Kelt kalácsot, néhányan úgy tartják, igen nyűgös művészet sütni. Még a buszon is ezt mondta egy néni a múltkor: őt bizony kényszerrel sem lehet erre a műfajra rávenni.
Sosem tudtam mit kezdeni ezzel a példázattal, túlságosan ragaszkodtam a földi kincseimhez, úgy gondoltam nem tudnám mindenemet eladni egy szántóföldben talált kincsért…
Nem tudom, ti hogy vagytok vele, de bennem azért újból és újból felmerül a kérdés: ki az én barátom? Nem mindig, de időnként. Mert mégiscsak fontos kérdés.
Szeretem és nem értem Jézusnak ezt a példázatát. Aztán, amikor ez mint két marakodó farkas átrendezi a lelkem és Isten Szentlelkének már lesz helye bent, akkor megértem...
Egy jamaikai barátom Bob Marleyt idézve beszélt nekem először a mentális rabszolgaságról. Az egykori angol gyarmaton élők nyilván sokat tudnak nemcsak az elnyomásról, hanem arról is, hogy annak milyen utóhatásai vannak. Persze, nekünk, magyaroknak sem kell messzire utaznunk ahhoz, hogy elnyomásról vagy annak hatásairól beszélhessünk.
A belső szabadság nyílt horizontú vizére nehéz kihajózni. Egész életművek rekednek meg a kikötőkben, amik csak azért tűnnek művészetnek, mert ugyanaz a víz nyaldossa őket a stég biztonságánál, mint ami másokat bevisz a mélyre.
A bátyáim nem kedveltek különösebben, amikor kicsi voltam. Megértem, szerintem is idegesítő kisgyerek voltam. Élesen él bennem a pillanatok emléke, amikor sóvárgok azután, hogy részese lehessek mindazoknak a mókáknak, amelyekből kiközösítettek.