Az alábbiakban szeretnék néhány szempontot megfogalmazni, amelyek a biblikusabb/jobb gyülekezeti éneklés irányába vezethetnek. Meggyőződésem, hogy az individualista helyett a közösségi szempont biblikus, ahogy a helyén levő érzelem és a jól kidolgozott teológiai mondanivaló is. Ugyanakkor bár a nem kánaáni nyelven megfogalmazott énekek mellett szólnak bibliai érvek, nem nehéz józan ésszel is belátni, miért szükséges érthető, mai nyelvet használnunk istentiszteleteinken és dicsőítésünkben. Hogy ez mennyire biblikus szempont vagy mennyire a józan ész kérdése, a kedves Olvasóra bízom.

Javaslataimat az utolsóként érintettel, az énekek nyelvével kezdem, ami után énekeink individuális és közösségi jellegét, majd az érzelem és teológia kérdését fogom vizsgálni, végül pedig a dicsőítés és panasz istentiszteleti szerepét.

Nyelvezet

Egy-egy ének érthetősége döntő feltétele az élménynek. Fentebb amellett érveltem, hogy hagyományos énekeink gyakran alaposabb teológiai reflexió gyümölcsei, mint az újabb, érzelmibb indíttatású énekek. (Nem véletlen, hogy az egyháztörténelem jelentős teológusai gyakran a szerzők.) Elemzésemből az a benyomása lehet a nyájas Olvasónak, hogy a hagyományos énekeket értékesebbnek tekintem az újabbakkal szemben, és ezért inkább azok gyülekezeti használatát javaslom. Ez a benyomás téves. Jézus a Mt 13,52-ben ezt mondja: „Tehát minden írástudó, aki tanítványává lett a mennyek országának, hasonló ahhoz a gazdához, aki újat és ót hoz elő éléskamrájából.” Azt hiszem, ez a jó gyülekezeti éneklésre is érvényes. Vonzó tulajdonságaik ellenére sem gondolom, hogy a hagyományos énekeket istentiszteleteinken minden további nélkül, kritikátlanul kellene használnunk. Elsődleges fenntartásom, hogy az Öreg Graduálé vagy a Debreceni énekeskönyv énekei nem a mi nyelvünkön íródtak. Ezért nem gondolom, a jövő felé a múltba, a RÉ-höz való visszatérés útján kellene haladnunk. A fent mérlegelt megfontolások alapján a nyelvnek mint Isten dicsőítésének és az evangélium hirdetésének eszköze hangsúlyos lesz. A nyelv megbecsülésének énekszövegeinkben is látszania kell.

Hagyományos énekeink kiforrottabb teológiája azonban sajnos nem jár együtt a ma embere számára érthetőbb nyelvezettel. Ezen nem kell meglepődnünk: a 16. századi énekszövegek nem a 21. század emberének íródtak. Óhatatlan tehát, hogy nyelvezetük régiessé, túlhaladottá válik.

Ma már érthetetlenek, de legalábbis ódivatúak az olyan kifejezések, mint „őtet, miközénkben, véssz, idvezül, bizonyítád, jövel”. Ilyen szavakat ma nem használunk (a szövegszerkesztőm az összeset pirossal aláhúzta). Vagy ki beszélne ma így Isten félelmetes hatalmáról (68): „Ellenségidet megbírod, Köztük helyezvén hajlékod Lakozol dicsőséggel”? Milyen kép ötlik fel bennünk vagy gyermekeinkben Istenről, ha ezt kérjük tőle (197): „Hajtsd le füleidet”? És ki érti ezt a verssort (240): „Tanítsál meg engem a te igaz utadra, Hadd lássak elmenni a te igazságodra; Én ellenségimet Gonosz szándékukban Ne bocsássad szájukra”?

A 115. zsoltár 2. verse e kijelentést teszi Istenről: „De Istenünk ő nagy erejével, Amit csak akar, mindent megmível Mind mennyen és e földön.” Nyilván azt jelentette ez a 16. században, hogy végtelen hatalmával Isten bármit megtehet. Ma azonban az ilyen mondatok nem Isten szuverén hatalmának megvallásai, hanem az Agrárkamara hatáskörébe tartozó tevékenység végzésére utalnak.

A 40. zsoltár 1. versében így éneklünk: „És én lábaimat Szép egyenes kőre Elfelhelyeztette, Vezérlvén utamat.” Ma egyszerűen ezt mondnánk: Szép, sima kőre állította lábaimat. A 2. versben pedig ily módon valljuk meg hitünket: „Boldog, aki az Úrban Bízik, szemét elhajtván A kevély népektül”. Aki ma az Úrban bízik, elhajthatja a kevély (és szemét) népet, ám a szemét aligha.

