt kezdődik. Az a világ, amire mindnyájan vágyunk, és elhitetjük magunkkal, majd egymással, hogy már itt, most megszerezhető. És pár évig gondtalanul élvezhető. Meddig is? Amíg az egészség kitart, amíg a siker és a kudarc mérlege át nem billen, amíg meg nem csömörlünk tőle. Amíg a kevés igazi, alaposan megágyazott örömöt, és a nagy buzgalommal építgetett tettetett öröm-kártyavárakat meg nem billegtetik, el nem fújják az egyre nagyobb sóhajok. A testi fájdalom sóhajai. A lelki kimerültség sóhajai. A nagy levegő, ami hangok nélkül is azt leheli ki: „Nem így kellett volna!"

Az a világ, az az élet, az a boldogság, amire vágyunk itt kezdődik, de nem itt, nem ezen a földön, és nem ez alatt a néhány évtized alatt válik teljessé. Viszont: itt mehetünk el mellette. Az egy esélyes élet mellett. Vagy ezt választjuk, vagy nem. Erről írt Pál apostol a galáciai gyülekezeteknek. A mai Törökország középső területén elhelyezkedő római tartományban élő keresztyén közösségek jól indultak. Befogadták azt az evangéliumot, azt a Jézus által hozott, Istentől származó örömüzenetet, amit Pál apostol kézbesített nekik. A galaták, ezek a derék, valószínűleg kelta atyafik és lányok megértették, hogy le lehet győzni a mindenkiben megbúvó aggodalmat. Azt a rossz érzést, hogy az ember kiderült, de elsimítgatott bűneit is egyszer, valahol, valaki számon kéri. Nem e világi esküdtszék, bíróság és ítélőtábla, vagy vallásos ítélkezők, hanem maga az Isten. Akit lehet tagadni, akiről egy ideig el lehet feledkezni, de attól még nem szűnik meg a bűnök elégtétele miatti félelem.

Vagy mégis? Igen! - örvendeztek eleinte a galaták, és azóta mindenki, akit érdekel az evangélium alapja, Jézus Krisztus, vagyis Isten 33 évre emberré lett személye. Ő jelentette be, éjszaka, amikor négyszemközt beszélgetett egy Nikodémus nevű emberrel (aki, nagy szerencsénkre megjegyezte, majd tovább adta), hogy: „... úgy szerette Isten a világot, hogy egyszülött Fiát adta, hogy aki hisz őbenne, el ne vesszen, hanem örök élete legyen. Mert Isten nem azért küldte el a Fiút a világba, hogy elítélje a világot, hanem hogy üdvözüljön a világ általa. Aki hisz őbenne, az nem jut ítéletre, aki pedig nem hisz, már ítélet alatt van, mert nem hitt Isten egyszülött Fiának nevében." (Jn 3,16-18)

Pál apostol nem feltétlenül így (mert akkor még nem írták le), de ezt mondta el a galatáknak. Azt, hogy a Fiú Istent, Jézust megfeszítették. Aki elhiszi, hogy ez azért történt vele, mert Isten így rendezte az emberek és közte lévő rendezetlen ügyet, annak a számára e földi élet után nyitva áll a lehetőség arra, hogy része legyen az idő nélküli boldogságnak és örömnek. Aki az evangéliumot mind jobban és jobban megértve felismeri, mi nem tetszik Istennek; azt megbánja, azt megvallja, arra bocsánatot kér, és benne van az őszinte szándék, hogy nem akarja többé elkövetni, az nem jut ítéletre. A Jézus megváltó, kárhozatból kiváltó kereszthalálára történő hivatkozás miatt nem is kap idézést az ítélet napján. Megkezdheti az örök életet, aminek tökéletességére, annak leírására még szavakat sem találunk. Nem is kell. A lényeg, hogy ott legyünk!

Mondom, a galaták jól indultak, de történt valami. Az, amin Pál apostol elcsodálkozott. Min? Azon, hogy amit ő, Pál, egyszerűen és érthetően elmondott nekik Istenről, Jézusról, keresztről és feltámadásról, az nem maradt meg bennük annyira mélyen, hogy valami más hírrel ki ne üssék belőlük.

