Az Ormánságról még az Isten is elfeledkezett. Ez volt az a mondat, ami tíz évvel ezelőtt annyira szíven ütött egy lelkipásztort, hogy tudta, ott a helye, mert ez biztosan nem igaz. Dr. Szabó Ágnes is azt tudta biztosan: az az Isten, aki róla nem mondott le, senki másról sem mondott le. Isten ébresztett a szívében féltő szeretetet az ormánsági emberek iránt.

A kutyája odafekszik a lábamhoz. Befogad.

Ágnes is befogadott és befogad másokat. Beszélgetésünk alatt van, aki az ablakon szól be, van, aki az ajtón át jön – pedig Szabó Ágnes azt a figyelmeztetést kapta egy régi pécsi ismerősétől: itt mindig te leszel a gazdag, pesti nő, szőke úriasszony, sosem fognak befogadni.
Befogadta-e, az Ormánság vagy sem – ő befogadott.

Eredetileg mi volt a terved az életeddel?

Ötéves koromban deklaráltam, hogy orvos leszek és cigány gyerekeket fogok gyógyítani. Nem tudom… nem volt a közvetlen családomban se cigány, se orvos, de gyerekkoromban sok időt töltöttem a Péterfy Sándor utcai kórházban és szerettem ott lenni. Pedig mindig nagyon beteg voltam.

Hány éve élsz az Ormánságban végül is?

Három hónapra jöttem annak idején a már említett lelkésznek segíteni, akihez kilenc falu tartozott. Tésenfán, egy üresen álló, félig romos parókián laktam. Ennek kilenc éve.

Miért jöttél? Ébredésért imádkozni az Ormánságban?

Nem akartam én ébredést, az Jézus dolga! Majd ha Jézus ébredést akar, akkor lesz. Nekem eszemben sem volt az Ormánságba jönni a zuglói lakásomból, de a lelkész már egy éve szolgált Baranyában, és azt mondta, jót tenne nekem ez a klíma. Rutinból szolgáltam a Keresztkérdések sorozatban (a Fasori Református Gyülekezetben – a szerk.) – és Isten nem tűri a rutint. Emellett azt vettem észre, hogy Budapesten egész télen beteg vagyok. Nagyon lassan jutott eszembe, amit másoknak buzgón javasolok, hogy megkérdezzem: Uram, mit akarsz, hogy cselekedjem?

Szóval, idejöttem három hónapra. A kilenc faluban bibliaórákat, iszákosmentő alkalmakat, imaórákat tartottunk, családokat látogattunk. A falvakból elkezdtek bejönni a templomokba vasárnaponként. Július közepe táján egyértelművé vált számomra, hogy nem mehetek vissza Budapestre. Mindent vagy semmit alapon működöm, azt kértem Istentől, hogyha nekem itt kell maradnom, akkor „adja el” a pesti lakásomat – akkori viszonylatban irreálisan magas árért. Két hét alatt elvitték és meglett ez a siklósi lakás.

De addig az enyhén szólva romos parókián rettegtem, mert azt hallottam, hogy majd kirabolnak és leszúrnak a cigányok. Egy éjszaka a régi zsalugáter környékéről motoszkálást hallottam. A tésenfai sötét éjszakában, ahol nincs közvilágítás, nekem ez borzasztó volt. Azt vízionáltam, hogy bemászik valaki az ablakon, viszont annyira féltem, hogy nem mertem villanyt gyújtani. Legalább fél órán keresztül megbénulva feküdtem az ágyban, mire rájöttem, hogy ebből így nem lehet kijönni, fölgyújtottam a villanyt, az ablakhoz mentem még mindig rettegve és kinyitottam. A behajlott, ócska, rozoga zsalugáter és az ablak közé beszorulva vergődött egy kismadár. Megfogtam a kezembe a madarat és kiengedtem az éjszakába. Abban a pillanatban értettem meg, hogy így kell elengednem ezt az abnormális félelmet. Onnantól nem féltem egy percig se.

Budapesten a kanapéd, ahova leültek azok, akik angolul szerettek volna tőled tanulni, a fasori református gyülekezet felé lejtett….

Igen, de talán úgy pontosabb: Jézus felé lejtett, de nem csak a kanapém. Itt, Siklóson sem mentem soha azzal a céllal a postára vagy a gyógyszertárba, hogy elmondjam az evangéliumot, de valahogy mindig megtörtént. És nem könnyű ám kapcsolatokat építeni az ormánsági emberekkel, de rádöbbentett az Isten, hogy sok tekintetben nekem kell változni és nem nekik.

Egyébként hány helyen laktál életedben?

Éltem arab vidéken, Kairóban, Afrikában – például Angolában: Luandában. Oda bármikor visszamennék. Afrikában most sokkal fogékonyabbak az evangéliumra. Valahogy azt tapasztalom, hogy minél szegényebb környezetbe megyek, annál nagyobb a nyitottság. Nem véletlenül mondja Jézus, amit én így szoktam kifordítani, hogy nem jöttem a gazdagokhoz, a szegényekhez jöttem, és nem jöttem az egészségesekhez, hanem a betegekhez.