Egy félévezredes énekvers óhatatlanul tartalmaz félreérthető, sőt érthetetlen sorokat. A baj az, amikor ezekhez ragaszkodunk. Mi tehát a teendőnk egy olyan énekeskönyvvel, mely maga is belépett a nyugdíjkorba, s melynek gerincét archaikus énekszövegek alkotják? Miért kell 16-17. századi nyelvezettel énekelnünk Istennek? Ha ő érti is, ez nem a mi nyelvünk. Az így használt nyelv távolságot teremt nemcsak Isten gyülekezete és a társadalom közt, amelyben él – hogy lehet a gyülekezet hatékony tanú a mai társadalom felé középkori nyelvezettel? –, hanem köztünk és dicsőítésünk között is. Így az egyház anakronisztikus társadalmi jelenség lesz: Miért őseink és nem a saját nyelvünkön dicsőítjük Istent?

A gyülekezet közössége és az egyén

A rádió, TV, világháló lehetővé tette, amire a kereszténység első két évezredében semmilyen vagy csak igen korlátozott lehetőség volt, nevezetesen az egyéni, magányos istentiszteletet. Ha ma valaki dicsőítésen akar részt venni, egyetlen gombnyomással megteheti, nincs szüksége a szentek fárasztó és unalmas közösségére. Belátható ennek gyülekezetromboló volta. Ezt súlyosbítja individualizmusunk fogyasztói jellege, amelynek fő szempontja: megszerezzem, amire szükségem van. És a megváltásból is könnyen válhat fogyasztási cikk. Ez a veszély természetesen nem új, és nemcsak az újabb dicsőítő énekek révén fenyeget. Individualizmusunk miatt egész kereszténységünk hiteltelenné és céltévesztetté válik.

Fentebb megállapítottam, hogy az egyes szám gyülekezeti éneklésben való elterjedt használata viszonylag új és káros fejlemény. Amennyiben meghatározóvá válik, közösségi-gyülekezeti éneklésünk szólóénekké korcsosul. Az újabb énekek az érzelmek, az Isten és egyén kapcsolatának hangsúlyozásával individuálissá teszik a közösségi élményt. Az istentisztelet döntő szempontja és célja az Istennel való személyes kapcsolat ápolása lesz, gyakran egyenesen az, hogy jól érezzem magam lelkileg. A megváltott vagy szabadításra vágyó egyén hangja elnyomja a megszabadult vagy szabadításért könyörgő gyülekezet énekét. Individualista énekeket énekelve nem látom magam körül a gyülekezetet, nem hallom a szentek közösségének hangját, csak a sajátomat. Márpedig az egyház énekei Isten népe meggyőződésének adnak hangot.

A lélektan korát éljük: keresztény kiadók nevelési, házassági, személyiség-lélektani könyvei fogynak. Történeti fejlődés következménye, ha a megtérésről, a Szentlélekkel való betöltekezésről, Isten szabadításáról lélektani kategóriákban beszélünk, ám kijelenthető (bár nem szeretem ezt az érvet), hogy igen kevéssé biblikus.[1] A megváltásnak nyilván van lélektani vonatkozása. Mégis minden erőnkkel azon kell lennünk, hogy a megváltást és Jézus követését ne lélektani kategóriává redukáljuk, hanem annak minden vonatkozása – akár társadalmi-közösségi, akár politikai, akár kulturális – hangot kapjon gyülekezeti dicsőítésünkben. Ha Jézusé minden hatalom mennyen és földön, akkor az élet minden területén valljuk meg őt Úrnak és Megváltónak, ne csak bensőséges lélektani folyamatainkban. Világos, az evangéliumnak személyesnek kell lennie, de talán kevésbé individualistának. És énekeinknek – csakúgy, mint evangélium-hirdetésünknek – épp annyira kell személyeseknek lenniük, mint amilyen kevéssé individualistáknak.

