Sokan úgy gondolják, a járványhelyzettel az embert utolérte a bűnei következménye, például azért, mert kizsákmányolja a természetet. Isten büntetése a járványhelyzet?

Semmiképpen nem akarnék valami középkoriasan ítéletes hangvételt megütni, de a Szentírás üzenetét komolyan véve nem feledkezhetünk meg arról, hogy a világ már az első bűneset óta Isten ítélete alatt áll. A halál és ehhez kapcsolódóan a betegségek az ember istenellenes lázadásának következményeképpen jelennek meg a teremtésben. Ezért is akar Isten minket a bűntől távol tartani, hogy ezek következményeitől megóvjon bennünket.

Érdekes volt látni, hogy a járványt elemző különféle szekuláris eszmefuttatásokban is milyen nagy jelentőséget tulajdonítottak az ok-okozati összefüggéseknek. A járvány előtti közbeszéd egyik meghatározó témáját, a természet kizsákmányolását hozzák sokan közülük összefüggésbe a mostani helyzettel, mintegy a természet visszavágásaként magyarázva a történteket. Megállapításaik azért is érdekesek, mert közös platformra hoznak keresztyéneket és nem keresztyéneket, amennyiben hangsúlyozzák, hogy az emberi cselekedetek következményekkel járnak. A teremtett világ kizsákmányolása valóban szemléletessé válik a kialakult helyzetben. A COVID-19 vírus, ahogyan a 2003-as SARS vírus is – amelyet akkor még sikerült Ázsiában tartani –, állatpiacokon került át először állatról emberre. Az elmúlt évtizedben hihetetlenül felélénkült interkontinentális turizmus, amelynek amúgy is mérhetetlen környezeti terhelése van mind a repülőjáratok, mind az eddig érintetlen területek, partszakaszok emberi birtokba vétele által volt az a hordozóeszköz, amely a vírust rövid időn belül a világ minden pontjára eljuttatta.

Szintén egy platformra helyez most bennünket a helyzet szekuláris világmagyarázóival az, hogy az emberi tényező hangsúlyozása mellett örvendetes módon náluk is előtérbe kerül, hogy a helyzetből tanulnunk kell, sőt, változnunk kell. Nem élhetjük tovább úgy az életünket, ahogy eddig tettük. Ezt a keresztyénség már régóta hangoztatja, talán most jobban fel is figyel erre a világ. Mert Istennek célja van a törvénnyel és az ítélettel, újszövetségi szó szerint a krízissel. Fel akar minket rázni csipkerózsika-álmunkból, és meg akar tanítani arra, hogy sem nekünk, sem a bolygónknak nem jó, ha nélküle és ellenére éljük az életünket.

Nem könnyelmű kijelentés leckeként tekinteni emberszázezrek halálára? Nem túl nagy ár ez azért, hogy Isten „megleckéztessen” minket?

Így fogalmazva meg a kérdést persze az. Már egy ember halála is visszavonhatatlan tragédia, és Istennek nem ez volt az eredeti terve az emberrel. Isten az éden kertjébe a jó és a rossz tudásának fája mellé az élet fáját is odahelyezte. Az arról való evést nem tiltotta meg, az embert örök életre teremtette. Miután Isten újjáteremt mindeneket, a mennyei Jeruzsálemben újra lesz élet fája. Isten az eredeti, édenkerti állapotot hozza majd el az idők végén. De most a kettő között vagyunk. Az istenellenes lázadás következtében a halál jelen van a világunkban. Megannyi formája van, ez a vírus is csupán egy a sok arca közül.

Amiben ez a mostani fenyegetés újat hoz, az az emberi kapcsolatokra, a gazdaságra és különösen is a szolgáltatási szektorra mért csapása. Mindez rámutat világunk berendezkedésének visszásságaira. A kreatív, termelő tevékenység helyett túlságosan nagy szerepet kapó szolgáltatásokra, különösképpen is a turizmusra, amelynek ökológiai lábnyomát már említettük. Rámutat, hogy a nagyobb profit elérése miatt hogyan hálózzák be az ellátási láncok az egész földgolyót, egymásrautaltságot, de egyben kiszolgáltatottságot is eredményezve mindezzel. A mostani helyzet megtaníthat bennünket arra, hogy a gyorsan és nagy hasznot hozó gazdasági tevékenység nem jó irányba visz, ráébresztheti a gazdasági szereplőket, hogy a profit maximalizálás mellett más tényezőket is figyelembe vegyenek.

Hogyan vihet mindez közelebb Istenhez?

A fent említett folyamatokat könnyű karosszékből ítélgetni, főleg, ha az ember nem az érintett szektorban dolgozik. Bár a dolgok jelenlegi állása szerint a kényszerű leállás olyan láncreakciót indít be, hogy nem lesz nem érintett szektor, gondolva itt akár a felsőoktatásra vagy akár egyházunk gazdasági helyzetére is. Már most is emberek tízezrei vesztették el megélhetésüket hazánkban egyik napról a másikra, családok ezreinek egzisztenciája került veszélybe. Talán visszatetszést keltő is lehet, hogy az ember erről beszéljen, de a 2008-as gazdasági válság idején is megmutatkozott az, hogy a külvilági kihívások sokakat hoztak Isten közelébe.

