Kor- és emberrajz kamaraszínházi előadásban, a „nyakas magyar kálvinista” üstökös-szerű életpályájának mindennapjairól, Ady Endre halálának 100. évében.
Az elmúlt tíz évben nem kevés barátom küzdött a hite megtartásával. Sajnos vannak olyanok is, akik hitüket vesztették. Magam is átmentem egy hosszabb, mély kétségekkel teli időszakon.
Gondoltunk már január elsejére úgy, mint az év egyik legnagyszerűbb napjára? Ha nem találunk semmi felemelőt az ünnepben, vagy számunkra kedves az Újév, ünneplésünk akkor is megújulhat az egyik gyönyörű latin himnusz által.
Van, aki „hangokból próbál várat építeni”, más „Isten kegyelmének kisinasa” szeretne lenni. Egy biztos: nem érdemes olyan levéllé válni, amelyet borítékba zártak és sohasem bontottak fel.
Miért így ünnepeljük a karácsonyt? Miért ajándékokkal, karácsonyi vásárokkal, fényekkel, adventi koncertekkel, adományokkal, családi összejövetelekkel vagy wellness-programokkal? Mi indítja az embereket 2018-ban, hogy így formálják az ünnepet? Pusztán a hagyományok, a szokások, a mindenki-így-csinálja törvénye?
...elfordul a kulcs a zárban. Az ajtó csendesen kinyílik. Bentről meleg fény sugárzik, a konyhából friss sütemény illata árad, a szobából gyermekek hangja szűrődik ki. Tiszta előszoba fogadja.
„Terhes vagyok.” Csak két szó, amit Maris úgy mond a telefonkagylóba, mint aki valóban nagy terhet hordoz. Hangjába az izgatottság és a kétségbeesés úgy vegyül, mint amikor vízbe öntik az olajat: összeférhetetlenül.
A Testről és lélekről és a Mindenki után egy újabb magyar film, mely nemcsak a nemzetközi filmes világban, hanem a mindennapokban is felkavarta kicsit az állóvizet, vagy sokkal inkább megállított, kizökkentett sokakat a mindennapi mókuskerékből.
Nem akarom magamra erőltetni Isten szabadítását, de ha mindent azonnal akarok, akkor éppen ezt teszem. Így hogyan tudna Ő megszabadítani? Hogyan várjak Istenre, ha zajt csapok magam körül?
KORNISS PÉTER Kossuth-díjas és Pulitzer-emlékdíjas fotográfussal, fotóriporterrel többek között arra keressük a válaszokat – és további kérdéseket –, hogy mit jelent a fényképezés általi megörökítés, a népszokások, a múlóban lévő emlékek rögzítése.
A zene sohasem lehet öncélú, az improvizáció pedig személyiségünkről árulkodik. A dzsessz, bár alapvetően rétegműfaj, mégis önzetlen. Nagy János kurzusokkal is segíteni szeretné azokat, akik számára fontos ez az igényes önzetlenség.
Megismerni saját hagyományainkat és felelősségteljes tudást művelni egy adott közösségért, családjainkért – vallhatjuk reformátusként. Hogyan tesszük ezt a nyilvánosság előtt? Tudunk kálvinistaként reagálni a körülöttünk lévő világra?