Lélektanilag hogyan változott az emberek közérzete a járvány során?

Három dolog hangosodott fel a járvány idején: a bizonytalanság, a magány és a bizalmatlanság. A bizonytalanság és a magány alapvető szükségleteinkre utalnak: a biztonságra és a valahová tartozásra. Amikor ezek meginognak, velük együtt alapjaiban inog meg a stabilitásunk, az identitásunk és felborul a jövőképünk is. Ahogy kiéleződött az a kérdés, hogyan oldható meg a járvány miatti bizonytalanság és az elszigeteltségből fakadó magány, a harmadik hullámban megjelent az oltás mint lehetséges válasz. Az ezzel kapcsolatos kérdések azonban sokakban növelték a bizonytalanságot, és nem tudtak bizalmat szavazni a szakembereknek.

Pedig eleinte még nem volt kérdés, hogy egy megfelelő vakcina kifejlesztése a járvány megfékezésének a záloga. Mára mégis felhangosodtak az összeesküvés-elméletek. Kik és miért fogékonyak erre?

A járvány idején sok minden, amit eddig normálisnak, természetesnek vettünk, felborult, ezért bizalmatlanabbak lettünk. Az ember alkatánál fogva mindig meg akarja érteni a helyzetet, magyarázatot akar találni rá. Olyan világban élünk, ahol az internet révén képzettség, tudás nélkül hirtelen mindenki mindennek utána tud olvasni, így pedig döntésképessé válik olyan dolgok felől, amelyeket nem biztos, hogy ért. Csakhogy azokat, akik nehezen differenciálnak a valós és a valótlan információ között, könnyebben meg lehet vezetni. Akik kevesebb ismerettel bírnak, azoknak gyengébb a belső biztonságérzetük, nem tudják, kiben bízhatnak és kiben nem, rátámaszkodnak az ilyen elméletekre, mert ezek egyértelmű, fekete-fehér válaszokat adtak nekik. Ez az általuk birtokolt „tudás” hamis biztonságérzetet ad. Ha XY, aki nagyon okosnak mondja magát és nagyon sok titulusa van, rámenősen, határozottan és dühösen mond valamit, akkor bíznak benne. Az összeesküvés-elméletek kitalálói gyakran nárcisztikus vonásokkal bírnak, ami kisebbségérzésből fakad, kevesebb tudásukat pedig nagyon erőteljesen képesek bizonygatni.

Az értelemkeresés és -találás mellett, és amellett, hogy úgy érezhetik sokan, hogy ezekkel a hamis narratívákkal kontrollálhatják az életük eseményeit, létezik szociális szükséglet is, ami ilyenkor betöltődik. Az összeesküvés-elmélet a magamról alkotott képemet erősítheti, mert valamit kapok, amit más nem, és ez növelheti a hatalomérzetet is. Adhat egyfajta felsőbbrendűség-érzetet, ami a hamis biztonságérzetet is erősíti. „Ti nem látjátok, amit én látok, tehát én biztonságban vagyok.” Az összeesküvés-elméletek erre nagyon erősen rá is építenek. Ezzel a felfújt önarcképpel és felsőbbrendűség-érzéssel biztonságba is helyeztem magam, még ha ez hamis információkon alapul is. Onnan indultunk ki, hogy a járvány idején a biztonságérzetünket veszítettük el, illetve a bizalmunkat. A nárcisztikus emberek ezek révén tudták megnyerni sokak bizalmát, mert sajnos a világ vezetőiben elveszítettük a bizalmunkat, mióta sokkal gyorsabban elér hozzánk az információ.

Vagyis azóta, hogy az internet széles körben teret hódított.

