Időről-időre visszatérek gyerekkorom gyülekezetébe. Itt hagyományos módon, orgonakísérettel énekeljük a RÉ énekeit. Biztos van bennem nosztalgia, és nyilván így szocializálódtam, de szeretem ezeket a dallamokat, szeretem az orgonakíséretet, szeretem (fenntartásokkal) az olykor több száz éves énekszövegeket. Mennyire találtatnak ezek az énekek súlyosaknak a közösségi szemléletmód, a mondanivaló gazdagsága, valamint az élményszerűség és -központúság mérlegén?

Közösségi szemlélet és gazdagabb mondanivaló

Első hallásra feltűnik, hogy hagyományos énekeinket jóval kisebb mértékben jellemzi az individuális szemlélet és az individualizmus, mint az újabbakat. Ezek az énekek is ismerik az egyes számot, ám jóval visszafogottabban használják, és még az egyéni panaszénekekben vagy dicséretekben is jótékonyan ellensúlyozza azt pl. egy trinitárius doxológia. A 226-os dicséretünk jó példa erre.

1. Krisztusom, kívüled nincs kihez járulnom, Ily beteg voltomban nincs kitől gyógyulnom. Nincs ily fekélyemből ki által tisztulnom, Veszélyes vermemből és felszabadulnom.
2. Gyújtsd meg szövétnekét áldott szent igédnek És bennem virraszd fel napját kegyelmednek; Igaz utat mutass nékem, szegényednek, Járhassak kedvére te szent Felségednek.
3. Várlak, Uram, azért reménykedő szívvel, Miként a vigyázó virradást vár éjjel; Hozd fel szép napodat nékem is jó reggel, Hogy szolgálhassalak serényebb elmével.
4. Dicsértessél. Atya Isten, magasságban, Mi Urunk Krisztussal mind egy méltóságban, És a Szentlélekkel mind egy hatalomban: Háromság egy Isten, áldj meg dolgainkban.

Pécselyi Király Imre éneke (kb. 1641) egyéni könyörgés. Az imádkozó az utolsó versben mégis szükségesnek látja, hogy a Szentháromságot a szentek gyülekezetével együtt dicsőítse (ld. még 219, 220, 241, 476).

343. énekünk (szövegszerző Barthélémy Bastie, 1776-1841) Krisztus halálát ünnepli:

1. Ó, Krisztus, láttam szenvedésed, S borzongásom véget nem ért, Jaj, hogy halálkín lett a részed Érettem, árva bűnösért.
2. A természet velünk zokogja Halálodért fájdalmait, Elbújt a nap, gyászukba rogyva Siratnak választottaid.
3. Szent áldozat, tedd, meg ne szűnjünk Kereszten látni tégedet! Szent véred mossa csak le bűnünk, Lelkünk előtt az tár eget.
4. Jóságod mély és mély a hála, Amellyel hozzád fordulunk; Bűnünkért mentél kínhalálba, Egyetlen Megváltó Urunk.

Az 1. vers E/1-ben kezdi Jézus szenvedését elbeszélni, és ez tűnik a legszerencsésebb választásnak. Milyen furcsa lenne bármilyen más elbeszélő személyt használni! Az „érettem, árva bűnösért” vállalt „halálkín” miatti „borzongásom” úgy meggyőző, hogy én „láttam szenvedésed”. Azonban a 2. verstől az E/1-ből többes szám, majd a 3. verstől többes szám első személy (T/1) lesz. Ami azért is meglepő, mert a második verset leszámítva E/1-ben is nyugodtan énekelhetne tovább az énekes. De itt van a kutya elásva: amilyen nyilvánvaló a szerző számára, hogy Jézus érte meghalt (1. vers), éppoly kétséget kizáró az is, hogy a Megváltó halálának áldásaiból nemcsak ő, hanem Krisztus választottai, mi több, az egész természet részesül (ld. Róm 8,18-23). Még a 19. század első felében is született tehát közösségi szemléletű ének.

Szintén gyakori, hogy hagyományos énekeink az egyéni megváltást az üdvtörténet vagy a keresztény hitvallás (vagy e hitvallás némely cikkelyének) teológiai alapjaira helyezik. Két megfigyelést tehetünk ezzel kapcsolatban. Először is, a közösségi szemlélet ezen énekekben nem ritkán oly mértékben érvényesül, hogy az egyén elvész a megváltottak közösségében, a megváltás személyes volta elsikkad. (Ezért szolgálhat mintaként az iménti 343. ének, mely mindkét szemléletet érvényesíti.) Másrészt az üdvtörténet és/vagy a keresztény hitvallás tételei olyan alapul szolgálnak, amelyek révén a dicsőítés nem a levegőben lóg, hanem érthető és megragadható mindenki számára. Más szóval, a dicsőítésnek nem pusztán az érzelmi vonatkozása kap hangot. Igazából az érzelmi szempont a mai dicsőítő énekekhez képest kidolgozatlan.

