„Nem a romlást látjuk, hanem az életet”

Megalakult az első gyülekezetgondozó központ Szigetváron. A tizennégy környékbeli település reformátusainak pásztorlására önként jelentkezett egy fiatal lelkészházaspár. Bárdos-Blatt Szabolcs és Boglárka elsősorban nem temetni jöttek; missziós területként tekintenek az elnéptelenedő vidékre.

Évtizedek óta hol hallgatás övezte, hol szinte csak lemondó hangok szólaltak meg a Baranyai Református Egyházmegye elnéptelenedő falvaival és az ott végzett lelkészi szolgálattal kapcsolatban. A trianoni döntéssel az egykor virágzó területből peremvidék lett, a reménytelenségre pedig máig okot ad többek között a tanulmányi és munkalehetőségek szűkössége, az egészségügyi ellátás és a közlekedési feltételek szűkössége is. Mindez arra készteti különösen a fiatalokat, hogy máshol próbáljanak meg boldogulni.

A drasztikusan fogyó gyülekezetek ezek mellett a feltételek mellett a szórványvidéket gondozó lelkészeket és családjaikat hosszú ideje nem tudják fenntartani, miközben a helyettesítő lelkészek egy vasárnap akár öt istentiszteletet is tarthattak, a megye egyik végéből a másikba ingázva. Balog Zoltán dunamelléki püspök idei hivatalba lépését követően a Baranya-program életbe léptetésével reagált, amely figyelembe veszi a helyi adottságokat, és lehetővé teszi, hogy ismét helyben lakó lelkészek szolgáljanak a vidéken, akiknek feladata nemcsak a magukat reformátusnak vallók pásztorlása, hanem a tágabb értelemben vett misszió is.

A program részeként alakult meg szeptemberben az első gyülekezetgondozó központ Szigetváron. Egy fiatal, hatodéves teológus házaspár jelentkezett az eddig példa nélküli feladatra. A modell a parókiális rendszer helyett a gyülekezetek anyagi helyzetétől független lelkészi jelenlétet tesz lehetővé a vidéken. Így valamennyi falut el tudnak látni a lelkészek a nélkül, hogy az minden idejüket és energiájukat felemésztené.

„Szívesen laktunk volna valamelyik falu parókiáján is, hiszen mindketten vidéken nőttünk föl, ismerős lenne a közeg. Így viszont minden gyülekezethez egyformán kapcsolódhatunk” – magyarázza a Bárdos-Blatt házaspár, akik szigetvári otthonukban fogadtak minket. A városban minden megvan, amire egy valamikor majd bővülő családnak szüksége lehet, a lelkészházaspár megélhetését pedig a kislétszámú gyülekezetek helyett a Dunamelléki Református Egyházkerület biztosítja. Így hosszú távra tervezve végezhetnek lelki munkát.

A nagydobszai és a patapoklosi társegyházközségekhez összesen tizennégy falu tartozik, ebből tizenegyben tartanak istentiszteleteket sajátos rendszer szerint: minden vasárnap két faluba hívják össze az embereket, a szállításban kisbusszal segítenek, így hat hét alatt mindenhová eljutnak. Három településen nem tartanak istentiszteletet a templomok állapota és a miatt is, mert nagyon kevés már a református.

A Patapoklosi Református Társegyházközséghez Hobol, Basal, Somogyviszló, Somogyhatvan, Patapoklosi és Vásárosbéc gyülekezetei tartoznak. A Nagydobsza környéki Református Társegyházközség tagjai Molvány, Kisdobsza, Nagydobsza, Nemeske, Tótszentgyörgy, és még további három település, amelyekben egyelőre nincs istentisztelet: Kistamási, Pettend és Merenye.

A tizenöt kilométeres szigetvári körzethez tartozó falvak közt van nyolcvan- és kilencszáz fős település is, összesen több mint négyezer ember lakja a vidéket. Őket szeretnék elérni az evangéliummal – mondják a lelkészek. Első lépésként elkezdték otthonaikban felkeresni a reformátusokat. „Először a templomba járókat szólítjuk meg, majd pedig azokat, akik szerepelnek a választói névjegyzékben. Vannak református falvak is, ahol házról házra megyünk majd. Kényelmes lenne, ha az emberek maguktól csöngetnének be hozzánk, de itt nekünk kell felgöngyölíteni a helyi viszonyokat, felkutatni és megismerkedni velük. Ez a szemléletváltás sokat formál a gondolkodásunkon. Sok lelkész nem látogat már, vagy másra bízza ezt. Mi úgy látjuk, a látogatás kulcskérdés, hiszen kifejezzük vele, hogy ennyire érdekel minket a hogylétük.”

