Hölgyeim és Uraim! Amikor én készültem erre az előadásra, akkor rájöttem, hogy tulajdonképpen egy ilyen történeti előadást itt és most rettenetesen nehezen lehetne tartani, mivel a történeti előadás, a forrásismereten alapszik, márpedig ma az elmúlt tíz évről kevesen rendelkeznek szélesebb forrásismerettel. A forrásismeretek tehát meglehetősen korlátozottak, esetlegesek rész szerintiek és semmiképpen sem alkalmasak olyasfajta szintézisre, aminek alapján bárki, nem egy történész, de még egy politológus sem írhatná meg igazán, hogy mi történt az elmúlt tíz évben.
Elöljáróban mindenképpen szeretném a mondanivalómat úgy rendezni, hogy az megállhasson lehetőleg minél több fül-és szemtanú előtt, tekintettel arra, hogy a kérdés esetenként némelyeknek, mint „kényes" kérdés vetődhet fel. Sajnálatomra nem hallhattam a Miskolcon elhangzott értékeléseket, így lehet hogy ismétlődésekbe bocsátkozom. Szerencsém lehet, hogy Szabó Istvánt hallgatva belekóstoltam egy kicsit az eddigiek elemző értékelésébe. Amikor véleményemnek hangot adok, sajnos nem tudom elkerülni, hogy a meglévő tények mögé ne tegyek egy esetleges (el)gondolkodásra serkentő kérdőjelet. Természetesen egy korreferátum határain belül maradva, a „provincialitás" valós hátteréből kiindulva gondolkodom.
Feladatomat úgy értelmezem, hogy azt nem értekezés formájában oldhatom meg, hiszen az én asztalom itt nem a társadalom- vagy történettudomány és nem is a hittudomány, legalábbis az egzakt és diszciplináris értelemben, hanem inkább reflexió és vallomás, confessio a hitvallás és a bűnvallás értelmében, a szabadabb esszé műfajában. Ezzel vállalnom kell a töredékesség és a szubjektivitás esendőségét. Mivel külön előadás foglalkozott az elmúlt évtized történeti, vallásszociológiai és teológiai folyamataival, ezeket a területeket legfeljebb érintőlegesen hozom szóba. Mondanivalómat a tárgyszerűség kedvéért múlt időben fogalmazom meg, de a befejezett jelen értelmében, vagyis úgy, hogy csak az évtized múlt el a maga kairoszaival, ám a tanulságok leszűrésének, a jobbításnak vagy legalább a bűnbocsánatnyerés és a folytatás kegyelméért való könyörgésnek a kairosza még nem múlt el.
Kétféleképpen is érthetjük a címet. Egyrészt gondolhatunk a tíz év alatt végbement történelmi, egyháztörténeti változásokra reflektáló teológiai elemzésre, másrészt a református teológia elmúlt évtizedének áttekintésére. A magam részéről én a két szempont párhuzamos érvényesítésére törekszem. Arra a kérdésre keresem a választ, hogy a magyar református teológia mennyiben felelt meg azon kritikai funkciójának, hogy megvizsgálja az egyház Istenről való beszédét, úgy amint az az igehirdetésben, tanításban , szeretetszolgálatban és a misszióban megnyilvánul.
Paul Tillich, a múlt század - mert most már így kell beszélnünk a XX. századról - egyik legnagyobb hatású protestáns teológusa, már az 1920-as, 30-as évek derekán fölvetette azt a szükséges és fontos megkülönböztetést, amit ő katolikus szubsztanciának és protestáns princípiumnak nevezett el.
A napi bibliaolvasás az a kategória, az a közös gyakorlat, amiben egymás mellett ül a lelkipásztor és az igeolvasó gyülekezet. Ebből a szempontból szorgalmaznám a Lohsung és a jelenlegi református Bibliaolvasó kalauz erényeinek az egyesítését. Én Vályi Nagy Ervin németajkú gyülekezetében is megszoktam a Loshungot, ami összekötött evangélikus édesanyám bibliaolvasásával, s bizonyos fokig a katolikus liturgiákban lévő soros igékben a katolikus feleségemével is. Lehetne talán e között a két Bibliaolvasó kalauz között a többi egyházzal is összekapcsoló közösséget találni, és a saját specifikumainkat is megőrizni.
Az Erdélyi Gyülekezet lelkésze, a Zsinat Elnökségének tanácsadója, Zalatnay István a Református Egyház 1999 márciusi számában megjelentetett kérdőívre beérkezett válaszokat elemezte, ennek szerkesztett változatát olvashatjuk itt.