Az 1590-ben íródott és így óhatatlanul régies 225. dicséret üdvtörténeti összefüggésbe helyezi a dicsőítést, miközben a keresztény hitvallás számos tételét (Isten gondviselése, bűneset, Krisztus testet öltése stb.) érinti:

1. Nagy hálát adjunk az Atya Istennek, Mennynek és földnek szent teremtőjének, Oltalmazónknak, kegyes éltetőnknek, Gondviselőnknek.
2. Hála tenéked, mennybéli nagy Isten, Hogy szent igédet adtad mi elménkben, És hogy ezáltal véssz ismeretedben, Te kegyelmedben.
3. A romlás után nem hagyál bűnünkben, Sőt te Fiadat ígéréd igédben, Hogy elbocsátod őtet miközénkben, Emberi testben.
4. Felséges Isten, tenéked könyörgünk, Hogy mutassad meg szent Fiadat nékünk, Hogy őtet látván, benne remélhessünk, Idvezülhessünk.
5. Adjad, hogy lássuk a világosságot, Te szent igédet, az egy igazságot, A Krisztus Jézust: örök vigasságot, És boldogságot.
6. És ne ismerjünk többet a Krisztusnál, Ne szerethessünk egyebet Jézusnál; Maradhassunk meg a te szent Fiaddal, Krisztus Urunkkal.
7. Adj igaz hitet a te szent Fiadban, És jó életet minden útainkban; És Szentlelkeddel vigy be hajlékodba, A boldogságba.
8. Dicsőség néked mennyben, Örök Isten, Ki dicsértetel a te szent igédben, Krisztus Jézusban, mi Idvezítőnkben, És Szentlélekben.

Luther Márton énekében (234) szintén érint néhány bibliai hitigazságot: az igaz hit fontosságát, a béke és egység jelentőségét, vagy Krisztus vigasztaló és megerősítő jelenlétét – többes számban.

1. Jer, kérjük Isten áldott Szentlelkét Legfőképpen az igaz hitért, Hogyha jő a végóra, mellénk álljon, Hazatérésre készen találjon, Könyörüljön.
2. Jer, Világosság, ragyogj fel nekünk, Hogy csak Krisztus légyen mesterünk, El ne hagyjuk őt, mi hű Megváltónkat, Aki népének örökséget ad. Könyörüljél.
3. Ó, Szeretet, áraszd ránk meleged, Hadd kóstoljuk édességedet; Tiszta szívből mindenkit hadd szeressünk, Egyességben és békében éljünk. Könyörüljél.
4. Ínségeinkben fő Vigasztalónk, Halál ellen megbátorítónk, Össze ne hagyj esni, ha ellenségünk Reánk jő s romlást készít már nékünk. Könyörüljél.

367-es énekünket énekelve Krisztus visszajövetelét azzal az örömmel várhatjuk, mely előre tekint a nagy napra, s amely ugyanakkor a jelen megpróbáltatásaira mind Jézus várásából, mind földi élete tanításából erőt merít.

1. Emeljük Jézushoz szemünk, Jön már királyi győztesünk, Mennyből leszáll s együtt leszünk. Lelkünk vigyázni meg ne szűnjön, Felséges várástól feszüljön, Az álmot űzd el, készen állj, Krisztus-nép, jön, jön a Király!
2. Azt mondta Jézus: Idelenn Új próba és új küzdelem A hívők sorsa szüntelen. Azért ne csüggedjünk, ne féljünk, Az út rövid, végére érünk. Az álmot űzd el, készen állj, Krisztus-nép, jön, jön a Király!
3. Éneklünk és a perc szalad, A nap, mely nesztelen halad, Az öröklét felé mutat. De míg hangunk majd zengve szárnyal Hozsánnás angyal-kar szavával, Az álmot űzd el, készen állj, Krisztus-nép, jön, jön a Király!
4. Ó, kérünk, Jézus, jó Urunk, Te szabd meg életünk, utunk: Hány éjszakánk lesz s hány napunk. Bölcs szívedből töltsd meg szívünket. Te ismered jól kis hitünket: Küldj, küldj szent sóvárgást nekünk, Hogy majd ha jössz, készen legyünk.