Bárdos-Blatt Szabolcs szerint van, ahol nagyon reményvesztettek az emberek, el is fogyott a gyülekezet, máshol több a templomba járó és még fenntartói járulékot fizető ember. „Egyik helyen újonnan kell táplálni a közösséget, máshol van mire építeni. A falusi emberek szemérmesek, de a megszokáson túl még ott van bennük a hit, még akkor is, ha csak, mint mag a hó alatt. Él bennük a remény, hogy azért itt még lehet valami, és legyen is.” Főleg idősekből állnak a társegyházközségek, néhol fiatal házaspárok és gyerekek is tartoznak hozzájuk. Ami igazán hiányzik, az a középiskolás és az egyetemista korosztály.

„Az itt élő emberek legnagyobb küzdelme az elnéptelenedés. Már többen is megkérdezték tőlünk, hogy meddig fogtok itt maradni? Volt már rá példa, hogy valaki itt volt egy ideig, el is kezdte a munkát, az szép volt, szerették is, mégsem tudott sokáig maradni. Akinek gyarapszik a családja, és nincs biztosítva a megélhetése, érthető, hogy előbb-utóbb erre a döntésre jut. Ebben az új modellben viszont már élhetők a körülmények, így hosszú távra tudunk tervezni” – magyarázza Bárdos-Blatt Boglárka.

A peremlét nyomasztja az itt élőket is, de a fiatal lelkészek nem akarják a reménytelenek táborát erősíteni. Szeretnék, ha továbbgördülne a kommunikáció: meghallgatják az emberek panaszait, mégis derűsen, hittel állnak a jelenhez és a jövőhöz is. Mosolyogva ismerik el: tapasztalatlanságuk előny a misszióban. „A ború sokszor annak szól, hogy ezek valaha nagyon virágzó falvak voltak. Több gyerek játszott az utcán, többen ültek a templompadban. Mi nem láttuk itt a fénykort, azt, amikor még egyben volt a parókia, a templom és az iskola, ezért nem is a pusztulást látjuk, hanem az itt élő embereket. Nem kötnek annyira az egyházi formák sem. Erre a rugalmasságra szükség is van itt.”

Férje hozzáteszi: „Nekünk nem kell erőt gyűjteni a változáshoz, mert mi is újak vagyunk és a helyzet is új. Szimpatikus volt az a friss levegő és szellem, ami bekúszott a Pécs-kertvárosi templomba, amikor püspök úr erről a tervről beszélt, mert hatékonyság és lendület érződött rajta. Hiányzik ez a hang az egyházból. Ebben a modellben persze benne van a bukás lehetősége, de ettől rettegve nem lehet szolgálni.”

A házaspár egyelőre együtt szolgál az istentiszteleteken: egyikük igét hirdet, másikuk a Heidelbergi káté alapján tart rövid, a hit alapjairól szóló tanítást a gyülekezetnek. „Egy bölcs professzorunk mondta, hogy ha valaki új helyre kerül, nem árt, ha végigveszi a káté kérdés-feleleteit. Megfogadtuk a tanácsát” – mondja Boglárka. Már csak a jogosítványt kell megszereznie, hogy a két templomi istentiszteletet ketten párhuzamosan tarthassák meg, mert a délutáni istentisztelet még mindig szórványérzetet kelthet az emberekben. „Vasárnap felvesszük főleg az idősebbeket és kisbusszal elvisszük őket annak a településnek a templomába, ahol éppen az istentiszteletet tartjuk.”

A rugalmasságot ezzel a gyülekezeti tagok is tanulják. „Volt, aki elmondta, hogy neki furcsa, hogy át kell járnia egy másik templomba, vagyis a közös identitás kialakulása hosszabb munka eredménye lesz. Nem is szeretnénk sürgetni az embereket, megértjük őket. Ha egy a korábbiaktól teljesen eltérő dolgot akarunk velük megvalósítani, akkor hadd legyen helye minden érzésüknek. Úgyis be fog érni a dolog, ha Istentől van. Már látjuk is ennek a jeleit: azzal, hogy már találkoznak egymással ezek az emberek, kicsit könnyebb közösségben gondolkodniuk. Már magának a buszozásnak is jó hangulata van. A kezdeti tartózkodás óta pedig egyre inkább elismerik egymás munkáját is. Egy néni például megjegyezte, hogy milyen szépen kitakarították a templomot a másik faluban is.

Láthatóan jobb érzés az is mindenkinek, hogy húszan vagyunk a templomban, és nemcsak egy-két ember hallgatja a prédikációt. Mi, persze, hat embernek is megtartanánk az istentiszteletet, és el is mondjuk mindig, hogy örülünk, hogy ilyen szép számmal összegyűltünk. A lelkészek sokszor azoknak panaszkodnak, hogy nem vagyunk elegen, akik éppen ott vannak. Ennek nincs semmi haszna.”