Az, hogy ennek az időszaknak milyen lelki végkifejletei lesznek számunkra, elsősorban attól függ, hogy mi mit tartunk életünk céljának. Aki életének beteljesedését csak ebben a földi életben várja, azt sokkal inkább letaglózhatja a krízis. „Minden egész eltörött.” Vágyai, tervei, egyről kettőre jutásának jól megtervezett lépései szanaszét szóródtak, életmódja végérvényesen megváltozni látszik. Ráadásul emellett saját maga és szerettei megbetegedésének és halálának az esélye is állandó szorongásban tartja. Mi, keresztyének sem vagyunk mentesek ezektől az érzésektől, mégis, bennünk ott lehet a tudat, hogy Istennek nem az az elsődleges célja velünk, hogy nekünk itt, ezen a világon legyen beérkezett, anyagilag és egészségileg betonbiztos, sőt, kényelmes életünk. Isten elsődleges akarata velünk az, hogy azt a vele való kapcsolatot, amelyre Ő minket eredetileg teremtett, és amelyet mi bűntől megromlott természetünk rombolni kíván, helyreállítsa. Ez a kapcsolat a hit, újszövetségi szava szerint Istenbe vetett bizalom. És aki erre eljut, azt is persze befolyásolják a külső anyagi, egészségi körülményei, de nem azok határozzák meg végérvényesen. Ezek mögött és ezek ellenére is reményt ad számára az, hogy az „egy szükséges dolog,” az Istennel való békéje már megvalósulhatott az életében.

A hit nem ad reménységet arra, hogy ebben a veszélyhelyzetben Isten megóvjon?

Isten jogos ítélete alatt vagyunk, ugyanakkor kegyelme is munkálkodik a világban. A kiűzetés átka már a Megváltó eljövetelét is hirdeti. Isten nem hagyja magára a tőle elforduló világot. Nemcsak a vele való legszemélyesebb kapcsolatunkat akarja helyreállítani, hanem mindvégig az egész világ gondviselője is marad.

Nem feledhetjük el, hogy bármi jó van a világon, az az Isten kegyelme által van. Isten kegyelme, hogy van gyógyszer, lélegeztetőgép, egészségügy, lehet egyáltalán a vírusok ellen oltóanyagot fejleszteni, és erre már néhány száz éve rá is jöttünk. De Isten gondviselésének eszközeiként minket használ. A politikusok ebben a mostani helyzetben szeretik a harcos-háborús terminológiát, ezért merem csak idézni a puritán Cromwellnek tulajdonított mondást: „Bízz Istenben, és tartsd szárazon a puskaport.” Azaz bízz Istenben és moss kezet, vedd fel a maszkot, maradj otthon stb., mert most ezek által akar Isten megvédeni. Ismerjük fel a lehetőségeinket, a feladatunkat, mi bízatott ránk ebben a mostani helyzetben! Ha persze az egészségügyben dolgozom, akkor ez egyértelmű. De ez a helyzet az Isten általános kegyelmének eszközévé teszi a bolti eladót, a kukást, a pizzafutárt, és én is ilyen kegyelmi eszköz vagyok, ha felelősségteljesen végzem azt, ami ebben az extrém helyzetben rám bízatott. Isten kegyelmének a képviselői lehetünk, kiábrázolhatjuk a szeretetét olyan tettekkel, amelyeket máskor nem vinnénk talán véghez, de a mostani helyzet megismertet minket velük és rávesz bennünket.

De hogyan lehetünk Isten kegyelmének hírvivői és képviselői, ha személyesen nem találkozhatunk másokkal?

Ha tíz-tizenöt évvel korábban következett volna be ez a helyzet – persze, kérdés, hogy akkor bekövetkezhetett volna-e, volt-e olyan mértékű a globalizmus, kiterjedt a személyi mobilitás, mint ma –, nehezebb helyzetben lettünk volna. Az internet ugyan már akkor is jelen volt az életünkben, de nem olyan mértékben, mint ma. Az internet egyszerre áldás és átok. Én örömmel látom, hogy az egyház áldásként tudott most rá tekinteni és használatba venni. Jó volt látni, hogy a lelkészkollégák döntő többsége komolyan vette, hogy ebben a helyzetben sem lehet hátradőlni, hanem a nyáj után kell menni. A legkülönfélébb módokon és formákban került az istentisztelet, az igehirdetés, a konfirmációs előkészítő, a hittanóra és a lelkigondozás az online térbe. Lelkészek, akik, ha eddig idegenkedtek is ettől, a szükség hatására megtették ezen a téren az első és egyben legnehezebb lépéseiket – a legtöbben nagyon ötletesen, professzionálisan, ízlésesen –, és könnyen lehet, hogy a válság elmúltával is megmaradnak az online térben. Az a tanulópénz, amit most a lelkészeink a járvány kényszere miatt megfizetnek, később nagy áldásává lehet egyházunknak a ma emberének megszólításában. „Hirdesd az igét, állj elő vele alkalmas és alkalmatlan időben” – halljuk az apostoli szót. Isten az alkalmatlan időt is alkalmassá tudta tenni most sokak számára lelkipásztoraink szolgálatkészsége által.