A mai ember kontrollérzetéhez hozzátartozik, hogy az interneten minden elérhető. Mindenki mindennek a szakértője lehet, érettségi nélküli emberek a legkomolyabb orvoskutatásokkal szállnak vitába anélkül, hogy értenék, hogy a szavak mit jelentenek. Azt gondoljuk, hogy ha egy kérdésnek utána tudunk olvasni és a felvetés hangulatát sejtjük, akkor értjük is. Vagy ha odaírhatok egy kommentet, ha érvelgethetek, akkor én értem azt a kérdést. A keresztyén embert is csábítja ez, de el kell jutnunk arra az alázatra, hogy kimondjuk: nem értem, nem tudom. Az az ember, aki erre az alázatra képes, könnyebben meg tud nyugodni Istennél, mint aki azt hiszi, hogy valóban lehetséges, hogy ő kevés és kétes információk alapján eligazodjon bonyolult kérdésekben. Ha elfogadom, hogy nem értem, a következő lépés, hogy rá tudok támaszkodni Istenre és azt tudom mondani, hogy egyet tudok: Te hűséges vagy, és bármi jöjjön is, én bízom benned.

Mások viszont úgy érzik, hogy a védettségi igazolványnak már a megléte is diszkriminatív. Ön szerint mi lehet ennek a gondolkodásnak a mélyén?

Annyira hangosan verjük a mellünket a jogainkkal! Jogom van szabadon mászkálni akkor is, ha olyan döntést hozok, ami téged veszélyeztethet. Ha valakinek csak kötelessége és felelőssége van, az rabszolga, ha pedig csak jogai vannak, az zsarnok. Talán az elmúlt évtizedek, évszázadok túl nagy hangsúlyt fektettek a kötelességekre és lehet, hogy időnként lelki rabszolgaságban is tartottak, de mostanra már átbillentünk a ló túloldalára: a trendi a zsarnoki lett. Ahol már csak jogok vannak anélkül, hogy a másikért felelősséget vállalnék. Jogom van szabadnak lenni, és nemhogy a szabadságodat, akár az életedet is kockáztahatom, mert az én jogaim elsőbbséget élveznek. Nagyon eltorzult a jogaink és a felelősségtudatunk aránya – ez a mai kor drámája. 

Sokan arra is választ vártak, hogy mindez miért történhetett, Isten hogy engedhette meg a járványt. Mi oldhatja fel a szorongást anélkül, hogy olcsó vagy hamis válaszokat adnánk?

Kenneth Pargament pszichológus azt mondja, hogy minden megküzdés aktuális helyzetünk, élettörténetünk és identitásunk újraértékelése is egyben. Benne vagyok egy helyzetben, hogy kerültem ide, és ki vagyok én? Ezek a kérdések azok, amelyeket a világjárvány okozta krízis felhozott: mi történik most, mi volt eddig az életemmel, és ki vagyok én ebben az egészben. Hogyan értékelem saját magamat? A keresztény ember egyedüli megoldása az, hogy el tudja-e mondani, hogy bízom benned, Uram, beléd kapaszkodom, legyen meg a te akaratod.

Valóban sok a bizonytalanság, például a gyors vakcinafejlesztés több mellékhatással jár, mint általában. Ön szerint egy keresztény embernek mi a felelőssége, amikor a legtöbb dologról nem tudhatunk biztosat, mégis a saját magunk és mások érdekében egyszerre kell döntéseket meghoznunk?

Miután elismerem, hogy nem vagyok szakember, a második lépés az, hogy megnézem, ki az, aki ért hozzá, és akiben bízom. Én fejben végigvettem sok keresztyén orvosbarátom, orvos testvérem nevét, és figyeltem, hogy ők mit mondanak, mit csinálnak. Valamennyien istenfélő emberek, kivétel nélkül mind azt mondták, hogy oltassak. A mi kapcsolatunk, az eddigi munkásságuk és az Istennel való kapcsolatuk mind azt támasztja alá, hogy meg kell tanulnom valakiben bízni, és én bennük megbízom. Nem az ismeretlen, nagyhangú, tanulatlan, indulatot szító elméletek szószólóiban. Érdemes egyébként megfigyelni, ezeknek mi a gyümölcse. „Gyümölcseikről ismeritek meg őket” – mondja Jézus. Azt látom, hogy keresztény barátaim, rokonaim, akik oltatnak, békességben vannak, míg a másik oldal dühöng, szorongást, rettegést vált ki. Rengeteg levelet kaptam, hogy Emőke, tényleg meg fogok-e halni, mert körülvesznek olyanok, akik oltatnak. Szomorú volt látni a rengeteg megvezetett embert és azt, hogy a rájuk ható elméletek gyümölcse agresszió és félelem. Ami pedig reményt adhat nekünk, hogy még ha rosszul döntök is, az Úristen kezében van az életem. De ha jól döntök, akkor is. Szeretünk mindent kontroll alatt tartani, de nem tudunk mindent kontrollálni. Ezt elfogadni a mai embernek, még keresztényeknek is, nagyon nehéz.