(Elhangzott 1998. november 29-én az Érd Parkvárosi Református Egyházközségben megrendezett presbiteri továbbképző csendesnapon. )
Szeretettel köszöntöm a testvéreket, s bevallom, amikor meghallottam a bevezető bejelentést, az első pillanatban kicsit megrémültem, hogy folytatnom kellene valamit, aminek az előzményeit nem ismerem. De éppen ez bátorít föl, arra, hogy bármit mondhatok, mert lehet, hogy lesz benne egység és lehet, hogy lesznek új dolgok is. A másik előzetes bejelentésem az, hogy lesz az előadásnak személyes része is, mert hiszen nem tud az ember a saját családjáról sem teljesen tárgyilagosan beszélni. Így a lelki családról, a református egyházról is nagyon nehéz volna úgy szólni, hogy kívülállóként beszélek. Nyilvánvaló, hogy mindnyájan így vagyunk ezzel.
Erre a kérdésre aligha van módom válaszolni. Talán kísérletet tehetek arra, hogy néhány gondolatban érzékeltessem azt, hogy én hogyan élem meg azt az egyházat, amelyben szolgálok. Ugyanakkor nyilvánvaló, hogy ez a kérdés nem csupán az éppen megélt jelenre vonatkozik (HK 54. kérdés). Legkevésbé abban az egyházban élek, amelyről a legtöbb szót ejtünk, s amelyben a legtöbb energiánk, lelkesedésünk eltűnik valahol.
E bonyolult kérdést az adott keretekben csak nagyon vázlatosan lehet tárgyalni, s így csak néhány alapvetőnek tűnő összefüggésre szeretnék utalni. A protestantizmus olyan vallási, hitbeli megújulási mozgalom, volt, amelynek bibliai ihletettsége és spirituális tartalmai alapvetően nem vették figyelembe a korábban fennálló politikai, hatalmi „szükségszerűségeket", s így a régi egyháznak a szellemi élet minden területét ellenőrizni akaró elveit is mellőzte. A reformáció a maga hitbeli, spirituális céljai mellett, amelyet a feltétlen isteni szuverenitásból „vezetett le", a nem közvetlenül teológiai-hitbeli szellemi szférák szabadságát tartotta jónak (a „szabad vizsgálódás"-elve) Ezért is abszurd a régi klisé a „művészetellenes" kálvinizmusról, a képromboló „barbárokról". A németalföldi, zömmel református festészet virágzása - s más „eretnekek" e területen nyújtott teljesítményei - egyértelműen másról vallanak: a kálvinisták csak a „szakrális térben" nem tűrték a festészetet és a szobrászatot, azon kívül azonban nem volt ellenük sem kifogás. Ahogyan mindenféle tudomány is szabadon tenyészhetett akkor, ha határait illetéktelenül nem átlépve - tehát nem a „végső kérdések megoldásáról" emberileg spekulálva - a teológia illetékességeit nem tagadva működött.
„A nemzet egyaránt gyökerezik a múltban és a jelenben" - írta levelébenSólyom László köztársasági elnök a Magyar Református Egyház által kezdeményezett Alkotmányozó Zsinat és Hálaadó Ünnep alkalmából.
"Akiknek közös a hitük, a hitvallásuk, együtt rezdül a lelkük egy-egy felhangzó énekre, egy-egy mondatról ugyanaz jut eszükbe, azokat mesterségesen ne lehessen szétszakítani!"
Történelme folyamán másodszor jön létre az egységes Magyar Református Egyház a pénteki debreceni alkotmányozó zsinattal - hangsúlyozta Horváth Erzsébet, a Károli Gáspár Református Egyetem egyháztörténésze.
Az egyház színes bemutatkozása és az egész napos családi programok mellett az egységesülés hivatalos és szimbolikus eseményeinek is részesei lehettek az egybegyültek, akikkel együtt átélhettük, hogyan válunk tömegből gyülekezetté.
Beszámoló a debreceni eseményekről - riportok, fotók, dokumentumok.
Az Egyesült Államokban olyan köztévé, mint nálunk az m1 vagy m2 ugyan nem létezik, de van egy PBS nevű adó, ami közszolgálati feladatokat lát el, és melynek vezetői úgy gondolják, hogy az egyházi témájú műsorok sugárzása nem tartozik ezek közé.