Szinte nem volt olyan területe Victor János (1888–1954) református lelkipásztor változatos és sokoldalú egyházi szolgálatnak, ahol ne tette volna le névjegyét, legyen az a bel- vagy a külmisszió, az ifjúsági egyesületek, az egyházi sajtó, a gyülekezetszervezés, templomépítés, intézményalapítás, tudományos teológiai kutatás, fordítás, szövegkiadás, oktatási tevékenység, ökumenikus mozgalmiság vagy egyházkormányzati szerepvállalás. Szolgálata a 20. század elejétől a második világháború utáni időszakig nyomot hagyott egyházunk életében, munkássága pedig máig figyelemre méltó utóélettel bír. Mindezek alapján elmondható, hogy a múlt század református egyháztörténet-írása lehetetlen Victor Jánosnak és életművének a bemutatása nélkül – derült ki Lányi Gábor egyháztörténész előadásából.

A sokoldalú tolmács
Lányi Gábor szerint ha egyetlen elemet szeretnénk kiemelni a victori életműből, akkor annak lényege úgy fogalmazható meg, hogy Victor János tolmács volt. Egyrészt tolmács volt a szó hétköznapi értelmében. Kiváló nyelvérzékkel rendelkezett, kora ifjúságától fogva jól beszélt, írt és értett angolul és németül; ezek mellé azután olvasási szinten odakerült a görög, a héber és a latin is. A napi Igét például mindennap görögül, minden segédlet nélkül olvasta. Nyelvi képességei hozták korán kapcsolatba a belmisszióval, annak meghatározó hazai és külföldi vezetőivel, először a KIE majd a MEKDSZ égisze alatt. Huszonegy évesen már John Mott (1865–1955) amerikai metodista ébresztő hatású igehirdetőt tolmácsolhatta.

Műfordítói értelemben is tolmács volt. Az 1920-as években hamar országos nevet szerzett magának az amerikai modernista baptista-presbiteriánus prédikátor, Harry Emerson Fosdick válogatott műveinek fordításával, de később Kálvin 1536-os „Kis Institutióját” olyan műgonddal fordította le, hogy arról a Kálvin-kutató Nagy Barna édesapja, Nagy Béla sárospataki teológiai tanár azt mondta: „olyan, mintha Kálvin ma írta volna magyarul.”

Mert tolmács volt a szó átvitt értelmében is: kiemelt fontosságúnak tartotta, hogy Isten Igéjét érthető, tiszta és egyértelmű módon tolmácsolja mindenki számára. Rendkívül aktív és nagyhatású igehirdető volt, már fiatal teológuskora óta rendszeresen prédikált anyagyülekezetében, a Skót Misszióban, majd pedig a diákszövetség misszionáriusaként, titkáraként. Harmincnyolc évesen a pesti teológia tanára lett, de később – nem kis mértékben Sebestyén Jenővel és a történelmi kálvinizmussal való konfliktusa miatt – jobbnak látták, hogy inkább eltávozzon. Ezután a budapesti egyházmegye megalakulásakor formálódó Belső-Lipótvárosi egyházrész, későbbi nevén a Szabadság téri gyülekezet plántáló és templomépítő lelkésze lett. Nyugdíjas éveiben került vissza a pesti teológiára.

Jelképes, teológiai „tolmács” voltát egyebek mellett annak is köszönhette, hogy tudatosan odafigyelt arra, hogy ne váljon „szobatudóssá”, hogy teológiai megállapításaiban gyakorlatias, egyszerű és közérhető maradjon. Teológiai öröksége – ahogyan halálakor Nagy Barna és Török István is megfogalmazták – akár még száz év múlva is aktuális maradhat.

Szimbolikus „tolmács voltának” utolsó, megemlítendő szelete, hogy közvetítővé vált a különféle protestáns felekezetek között mint a felekezetek feletti ökumenikus törekvések korai képviselője. Ez részben családi meghatározottságából származott: felmenői német evangélikusok voltak és lelki otthona a Skót Misszió volt, de diákmissziói tevékenysége és kapcsolatrendszere is megerősítette ebben. Főleg ezeken a pontokon érték támadások Sebestyén Jenő és a történelmi kálvinizmus irányából, akik úgy látták, hogy Victor Jánosék túl nagy szerepet hagynak az emberi döntésnek a hitre jutásban, és ezzel Istenét kisebbítik. Ez a vita azonban hosszútávon hozzájárult Victor János önvizsgálatához, valamint a református hitvallásokhoz való kapcsolata egyértelműsítéséhez és tudatosításához is.