Érdekes, hogy néha mintha a valóságot akarnánk tagadni vagy átírni e miatt a szorongás miatt. Nehezen fogadjuk el, hogy van, ami bizonytalan, és az is marad, és van reménység is, de ez nem jelenti azt, hogy receptre mindent megmond a Biblia. Ha ez az időszak tükör, mit mutatott meg a keresztényekről, és egyáltalán azokról az emberekről, akik Önhöz fordultak segítségért?

Ahogy említettem, minden megküzdésünk felszínre hozza, megmutatja legmélyebb meggyőződéseinket. A kríziseink rámutatnak arra, mit hiszünk magunkról, a világról és Istenről. A keresztények azzal a kérdéssel szembesültek, hogy amiben hisznek, az valóban a sajátjuk-e, vagy csupán vallásosak. Akik azt hittük és hirdettük, hogy élő hitünk van, meg kellett állnunk Isten előtt és megkérdeznünk magunktól: mit hiszek Rólad? Sok keresztény kimenekült ebből. Ismételgette a saját igeszlogenjeit, kapkodott össze-vissza, Igékkel dobálózott, végezte a maga kis szertartásait, de nem lassult le, nem állt meg, nem szembesült ezzel a kérdéssel. Ha bele merünk nézni Jézus tekintetébe, abban a válasz az, hogy veled vagyok, akkor is, ha beledobnak a tüzes kemencébe és akkor is, ha nem. Egzisztenciális kérdés, hogy kihez tartozom, és nála biztonságban vagyok-e.

Vagyis a kríziseink mélyén egy kapcsolat van, és azon múlik a megküzdésünk?

Mostanában rengeteg kutatást olvasok azzal kapcsolatban, hogy kik azok, akik lelkileg szívósabbak. Számos kutatás, felmérés alapján most már elég egyértelmű, hogy akiknek a belső hitvilága mélyén ott van az a hit, hogy Isten ereje által képes vagyok rá, azok hatékonyabban küzdenek meg. Akik azt mondják, hogy hiszem, hogy az az erőforrás, amiben hiszek, kimeríthetetlen, és képes átsegíteni életen és halálon, azok könnyebben megküzdenek. És vannak, akik nem tudnak megállni, mindenáron meg kell oldaniuk, mindenáron élniük kell – ami ösztönös vágy, ugyanakkor ott van benne az egzisztenciális halálfélelem. Ez azóta ott van velünk, hogy kiűzettünk a Paradicsomból addig, és amíg Isten újra nem rendezi ezt a világot, és el nem törli a halált, velünk is marad. Épp ezért meg kell kérdeznünk, hogy a halálfélelmemen túl mi van. Ott pedig az van, hogy sem magasság, sem mélység, semmi el nem választhat Isten szeretetétől – még a halál sem. De ebbe az is belefér, hogy lehet, hogy meghalunk. A mai ember ezt nem akarja elfogadni, mert mindent kontrollálni akar. Pedig abban van békesség, amikor ebbe bele merek nézni, hogy Uram, ha ez történne, akkor hiszem, hogy ebben is velem leszel. Az üldözött keresztények így néznek bele mindennapjaikba.

Ha ez az időszak a tisztulás időszaka, mi az, ami a sok ránk rakódott réteg alól előbukkanhat: a keresztény ember milyen életre kapott elhívást?