A RÉ is tartalmaz természetesen individuális szemléletű énekeket. Íme egy jól ismert Paul Gerhardttól (329):

1. Itt állok jászolod felett, ó, Jézusom, szerelmem, Eljöttem, elhoztam neked, amit kezedből nyertem; Vedd elmém, lelkem és szívem, Hadd adjam néked mindenem, Hogy kedves légyek néked!
2. Nem éltem még e föld színén: te értem megszülettél; Még rólad mit sem tudtam én: tulajdonoddá tettél; Még meg sem formált szent kezed, Már elválasztál engemet, Hogy társam légy e földön.
3. Halálban, éjben vártam én: fölkelt a nap rám véled. Terólad ömlik rám a fény: a béke, boldog élet, A lélek ékességei; Belőlük hitnek mennyei Szép tisztasága árad.
4. Csak nézlek boldog szívvel, és nem győzlek nézni téged, Szóm és erőm mind oly kevés, hogy elmondhassa néked: Bár felfoghatna tégedet Az emberszív és ismeret, Hogy megfejthesse titkod!
5. Megváltóm, egy kérésemet nem vetheted meg nékem: Hogy szívem mélyén tégedet hordozhatlak, remélem, És bölcsőd, szállásod leszek; Jövel hát, tölts el engemet Magaddal: nagy örömmel!

Fenntartom, gyülekezeti énekként itt is szerencsésebb lenne a többes szám (bár elég furán venné ki magát az ének T/1-ben), mégis megfigyelhető néhány jelentős különbség Gerhardt és újabb énekeink individualizmusa között. Az ének ha nem is az egész üdvtörténetet meséli el, de annak egyik eseményét, Jézus születését használja keretként. Az éneklő az újszülött Jézushoz lép oda hódolattal, s így lesz részese, szereplője az üdveseménynek. Ám az első versszak e szubjektív szempontja, melyet az utolsó vers megerősít, nem kizárólagos. Az egyoldalúságot helyrebillenti a második vers „objektivitása”, ahogy az isteni irgalom elsődleges, emberi döntéseinket megelőző szerepéről ír. Ily módon az érzelmek, az élmény mellett hangsúlyos a Krisztus iránti elkötelezettség és a neki való engedelmesség is; Jézus eljövetelének jelentősége és hatása egyaránt megszólal.

Nem gondolom, hogy Isten egész üdvtervét mindig ki kellene fejtenie egy-egy éneknek, sem azt, hogy a keresztény hit minden vagy legfőbb igazságait mindig minden énekünkben fel kellene sorolnunk. De az üdvtörténeti és hitvallási keret jó eszköznek bizonyul az érzelmi hatás egészséges ellensúlyozására. Így a dicsőítés holisztikusabb: Krisztus 2000 éves teste tagjaként éppúgy dicsőítem őt értelmemmel, mint érzelmeimmel. Emellett ezek az énekek bőségesen használnak irodalmi eszközöket, ez is az oka népszerűségüknek, hogy szívesen dicsőítjük Istent velük.

Élmény hiánya

Ha újabb énekkincsünket az élményközpontúság jellemzi, a RÉ 16-18. századi énekeire ez elenyésző mértékben áll. Bár énekeskönyvünkben vannak szép számmal gyönyörű, érzelmileg magával ragadó dicsőítő dallamok, ezek nem a meghatározók. E tekintetben újabb énekeink mindenképp hiányt pótolnak, és hálásak lehetünk az új nemzedéknek, hogy az űrt igyekeznek dicsőítő énekeikkel jól-rosszul betölteni. A következőkben a RÉ-ből fogok néhány élmény- vagy érzelemhiányos éneket röviden vizsgálni. (Ez nem azt jelenti, hogy nincsenek érzelemgazdag énekeink.)

Megvallom őszintén és töredelmesen, minden igyekezetem ellenére sem tudok 162. énekünk énekléséhez még kis örömöt sem kisajtolni magamból. Az éneket sokféleképpen lehet énekelni, csak „nagy örömmel” nem. A felelősnek pedig részint az ének dallamát nevezném meg, amelynek éppen az örömteli dicsőítést kellene szolgálnia: az ének dallama a dúr hangrend ellenére sem alkalmas erre, sőt akadályozza azt.[1] De a szöveg alapján is az ének a legfélresikerültebbek közé tartozik.

1. Ím, béjöttünk nagy örömben, Felséges Isten, A te szentidnek gyülekezetébe, A te templomodba, Felséges Atya Isten.
2. Itt megállunk teelőtted, Felséges Isten! És igaz hitből áldozunk előtted, Vallást teszünk rólad, Felséges Atya Isten!
3. Vágyik lelkünk szent Igédhez, Felséges Isten! Mint a szomjúhozó szarvas a vízhez, A hideg kútfőhöz, Felséges Atya Isten!
4. Örvendezünk mi szívünkben, Felséges Isten! Mert bejutottunk immár teelődbe, A te templomodba, Felséges Atya Isten!
5. Csak ez nékünk vigasságunk, Felséges Isten! Hogy lakozik a te neved közöttünk, Dicsértetel tőlünk, Felséges Atya Isten!
6. Tartsd meg azért békességben, Felséges Isten, E kicsiny seregecskét igaz hitben, Te tiszteletedben, Felséges Atya Isten!
7. Prédikáltasd szent igédet, Felséges Isten! Ne hagyd szomjúhozni a mi lelkünket, Áldd meg életünket, Felséges Atya Isten!
8. Zengedeznek mi ajakink, Felséges Isten! Örvendetes szókban, dicséretekben, Ékes énekekben, Felséges Atya Isten!
9. Áldott vagy te magas mennyben, Felséges Isten! Kit illet dicséret a szent templomban, Anyaszentegyházban, Felséges Atya Isten!