Számomra Istennek a legkedvesebb tulajdonsága a nagyvonalúság. Ezt kellene leginkább eltanulni tőle. És az én életemben is akkor jelenik meg, amikor a lehetetlenbe ütközöm. Ott dicsőül meg Ő.

Addig, amíg számomra is lehetséges minden, meg tudom oldani, addig Jézus abba nem avatkozik bele. Minek?
Egyébként voltam nagyjából mindenhol, nincs is nagy mehetnékem.

Innen, az Ormánságból is el akartál menni azért néhányszor, nem?

Sehova nincs erős kötődésem, viszont amikor azt éreztem, hogy nem tudok kivel szolgálni, valóban mehetnékem volt. De Jézus nem engedett. Ahhoz meg öreg vagyok, hogy fölöslegesen futkossak, futottam eleget fiatalon. Nekem itt kell maradnom, amíg Jézus mást nem mond. De ehhez magamat teljesen fel kellett adni, azokat az elképzeléseimet is, hogy merre van a misszió. Imádkoztam én azért is, hogy nem mehetnék-e vissza Afrikába, ha azt annyira szerettem?! De nekem itt kell lenni őrállóul, kimondani, amit palást alól talán lehetetlen. Annyira szeretném, hogyha a református egyháznak is egyre inkább szívügye lenne az Ormánság és a misszió!

Mit jelent számodra a szolgálat?

Elmondom az evangéliumot. Ennyi. Az elején megágyazott ennek a ténykedésnek, hogy volt hírértéke egy kisvárosban annak, hogy ideköltözött Budapestről egy szőke nő. Mindenhol megkérdezték, hogy miért tetszettem idejönni. (Nevet.) A budapesti lakásom árának felét elköltöttem itt benzinre, mert kijártam az aprófalvakba látogatni az embereket, mondani az örömhírt. Mi a magvetés? Nem tudom. Talán ez.

Ezt a képet a háziorvosom, Tölgyessy Éva festette nekem. Az utcánkat látod rajta és engem az aktuális kutyámmal. Ezen nagyon meghatódtam egyébként. Talán arról is mond ez valamit, hogy befogadnak-e. Nem várok visszajelzéseket – mégis rengeteget kapok Jézustól. Mélypontokkal együtt.

Őszintén szólva szerintem nem azért rakott ide Isten, hogy itt misszionáljak, hanem hogy engem totálisan átformáljon. 

Ez nagyon kemény volt, mert mindent el kellett engednem, ami a fasori református gyülekezetben természetes volt: a testvéri közösséget például.
De Isten adott testvéreket aztán itt is.

Velük is angolozni kezdtél?

Nem mindenkivel. Tibornak például egy kutyasétáltatás alkalmával mutattak be a kutyások. Fanatikusan biciklizik, miközben zenét hallgat, és egyszer egy dal annyira megérintette, hogy tudni szerette volna, miről szól. Valaki ajánlotta, hogy keressen meg – úgyhogy megkérdezte, lefordítanám-e neki a szöveget. Ahogy megnéztem, rögtön láttam, hogy ez egy istenkereső nóta. Lefordítottam belőle négy sort és odaadtam neki másnap, hogy ez végig ilyen. Érdekli-e még? Hozzátettem, hogy egyébként van este bibliaóra, jöjjön el. És eljött.
Aztán konfirmált egy másik lánnyal együtt.

Ez siker, nem?

Bőven voltak kiborulásaim, több újrakezdésem itt a kilenc év alatt. Amikor egy házikör szétesett – minden misztifikálás nélkül mondom, hogy szétverte a Sátán, és itt maradtam egyedül, toporzékoltam és ordítottam Jézussal, hogy Ő ezt miért hagyta, és akkor én nem csinálom tovább.
Olyan voltam, mint egy hároméves gyerek. És akkor egy halk és szelíd hang, amit nem a fülemmel hallottam, azt mondta: jó, akkor ne csináld tovább. Mondd el nekem, mit szeretnél!

Tudtam, hogy akkor volt az életem egyetlen pontja, amikor bármit kérhettem volna. Bármit! Lázasan járt az agyam és azzal szembesültem, hogy nem akarok semmit. Nem volt vágy bennem!
Akkor leborultam Jézus előtt és kértem, hogy ne haragudjon rám, kiborultam. És ő nem haragudott.

Amikor azzal szembesít Isten, hogy semmi nincs, amit szeretnél már, az nagyon jó ám. Na jó, egy szamarat, azt szeretnék. De azért ebbe a lakásba mintha nem lenne reális. Szóval sokat szenvedtem, mire Isten kimunkálta bennem a Krisztusban elrejtett életet, de ez a legnagyobb kiváltság. Hogy ki látja, ki nem, az már nem az én dolgom.

Képek: Ruprech Judit