Összeérő életutak
Victor János teljes életművét nemcsak azért nehéz igazán alaposan bemutatni, mert feldolgozása egy egész egyháztörténészi kutatócsoportot le tudna kötni, hanem azért is, mert méltatása nehézségekbe ütközik: a második világháború utáni tevékenységének értékelése máig problematikus pontja az egyháztörténeti kutatásoknak.

Victor János életművének vizsgálata által jobban megérthetjük Bereczky Albert személyiségét, motivációit, egyházi és közéleti mozgásait is. Bereczky Albert és Victor János ugyanis rendkívül szoros és sokágú kapcsolatban álltak egymással. Bereczky pápai középiskolásként a nála csak öt évvel idősebb, akkor MEKDSZ-titkárként szolgáló Victor Jánostól kapta első impulzusait hitre jutásához, onnantól kezdve végig kapcsolatban maradtak. Együtt munkálkodtak az első világháború utáni református egyházi útkeresés mozgalmaiban, Bereczky Albert legidősebb, Piroska nevű lánya pedig hozzáment Victor szintén János nevű fiához. Bereczky Albert lelki atyjaként is tekintett Victor Jánosra.

A második világháború után Victor János szerepet kapott Ravasz László nyugdíjba késztetésének és Bereczky püspökké választásának előkészítésében. Victor 1948. április 1-jén Bereczkyvel együtt személyesen kereste fel Ravasz Lászlót, elmondásuk szerint azért, hogy a harsányabb világi akciónak elébe vágjanak, de végeredményben azért, hogy Ravasz utódlásáról egyeztessenek. Victor János küldte szét a dunamelléki gyülekezetekbe Ravasz 1948. április 30-i levelét Bereczkyhez, amelyben őt jelölte meg mint utódját, és Bereczky válaszlevelét, amelyben látszólag vonakodva, de elfogadta ezt. Victor személyének szimbolikus jelentőségét mi sem mutatja jobban, minthogy a szokásjoggal szembemenve nem egy másik egyházkerület püspöke, hanem ő iktatta be Bereczkyt püspöki tisztségébe.

Victor János lett Bereczky mellett az egyházkerület főjegyzője, püspökhelyettese egy olyan időszakban, amelyben a református egyházi élet rohamos és kényszerű szűkülésen ment keresztül, amelynek mérföldkövei az iskolák államosítása, a missziói szervezetek és egyházi sajtó megszüntetése (az egyik megmaradó egyházi folyóirat, a Református Egyház főszerkesztője Victor János lett), valamint az egyház közszolgálati szerepvállalásának a közel nullára redukálása voltak. Victor tevékeny részt vállalt a Bereczky-féle egyházkormányzat mindennapjaiban és a keskeny út teológiájának kidolgozásában is. Előadásaival, cikkeivel támogatta a téeszesítést, kollektivizálást, segítette a missziói szervezeteket és a laikus egyházi szolgálattevőket egyházkormányzati kontroll alá helyező „Testvéri Izenet” című körlevél elfogadását.

Szemérmesség helyett
Victor Jánosra tehát ugyanannak a dilemmának az árnyéka vetül, mint korszakának más, az egyházkormányzatban vezető szerepet kapó lelkészeire, főképpen Bereczky Albertre. Nem lehet egyértelmű, hiteles, minden igényt kielégítő választ adni arra a kérdésre, hogy ezek a lelkipásztorok milyen motivációk mentén vettek részt olyan egyházkormányzati lépések meghozatalában, amelyeket csak nagyon szemellenzősen lehetett az egyház érdekében tett lépésekként beállítani. Valószínűleg a legtöbbjüknél nem emelhető ki egyetlen ok, sokkal valószínűbb, hogy különböző motivációk bonyolult összjátéka terelhette őket erre az útra.

Az a kérdés is felmerülhet az utókorban, hogy semmissé tehet-e egy nagy teológusi életművet egy-egy elkövetett hiba, mulasztás, félreértékelés, netán bűn. Megérdemli-e bárki, hogy életművének megkérdőjelezhető elemei miatt az egész életművére kimondják a kárhoztató ítéletet? Nehéz erre válaszolni, de egy biztos: semmiképpen sem szabad elbagatellizálni az ellentmondásosságokat, hibákat, talajvesztéseket, hangsúlyeltolódásokat. A szemérmességnek itt nincs helye. Ez azonban nem jelenti azt, hogy ne lehetne az adott életműben megannyi más, ami kincs, ami figyelmet érdemel, ami megfogadható.

A cikk Lányi Gábor HIT 2023 konferencián tartott előadása alapján készült.


Kép: Victor István: Fényképalbum