Az derült ki, hogy nem vagyunk kapcsolatban Istennel. Folyamatos, élő kapcsolatban lenni vele sokkal nagyobb bátorságot igényelne, mint amit mi megélünk. Annyit jelentene, hogy többet vagyunk csendben, többet figyelünk Rá, és többször merünk tükörbe nézni. De nem merjük ezt elégszer megtenni, mert félünk, hogy kritikákat kapunk Istentől, hogy elveszi valami féltve őrzött kincsünket és nem ad helyébe semmi mást. Nem ismerjük Isten szeretetét eléggé! Ha ismernénk, el bírnánk viselni azt, amikor azt mondja, hogy azt töröld le a képedről, mert nem illik oda. Az lenne az igazi, ha mindazt, amit a járvány időszakában felfedeztünk, be tudnánk építeni az életünkbe. De mivel az azonnalok korát éljük, minden most rögtön, azonnal kell, így nagyon gyorsan elfelejtjük a felfedezéseinket, és könnyen vissza tudunk abba állni, hogy majd én megoldom, megszerzem, megcsinálom.

Mit tehetünk azért, hogy újrastrukturáljuk az életünket a felismeréseink szerint?

Érdemes megfigyelni, hogy a testünkön keresztül mire emlékeztet minket a lelkünk. A legtöbb ember amikor válaszút előtt áll, érzi, hogy igent vagy nemet mondjon, csak gyorsan átugrik rajta, mert nem akar szembesülni a kérdés megoldásával. Könnyen belecsúszunk automatizmusokba. Jó lenne, ha kicsit több figyelmet szentelnénk a megérzéseinknek, amiket mi, keresztény emberek úgy gondolunk, hogy a Szentlélek is befolyásol, van tehát átfedés a zsigeri érzések és a Szentlélek vezetése között. Amikor érzem a bizonytalanságot, akkor például érdemes megkérdezni, hogy valóban ettől vagyok-e értékes, vagy hogy valóban áldás lesz-e ez számomra és mások számára. Az, amibe most bele akarok lépni, amit el akarok fogadni, az hol helyezkedik el az értékrendemben. Beleillik-e az Istennel való kapcsolatomba? Amikor nyolc helyen rohanok végig egy tíznapos szabadságon, akkor az nem áldás lesz, hanem zabálás, ami után fáradtabbnak érzem magam, mint előtte. Ugyanez igaz a munkahelyi vagy az otthoni döntésekre is. Takarításnál például megkérdezhetem magamtól, hogy tényleg annyira áldásos, ha még ezt is megcsinálom most, nem lenne áldásosabb, ha csak leülnék és elcsendesednék, meginnék egy teát és néznék ki a fejemből, vagy beszélgetnék a férjemmel, a feleségemmel? Nem arról van szó, hogy ne hozzunk másokért vagy magunkért áldozatot, de fontos lenne őszintébben tükörbe néznünk. Ahogy Brennan Manning mondta: „A kor kísértése az, hogy jól nézzünk ki anélkül, hogy jól lennénk.” Lehet, hogy jól néz ki, amit teszek, de nem biztos, hogy jobban leszek tőle, vagy bárki a környezetemben.

És hogy vagyunk most? Hogy hatott az emberekre ez a nagy, közös krízis?

Amikor ma reggel maszk nélkül jöttem be, látva a tömegeket, az volt bennem, hogy ennyi lett volna? Valószínűleg nem, csak természetünknél fogva próbálunk újra visszarendeződni és visszatalálni az egyenes kerékvágásba. Alapjainkban meginogtunk, mert rájöttünk arra, hogy végesek vagyunk. Az embernek mindenhol rá kellett arra döbbennie, hogy még mindig van olyan, ami megállítja a világot – elég egy köhintés. A végességünk felfedezése megkérdőjelezte, hogy mi az, amit valóban kontrollálhatunk. Ez a bizonytalanság kihat a jövőképünkre is, nem tudjuk, mit hoz a holnap. Mi lesz az ősszel, jön a negyedik hullám, kialakulnak újabb vírusmutánsok? Akkor most már mindig ez lesz, bezárulnak a határok, jön ehhez az ismerős kérdése a felmelegedésnek is, hogy akkor jönnek a természeti katasztrófák, hogy tényleg itt van a világvége? A média meg is lovagolja ezt a kérdést, akinek nincs elég olvasottsága, az elkezd riogatni. Jön az újabb rettegés, kit veszítek el, ki kapja el következőnek, mi lesz ennek a vége? Nagyon erős a bizonytalanság és bizalmatlanság. Ha bizonytalanságban vagyok, de van, akire támaszkodhatok, az csökkenti a bizonytalanságérzetemet. Ráadásul, valakibe kapaszkodhatom és valakihez tartozhatom. De ha ilyen nincsen, az tovább növeli a magányomat, az izoláció érzését is, hogy csak magamra számíthatok. Fontos lenne, hogy egymással is komolyabb és mélyebb közösségben legyünk!