Pál apostol csodálkozott ezen. Hihetetlennek találta ezt a váltást. Hogy mennyire megdöbbentette, a galaták fordulata, leginkább azzal érzékelhető, ahogyan leírja. Azt a szót használja (θαυμάζω ejtsd: thaümádzó), amit Jézus két, egymástól eltérő, csodálkozására okot adó esetben. Örömében csodálkozik, amikor a kapernaumi százados azzal keresi fel, hogy gyógyítsa meg a szolgáját. Nem akarja fárasztani Jézust, ezért arra kéri: „csak egy szót szólj, és meggyógyul a szolgám." Szinte magam előtt látom, hogy Jézus összecsapja a kezét, és elismerően kijelenti. Mert „Amikor Jézus ezt hallotta, elcsodálkozott, és így szólt az őt követőkhöz: Bizony mondom nektek, senkiben sem találtam ilyen nagy hitet Izráelben." (Mt 8,8.10.) Snitt. Csaknem ugyanazon a helyszínen, Jézus szűkebb hazájában, Kapernaumban vagy Názáretben tanít, de az ismerősök gyanúsan fogadják. Jézus keserűen kijelenti: „Nem vetik meg a prófétát másutt, csak a tulajdon hazájában, a rokonai között és a saját házában." És az elutasítás eredménye? Drámai. Tragikus. „Nem is tudott itt egyetlen csodát sem tenni azon kívül, hogy néhány beteget - kezét rájuk téve - meggyógyított. Csodálkozott is hitetlenségükön." Jézus két, ugyanolyan szintű, de más előjelű csodálkozása. A kapernaumi százados hitén, a földijei hitetlenségén.

Pál apostol így csodálkozott a galaták elpártolásán. Pártot váltottak. Nem politikai értelemben. Az múlandó! Az kimagyarázható. Az érthető. A galaták, akik már megragadták az egyetlen esélyt az Éden-kertbe, a Paradicsomba, az Új teremtésbe való visszaköltözésre, evangéliumot váltottak. Más örömhírre lettek nyitottak. Vájt füleket tovább vájó tanítókra hallgatva: dezertáltak. Hűtlenek lettek Pálhoz, az evangéliumhoz, Jézushoz. A békességüket megszerző Istenhez.

Van ilyen? Hallottátok. Most is előfordulhat? Nézzetek körül! Hol vannak a konfirmandusaink? Gyerekek, és felnőttek. Egykor gyerekek, akik felnőttek, de eltűnt belőlük az akkor elhitt, megvallott, megszeretett evangélium. Azt mondják, okosabbak, befogadóbbak lettek. Mások. És kezdik megszokni, megszeretni ezt a szellemi másságot. Innen már csak egy lépés, hogy elkötelezzék magukat mellette. Aztán megítélik azokat, akik nem tartanak velük. Akiknek még mindig elég, mert tökéletes Jézus evangéliuma. Jézus szabadon választható örömhírét szembeállítják a többség akaratával. A szentté avatott többséget imádják a Szent-tel szemben.

Mi mehetett végbe Pál apostolban? Benne, aki azt írta: „A szeretet... nem gerjed haragra, nem rója fel a rosszat. ... Mindent elfedez, mindent hisz, mindent remél, mindent eltűr." (1Kor 13) Ez a Pál kikel magából, és azt üzeni a galatáknak: „ha még mi magunk vagy egy mennyből való angyal hirdetne is nektek evangéliumot azon kívül, amelyet mi hirdettünk, átkozott legyen!" Azt mondja, ha még ő maga, ő, Pál is mást hirdetne, evangélizálna (εὐηγγελισάμεθα), mint korábban, „átkozott legyen!"

Összeugrik a gyomrunk. Mit jelent az, hogy átkozott (ἀνάθεμα)? Az Ószövetség görög fordítása nem úgy értelmezte, ahogy mi értjük. Az ószövetség héberje (חֵרֶם ejtsd: chérem) még nem azt jelentette, hogy „átkozott", hanem: Istennek felajánlott. Érinthetetlen. Elkülönített. Pál apostol zsidó volt. Mit értett hát az alatt, hogy „átkozott"? Azt, hogy aki más evangéliumot hirdet, azzal ne álljanak szóba. Különítsék el, zárják ki maguk közül, kerüljék, vegyék úgy, mintha nem is létezne! Így vigyázzanak magukra! Józsué könyvében olvassuk, mi lesz azokkal, akik megtűrik maguk között azt, ami felett Isten rendelkezik. „Nem leszek többé veletek, ha nem pusztítjátok ki (חֵרֶם) magatok közül a kiirtanivalót (חֵרֶם = az átkozottat)!" (Józs 7,12)

Ekkora a tétje! Ekkora a kockázata, a veszélye annak, ha nem engeded el magadtól a hamis örömöt, és engeded elmenni magad mellett azt, amit Jézus már neked adott. Ne hagyjátok el az evangéliumot! Olvassátok az evangéliumot! Mind a négyet. És minden mást, ami ellentmond annak, amit Jézus nem hagy jóvá, vessétek el magatoktól!

Az örök életünk: egyesélyes. Ne játszunk vele, mert nem tudjuk, meddig tart az elfogadás ideje; mert nem tudjuk, meddig tart a visszatérés alkalma; mert nem tudjuk, meddig tart a benne, a mellette maradás kegyelme! Fejezzük be az egyetlen jó hírrel: „... úgy szerette Isten a világot, hogy egyszülött Fiát adta, hogy aki hisz őbenne, el ne vesszen, hanem örök élete legyen." Ámen.