„A gyülekezeti tagok nagyon várják, hogy az ő templomukra kerüljön a sor, és ott tartsuk az istentisztelet. Ez különösen ünnepi úrvacsorás istentiszteletek esetében nagy öröm számukra. Idén Tótszentgyörgyre esik a szentesti istentisztelet. Ott már viszonylag kevesen vannak, és az egyik néni, amikor meghallotta, hogy náluk leszünk, alig merte elhinni, nagyon örült neki. Amikor öt-tíz éve nem volt kinyitva a templomajtó, akkor annak hangulata van. Mint ahogy a reformációi úrvacsorás istentiszteletnek, ahol egy pécsi fiatalember jött közénk kántorizálni. Amikor legutóbb Kisdobszán jártunk, ahol orgona sincs, nem is volt soha, szintén hozta a hangszerét. Annyira ünnepélyes volt az istentisztelet, és a szemekben ott voltak a könnycseppek amiatt, hogy orgonaszóra mehetünk be a templomba. Ami másoknak természetes, az itt sokaknak nagy öröm” – számol be Bárdos-Blatt Szabolcs.

A vasárnapi szolgálat és az utaztatás a lelkészeknek sem olyan megterhelő ahhoz képest, hogy milyen lenne több faluban is úrvacsorás istentiszteletet tartani ugyanazon a vasárnap. „Ugyanazt a prédikációt ötször elmondani igencsak kiüresítő lenne. Ilyen körülmények között viszont a munka nagy része kreatív” – mondja Boglárka. Hittanórát három iskolában tartanak, és további kettőben is meg kell szervezniük a hittanoktatást. Idővel szükség lesz hittanoktatóra is, ám most még nem bánják, hogy belelátnak abba, mivel jár ez a feladat, ami később formálódó munkatársi közösségükben is hasznukra lesz – véli a házaspár.

Az, hogy a feladat is új, és ők is újak a lelkészi szolgálatban, szerintük előny. „Aki régebben benne van egy ilyen szolgálatban, nehezebben gyűjt erőt a változáshoz, és mivel jobban ismeri az emberek ellenállását is, kevésbé reménykedik benne. Öt éve még én sem gondoltam volna, hogy ilyen típusú szolgálatban fogunk részt venni, de három éve már igen. Amikor a legáció alkalmával Bárány Ágota szigetvári lelkész felvázolta ezt a lehetőséget, akkor éreztem, hogy ez a mi utunk” – idézi fel Boglárka.

„Sokaknak az a véleménye, hogy mi hospice-t csinálunk. Ide jöttünk, eltemetjük azokat az embereket, akik még itt vannak, és utána majd továbbállunk. De mi nem ezért jöttünk, és nem ezt érezzük. Ugyanolyan lelkiismeretesen fel lehet készülni itt is egy istentiszteletre, mintha azt a Kálvin téren tartanánk. A kisebb létszámnak azonban megvan az az előnye, hogy sokkal jobban tudjuk tartani, ápolni az emberi kapcsolatokat. Nekünk nem furcsa az sem, hogy a faluközösségben az emberek tényleg tudnak egymásról, egymás pénzügyeiről, hibáiról, bűneiről. Mi ezt elfogadjuk, és nem érezzük, hogy a világ végén lennénk” – teszi hozzá férje.

Épp ellenkezőleg: mivel a vidékről visszaszorult a történelmi egyházak jelenléte, bármennyi programot szervezhetnek, lenne rá igény. Ezért az idei adventben könyvvásárt rendeznek, és meghívták a hatodéves teológustársaikból felálló alkalmi kórust is. Nem titkolt céljuk, hogy barátaiknak kedvet csináljanak az itteni szolgálathoz, hiszen ahogy mondják, együtt szolgálni egy adott területen mindig könnyebb, ha a lelkésztársak számíthatnak egymásra. „Nekünk mindenki azt mondta, hogy csodát ne várjunk. Nem is vagyunk naivak, de hiszünk a változás lehetőségében. Beletesszük a magunk emberi részét, Isten pedig hozzáteszi a sajátját, és megtörténik, aminek meg kell történnie.”

 

Képek: Füle Tamás

Kapcsolódó cikkünk: 
Elengedés és megújulás Baranyában
Hamarosan megalakul a Baranyai Programtanács, amely közösen készíti elő és koordinálja az egyházi élet és a misszió meglévő és új formáinak kimunkálását a számos nehézséggel küzdő egyházmegyében. Miként lehet egy konfliktushelyzetből összefogás, és mi vár megvalósításra? Balog Zoltán dunamelléki püspököt kérdeztük.