Milyen a hívő ember helyes hozzáállása az állatokhoz?  – gondolkodtam el ma reggel, amikor egy, a kutyánk által az éj leple alatt kivégzett sündisznót hantoltam el a házunk melletti zárt kiskertben. Az ebnek tettem néhány keresetlen megjegyzést, mielőtt nehéz szívvel a lapátra kotortam az áldozatát, de nem látszott rajta túl nagy megbánás. Valószínűleg az ösztönei azt sugallták neki, hogy nini, itt egy újabb éjszakai zsákmány, egy remek unaloműző, játsszunk vele kicsit. Nem arra gondolt, hogy nem szabad kilyukasztani a szúrós, szuszogó labdát, mert a háziak megint mérgesek lesznek rá a műsoron kívüli temetés miatt.

A „gyilkos” most horkolva fekszik a konyhában, ahol ezeket a sorokat írom. Olyan mélyen alszik, hogy a bajusza rángatózik, a lábával pedig képzeletbeli pedálokat nyomkod. Álmodik valamit. Talán a sünről… Két évvel ezelőtt, amikor a család teljes jogú tagjává léptem elő, még a szó szoros értelmében kinti kutya volt, a legnagyobb viharban sem jöhetett be. Aztán megérkeztem én, a nagy állatbarát, hoztam magammal a home office-t, jöttek a nyári melegek, és be-beengedtem hűsölni Suzyt, aki aztán hamar megszokta a jót. Bár lehet, hogy ez inkább nekem jó: szuszog mellettem egy élőlény, amikor a konyhaasztal mellett ülve ütöm a billentyűket.

Nem ő az első eb az életemben, több jószág is volt a családunkban, már gyerekkoromban kisírtam névnapomra egy kutyát. Kis fehér foltos keverék volt, akiről persze a család gondoskodott, ahogy a mai napig is jellemző felállás a „gyerek kutyája” esetében, de talán én sirattam meg legjobban, amikor véget ért az élete. Lehetséges, hogy nem okosan és nem jól szerettük, mert cukorbeteg lett a rendszeresen kikunyerált édességek miatt, és más megelőzhető bajai is voltak, de összességében jó sora volt nálunk. Pedig nem aludt senkinek az ágyában, és nem kapott méregdrága luxustápot.



Több évtizedre visszatekintve azt látom, hogy nagyon sokat változott az állattartás. Nagymamám még lelkiismeret-furdalás nélkül tette el láb alól a nem kívánt macskaszaporulatokat, a rokonságunkban volt praktikus okokból láncra kötött kutya, a kóbor állatokat a sintér vitte el, és az emberek ritkán adtak pénzt házi kedvencért, inkább egymásnak adogatták ajándékba a különféle „sétatéri keverékeket”, ha valahol megellett a kutya vagy a macska. Mára azonban megosztó, indulatokat kiváltó téma lett belőle. Főleg, hogy a közösségi oldalaknak köszönhetően szinte minden állatkínzási eset hatalmas visszhangot kap. A menhelyek anyagi küszködéseikről szóló rendszeres híradásai, valamint az elveszett, talált és gazdára váró állatok fotói nap mint nap szembejönnek azzal a felhasználóval, aki egyszer elárulta az algoritmusnak, hogy ő az állatbarátok közé tartozik.

Bombáznak bennünket a sajnálatot és az adakozókedvet kiváltani szándékozó bejegyzések, de emellett a vicces és aranyos állatos videók tömkelege is pályázik a figyelmünkre. Ha megnézünk két-három válogatást karácsonyfát leromboló macskákról vagy egy szelíd varjúval labdázó rottweilerről, onnantól az összes felület két kézzel fogja szórni ránk a hasonló témájú néznivalót. A józan ész azt diktálja, hogy szelektáljunk ezek között, de ha nem vigyázunk, előbb-utóbb már nem fogjuk furcsának találni, ha valaki a cowboynak öltöztetett törpemalaca elé gyertyával ellátott születésnapi tortát tesz, és a partiról készült filmet ország-világgal megosztja.

Hol van a normális középút a rózsaszín tüllszoknyába öltöztetett, agyonpuszilgatott ölebecske és a hátsó kertbe kikötött, víz és fedél nélkül a kánikulában szenvedő biocsengő között? A konyhaasztalon mászkáló perzsamacska vagy a szabadon kóricáló (valószínűleg előbb-utóbb az úttesten kivasalva végző) cica a boldogabb? Döbbenetes lett a kontraszt, egészen extrém módon széthúzódtak a határok. A felelős állattartás divatos kifejezéssé vált, de a legtöbben nincsenek tisztában azzal, hogy mit jelent, vagy éppen a saját elképzeléseik szerint értelmezik. De hogyan is kellene a keresztyén embernek viszonyulnia az állatokhoz? Pontosabban a háziállatokhoz. Hiszen hálás szívvel rácsodálkozni egy szépen éneklő madárra, egy kedvesen szálldosó lepkére, a természet csodáira nem túl nehéz. És többnyire nincs is velük túl sok dolgunk, legfeljebb az, hogy nem szennyezzük be az élőhelyüket, nem tesszük lehetetlenné az életüket, nem bántjuk őket. A háziállatok azonban egészen ránk vannak utalva. „Te egyszer s mindenkorra felelős vagy azért, amit megszelídítettél” – idézik úton-útfélen A kis herceg című könyv szavait, és el kell ismerni az igazságát. Ha már befogadtuk, megvettük azt az élőlényt, gondoskodnunk is kell róla, ráadásul úgy, ahogy neki a legjobb.

Néhány éve volt egy retrieverem, igazi családi kutya, arany szőrű szépség, mindenki simogatni akarta, ha valahová elmentem vele. Nagyon szerettem, talán túlságosan is. Hamarosan azon kaptam magamat, hogy szinte gyerekemként tekintek rá, és ennek megfelelően túlaggódok mindent, ami vele történik. Akkor ijedtem meg a saját szavaimtól, amikor egyszer úgy szólítottam, hogy „anyának kicsi szerelme”. Egy kutyának mondom ezt, amikor embernek kellene? Előbbre való egy állat, mint a társam? Hálát adok Istennek azért, hogy az évek során ráébresztett arra, hogy nem szabad a kapcsolataink elé helyezni az állatokat. Még akkor sem, ha a népszerű mondás szerint „minél jobban megismerem az embereket, annál jobban szeretem a kutyámat”. Valóban, sokan menekülnek a feltétlenül szerető házi kedvencekhez a meg nem értettség, a szeretetlenség elől, de ez csak átmeneti, felszíni megoldás, nem tünteti el a kínzó Isten-hiányt a szívekből. Olyan jó lenne, ha a mondás úgy alakulhatna át az életünkben, hogy „minél jobban megismerem Istent, annál jobban szeretem az embereket és az állatokat”.

Egy ige motoszkál bennem már jó ideje, és szándékosan idézem az egyszerű fordítás szavait, mert nagyon jól tükrözi a mai kórképet: „Az igaz ember jól bánik még az állataival is, de az istentelennek még a »jóindulata« is kegyetlenség.” (Példabeszédek 12,10 EFO) Nagyon fontos, hogy ne legyünk „istentelenek”, amikor az állatainkról van szó, hanem helyezzük őket az Isten szerinti, igazi helyükre.


Kóródi Noémi
Kép: pexels.com