Itt vannak közöttünk a gyászoló családok, átélték a tragikus hirtelenségét a veszteségnek, ugyanakkor személyes történeteiket alig ismerjük. Napi számadatok jelentek meg az elhunytakról, név nélkül. Hogyan állhatunk mellettük?

A gyógyulás csak úgy jöhet létre, ha támogatjuk az embereket abban, hogy szavakba öntsék a gondolataikat, az érzéseiket, hogy őszintén bele merjenek nézni életük fájdalmas kihívásaiba, és ha segítünk nekik végigdolgozni a megoldásokhoz vezető utat úgy, hogy közben öntjük beléjük a reményt. Ez lenne az igazi pszichoterápia, vagyis az igazi emberi kapcsolat, ami a krisztusi ember feladata is, és közösségileg is ez lenne a feladatunk. A mai ember például vacakul kezeli a gyász kérdését, sokszor még szakemberek is.

Mire gondol?

A gyászoló emberek többsége arról számol be, hogy kerülik őket az emberek, nem tudnak mit kezdeni velük, vagy azzal próbálják nyugtatni őket, hogy ne sírjál, neki már jobb. Felszínes vigasztalásokkal menekülünk ki a szituációból, csak vessünk már véget gyorsan a gyász érzésének, mert nem tudunk vele mit kezdeni. Pedig a gyászoló embernek nem az a vigasz, hogy felszínes, gyors válaszokat adunk, amivel eltüntetjük a könnyeiket és kisminkeljük őket, hanem hogy odaüljünk melléjük a sivatag közepébe, a forró homokba, és ott maradjunk velük. Egyszerűen csak engedjük, hogy a könnyeik folyjanak. Ez hozna számukra igazi gyógyulást, ha bele mernénk nézni a könnyeikbe.

Azzal a bűntudattal terhelt gyásszal hogyan lehet megbirkózni, amikor valaki hazavitte a vírust a családjának?

Manapság a bűntudatot irtjuk, mert az szorongással jár. De ha befogjuk a bűntudat száját, azzal nem feloldoztuk, hanem elfojtottuk azt. A bűntudat megoldása nem az elfojtás, hanem a feloldozás. Fontos, hogy a bűntudat megszólalhasson. Ha kimondhatjuk és őszintén belenézhetünk, mi az, amiért én vagyok felelős, és mi az, amiért én nem, akkor oldódik a szorongás. Tudni kell, hogy még akkor is, ha én vittem haza a vírust, a felől nem én döntöttem, hogy az a másik ember, a szerettem túléli-e vagy sem. Ki lehet mondani, mi az, amiből feloldozást kérek Istentől, és amin változtatni akarok, és aztán átadhatom a teljes képet Istennek, mert végül is van százéves, aki túlélte a vírust. A bűntudatnál is ki kell tudnunk mondani, hogy nem vagyok mindenható, még akkor sem, ha én vittem haza a vírust. Amikor elfogadom a megbocsátást, a feloldozást, akkor lemondok a mindenhatóságomról. A kegyelmet az tudja elfogadni, aki elég alázatos ahhoz, hogy azt mondja: nincs mindenre hatalmam.

 

Képek: Evangéliumi Fórum, Family Magazin