A szöveg kevés konkrétumot tartalmaz, túl általános. Mivel áldozunk Istennek, és miért teszünk vallást róla? Mit jelent, hogy Isten neve köztünk lakik, mi ennek a következménye? És miért öröm az, hogy bejöttünk a templomba? Ezek mind gazdag tartalmú teológiai képek lennének, s az ének szerzőjének nem került volna sok fáradságba a tartalmat kibontani. Kidolgozatlanságuk miatt azonban közhelyszerűek. Arról nem is beszélve, hogy a szent hely a protestáns teológiai gondolkodásban és istentiszteletben nem játszik jelentős szerepet, az ének mégis háromszor utal így a templomra.[2]

A következő, 163. énekről hasonlók mondhatók el.

1. Örvend mi szívünk, Mikor ezt halljuk: A templomba mégyünk, Hol Úr Istennek Szent Igéjét halljuk.
2. Megállunk hittel, Örök Úr Isten, A te templomodban, És tiszta szívvel Dicsérünk mi téged.
3. Áldd meg, Úr Isten, A te népedet, Kik téged szeretnek, Tartsd meg közöttünk A gyülekezetet.
4. Légyen békesség, Felséges Isten, Anyaszentegyházban, Oltalmazz minket Minden háborúnkban.
5. Dicséret neked, Atya Úr Isten, A te szent Fiaddal, És Szentlélekkel, Mi vigasztalónkkal!

Ennél az éneknél (hogy lehet mollban dicsőíteni?!), már csak Mozart Requiemjét nehezebb nagyobb örömmel énekelni. Sajnos a hangnem elhibázása nem egyedi. A 436. dicséret éneklője szintén mollban győzködi magát, hogy „Örülj, szívem, Vigadj, lelkem”. A 74. zsoltár, mely az egyik legkeserűbb panaszzsoltár, a RÉ-ben derűs hangsorú – ki lenne képes Jeruzsálem pusztulását mixolídben gyászolni?

Ha az ilyen énekeskönyvi énekekkel nehéz is örömmel dicsőíteni Istent, azért vannak Isten dicsőítésére serkentő gyöngyszemek. Mint például az Alexandriai Kelemen csodaszép szövegére írt, középkori angol dallammal énekelt 229-es (mely a 367-essel együtt nehéz dallamú):

1. Hű pásztorunk, vezesd a te árva nyájadat, E földi útvesztőben te mutass jó utat; Szent nyomdokodba lépve, a menny felé megyünk, Ó, halhatatlan Ige, vezérünk, Mesterünk.
2. Mert boldog az az ember, ki dicsér tégedet, És kóstolgatja mindennap szent beszédedet; Hát legeltessed igéddel bolygó nyájadat, És terelgessed Lelkeddel juhocskáidat.
3. Szentlelkedet töltsd ránk ki mint hajnal harmatát, És adj fejünkre tőled nyert ékes koronát, Hogy áldozatra felgyúlt, megszentelt életünk Oltárodon elégjen, Királyunk, Mesterünk!

Ez teológiailag igen gazdag ének, a gazdagságról a metaforák gondoskodnak. Jézust Igeként, Mesterként, Vezérként, Pásztorként, Királyként szólítja meg a dicsőítő. Az énekben használt képek nem öncélúak, hanem Krisztus követésének döntő mozzanatait hangsúlyozzák. Krisztus követésének egyik legismertebb metaforáját, a pásztor-nyáj szóképet két versszak is használja; csak Krisztust követve nem fogunk eltévedni a földi útvesztőben. E képhez kapcsolódik az úté és az úton vándorló egyházé, melyek kiemelik, hogy a keresztény élet nem magányos sziklamászás, hanem az egyház közösségének vándorlása az égi cél felé. Mindehhez természetesen szükségünk van a Szentlélek felüdítő áldására.

[1] Zenész öcsém megjegyzése az énekhez: A dallam és ritmus inkább induló érzetét kelti (negyedes mozgás, egyesével lépdelő, nem ujjongó, ugrándozó dallam). De ha egy sort egy lendülettel énekelnénk, és a negyedes mozgást nem erőltetnénk, más hangulata lehetne az éneknek. Emellett az első sor pont az „örömben” első szótagját leszállítja, s ezzel mollosítja a dallamot – csak itt van leszállítva a 3. fok.

[2] Ld. Kálvin J. Institutio, III 20,30.