Az első Korinthusi levél 12-14. részében Pál a kegyelmi ajándékokról ír. Látszólag semmi köze nincs témánkhoz, valójában azonban azonos elvek figyelhetők meg a kegyelmi ajándékok gyülekezeti használata és a gyülekezeti éneklés kívánatos nyelvezete közt. A 12. részben Pál buzdítja a gyülekezetet, hogy minden egyes tag az egy test működését szolgálja, de a test jó működéséhez mindegyik tagra szükség van: egység a sokszínűségben, sokszínűség az egységben. A 13. rész az egység alapjáról, a szeretetről szól. Amiről Pál a 12. részben általánosságban szólt, azt váltja aprópénzre a 14. részben. A nyelveken szólással szemben a prófétálást ajánlja. Ennek oka, hogy „aki nyelveken szól, nem emberekhez szól, hanem Istenhez. Nem is érti meg őt senki, mert a Lélek által szól titkokat. Aki pedig prófétál, emberekhez szól, és ezzel épít, bátorít, vigasztal” (14,2-3). Pál számára a döntő elv tehát ekkléziológiai: „Aki nyelveken szól, önmagát építi, aki pedig prófétál, a gyülekezetet építi” (14,4). A következő versekből kiderül, az apostol ezzel nem tiltja a nyelveken szólást (ld. 14,29), csak korlátozza és alárendeli a gyülekezet épülésének. Pál így biztatja a korinthusiakat (14,12): „arra igyekezzetek, hogy gazdagodásotok a gyülekezet építését szolgálja.” Tehát Pál számára a meghatározó elv: Ha a gyülekezet nem épül belőle, a kegyelmi ajándék használata nem javasolt (14,13-19, 28).

A gyülekezeti énekléssel való párhuzam kézenfekvő. Mi az, ami nemcsak nekem, hívő egyénnek, hanem az egész gyülekezetnek az épülését szolgálja? Ha az ének, dicsőítés hangszerelésében, nyelvezetében vagy bármi másban inkább szolgálja az én épülésemet, mint a közösségét, akkor valami hibádzik. A gyülekezeti istentisztelet első renden nem az egyén, hanem Krisztus teste építésének alkalma. Az egyéni épülés a közösség épülésének és az evangélium hatékony hirdetésének legyen alárendelve. (Ez az elv alkalmazható „veretes” nyelvezetű énekeinkre is.)

Individualista korunk individualista keresztényeket termel, individualista keresztények pedig individualista énekeket. Krisztus gyülekezeteként alternatívát kell felmutatnunk. Ez minket, protestánsokat, akik kezdettől fogva hajlamosabbak vagyunk az individualizmusra, nagy kihívás elé állít. Készek vagyunk-e az egyént a közösségnek alárendelni?

Értelem és érzelem

A hit keresi az értelmet, mondta Canterburyi Anzelm. Ám a hitnek az értelem mellett szüksége van az érzelemre is: az érzelem nélküli hit halott. Óvatos vagyok az ilyen általános megállapításokkal, de talán kijelenthető, hogy az élmény, érzés követi a hitet és megtérést, reflektál azokra. Az utóbbiak nem teszik az élményt fölöslegessé vagy másodrendűvé, de jótékony ellenőrzést gyakorolnak az érzelem felett. Végül is Megváltónk mondta (Lk 10,20): „De ne annak örüljetek, hogy a lelkek engedelmeskednek nektek, inkább annak örüljetek, hogy a nevetek fel van írva a mennyben.” A megváltást követő élmények ne legyenek fontosabbak a megváltás tényénél.

Dicsőítésünk mércéjeként így lehet kérdésként megfogalmazni a mércét: Mi a dicsőítés, a gyülekezeti éneklés célja? Az énekek a lelki békém fenntartását, helyreállítását szolgálják, vagy inkább a gyülekezet válaszát és hitvallását fogalmazzák meg Isten hatalmas tetteire?

Az újabb énekeket csak akkor tekinthetjük valamiféle (pl. karizmatikus) eretnekség megnyilvánulásainak, ha a krisztusi hitet minden új fenyegeti, s ezért kereszténységünk célja a hagyományokhoz való kritikátlan ragaszkodás. Ennek egyik jele az orgonakíséret és bizonyos énekhagyomány kanonizálása.

Láthattuk, a régebbi énekek között nem egy van, amelyik a megváltás (esetleg annak bizonyos vonatkozásai) vagy az üdvtörténet összefüggésébe helyezi mondanivalóját. Ezzel szemben a mai énekek általában élményalapúak, ezért sekélyesek és teológiailag kidolgozatlanok. Ismétlem: meggyőződésem, hogy nem kell minden énekünket Ádámnál-Évánál kezdenünk, és érzelmi alapú énekekre is szükség van. De ezek nem lehetnek kizárólagosak, az istentiszteleten egészséges arányt kell találni. A dicsőítésnek fontos összetevője az érzelem, de lehetnek mentális akadályai. Ilyen akadályok az énekszöveg archaikus, érthetetlen vagy zavaros volta, az érzelmi vagy sekélyes mondanivaló, az individualizmus, a rossz prozódia. Krisztus népeként egy életre szóló küldetés a megváltás megértése – ahogy át- és megélése is.