Ez a második olyan tavasz, amikor egyházunk is számvetésre kényszerül talán, tavaly a kollégiumi tűzeset miatt, idén a járványhelyzet miatt. Talán az egyházon is ítéletet tart Isten?

Tavaly is, mostanában is foglalkoztatott ez. A saját gyerekemre sokkal inkább rászólok, talán kicsit szigorúbban fogom, mint másét, mert ő az enyém. Őt jobban féltem, rá jobban vigyázni akarok. „Azt bünteti, kit szeret” – ismerjük a gályarabok énekét. Isten a krízissel-ítélettel is a mi javunkra akar szolgálni, nevelni, új utakra akar vezetni. Most tudatosul sokakban, hogy az elmúlt évek sok pályázati lehetősége ellenére is egyházunk működési költségeinek előteremtése, a rezsiköltségek, a lelkészek fizetése tőlünk függ, és kimagasló arányban a perselypénzünktől függ. Ha nincsenek gyülekezeti alkalmak, nincs perselypénz. Még nyitott kérdés, hogy a gyülekezeti tagok átérzik-e adományaik jelentőségét, és valamilyen módon eljuttatják-e ennek az időszaknak a perselypénzét a gyülekezetekhez. Ezzel kapcsolatosan eddig biztató példákat hallottam. Mindenesetre a helyzet felerősíti a békeidőben még csak-csak elodázható szembenézéseket, például egyházunk gazdasági helyzetével. Ha hosszan tartó gazdasági krízis jön, akkor az szórólapátként is működik majd, lehet, hogy gyülekezetek, lelkészi állások mennek rá. Lesz-e elég szolidaritás a gazdagabbakban, hogy a szegényeket felkarolják?

Ennél is tovább mehetünk: szövődhet egyfajta szociális háló is, amelyben a személyes felelősségvállalás és az áldozatkészség is megmutatkozhat…

Egyházunknak igen fontos feladata lehet a válság utáni rehabilitációban. Tény – és ez már most történik –, hogy az összezártságban megnövekszik a családon belüli erőszakos cselekmények száma, és feltehetően sajnos a válások száma is emelkedni fog. De aki egyedül zárkózik be, azon a magányosság vehet erőt, az öngyilkosságok száma is emelkedni fog, ezt a későbbi gazdasági következmények is erősíteni fogják. A lelki kármentésben egyértelműen meg kell tehát mutatkoznia egyházunk felelősségérzetének és ezen a téren meglévő talentumai kamatoztatásának, mint ahogyan annak a módjait is meg kell találnunk, ahogyan a gazdasági következmények kárvallottjainak segíteni tudunk.

Ahogy magunkon is. Nemcsak az egyház van a világban, hanem a világ is „benne van” az egyházban. Beszéltünk a megtérés szükségességéről: keresztényként is szükséges lehet visszatérnünk Istenhez az értékválasztásainkban és az életmódunkban?

Mindenképpen. Ágoston egyházatya szerint a bűn gyökere az emberi önzésben, önszeretetben rejlik. Ez persze örök emberi defektus, mégis, az emberiség történetében még talán sohasem öltött ekkora mértéket. Néhány éve Yuval Noah Harari izraeli történész azzal szerzett nevet magának, hogy felvázolta, hogy az ember készen áll következő evolúciós ugrására, és homo sapiensből homo deusszá válik. Miután a járványokat és világháborúkat legyőzte a technika vívmányaival, kicselezi majd az utolsó ellenséget, az öregkort, és végeredményben a halált is. Hihetetlen fricskát mutat a jelenlegi helyzet minden emberi megistenülési vágynak, a miénknek is. Kijózanít, leránt a földre, arra késztet, hogy számot vessünk világunk és benne a magunk életével. És ilyen szempontból rendkívül egyedi ez a helyzet, mert felhívja a figyelmet a személyes felelősség súlyára. Nem lehet pusztán csak a globális folyamatokra kenni a kialakult helyzetet, ott van benne az én felelősségem is. Én kimegyek-e, én hagyom-e, hogy a vírus ugródeszkának használjon? Megteszem-e, ami rajtam áll, önzésemet félretéve a másik ember érdekét szem előtt tartó tettekre sarkallom-e magamat? Ez a helyzet ma hívőnek és nem hívőnek is azt üzeni: ne a másiktól várjam, hogy ő változzon előbb, hanem magamon kezdjem a változást, én tegyem meg először azt, ami rajtam áll.