Dicsőítés és panasz

2004. karácsonyán az Indiai-óceán térségében korábban nem látott erejű szökőár pusztított. Ekkor egy gyülekezetben helyettesítettem, és nem tehettem úgy, mintha mi sem történt volna. Egy panaszzsoltárról, a 77-ről prédikáltam, és a természeti csapásban elpusztult negyedmillió ember kimondatlan jajkiáltását és a túlélők panaszát és gyászát vittem a gyülekezet közösségében Isten elé.

Nem tudom, hány lelkész tett hasonlóan aznap. A tapasztalatom az, hogy könnyebben dicsőítjük Isten népeként Urunkat, mint fogalmazzuk meg hasonló helyzetben panaszunkat. Erre természetesen jó okunk van, Isten méltó a dicséretre hatalmáért, bölcsességéért, és hálára kötelez ajándékaival, irgalmával, szeretete és gondviselése megannyi jelével. Dicsőítésünk közben viszont megfeledkeztünk a panaszról, nem is tudunk panaszkodni, azt egyenesen Isten elleni lázadásnak tartjuk. Egy-egy közösségi tragédia után, mint amilyen a 2004-es szökőár is volt, a panasz nemcsak a legmegfelelőbb lépés a gyülekezet részéről, hanem, úgy vélem, az egyetlen hitbeli lépés. A Biblia – nemcsak a zsoltárok – erre tanít. De hogyan kapcsolódik ez istentiszteleti éneklésünkhöz?

Walter Brueggemann szerint az egyensúlyt és összhangot hangsúlyozó énekeskönyvek alapvető baja, hogy a szőnyeg alá söprik vagy elleplezik a meglévő nyavalyákat. Az élet nem ilyen. Életünkön az egyensúly és összhang hiánya is otthagyta bélyegét, és ez a bélyeg fájdalmas sebeket ejtett. Ennek tudatában fura tény, hogy az egyház döntő módon az összhang és bizalom énekeit énekli egy olyan világban, mely egyre inkább az elbizonytalanodás jegyeit mutatja. (A Zsoltárok könyvében többségben vannak a panaszzsoltárok!) Ez lehet dicséretes. Lehet a hajlíthatatlanság, a merész dac megnyilvánulása: dicsőítő énekeink rendjét és összhangját a rendetlenség és zűrzavar arcába vágjuk. Ily módon kinyilváníthatjuk meggyőződésünket, hogy semmi sem választhat el Isten szeretetétől. A tapasztalatunk és hitvallásunk közti feszültség lehet az evangéliumból fakadó „mégis” (mint a Hab 3,18-ban). Ez a dacos dicsőítés hittel megvallja, hogy Isten minden ellenkező látszat dacára igenis uralkodik és kormányoz. Ez azonban legjobb esetben is csak féligazság. Az egyház dicsőítése nem annyira hitből fakadó, evangéliumi dac, mint inkább rémült, dermedt tagadás és önbecsapás, mely nem akarja elismerni és tapasztalni az élet széthullását. Az összhang ezen hajlíthatatlan megvallása nem a hit gyümölcse, hanem kultúránk optimista sóvárgásáé.[2]

Dicsőítő istentiszteleteket és rendezvényeket ma már nem pusztán karizmatikusok és pünkösdiek szerveznek. És ezekre szükség is van. Örüljünk Isten jótéteményeinek, és dicsőítsük őt. Valljuk meg nagyságát és szeretetét a világ felé is. Ez Isten népének hálás kötelessége. De vajon készek vagyunk-e ugyanígy panasz-istentiszteleteket is rendezni? Van-e helye a könnynek, gyásznak, dühünknek, csalódottságunknak? Van-e helye panaszunknak az istentiszteleten? Vagy mindezt jólneveltségünkben nem tűrjük meg? Családi, gyülekezeti, nemzeti tragédiákat hogyan dolgozunk fel Isten népeként? Hogy állunk ilyenkor Teremtőnk, Gondviselőnk és Megváltónk elé? Ha a dicsőítés kizárólagossá válik, egészségtelen túlsúlyba kerül, a valóságot és a valóság Urát tagadjuk.

[1] Alan Kreider, The Change of Conversion and the Origin of Christendom. Harrisburg: Trinity, 1999, az első keresztény századokat vizsgálva megállapítja, hogy Augustinus az első (kb. 400), aki vallomásaiban a megtérésről mint lélektani eseményről ír. A kereszténységben aztán ez lett meghatározóvá.

[2] Brueggemann, W. The Message of the Psalms: A Theological Commentary. Minneapolis: Augsburg, 1984, 51. Ld. még Brueggemann nemrég magyarul megjelent cikkét, mely a parokia.hu-n is olvasható: „A panasz elvesztése”, TheolSzemle 54 (2011) 234-39.