Reformáció: egy boldog szó. Boldog és nehéz.

Az előképzett szóalak – re-formáció – arra szólít fel, ne szűnjünk meg keresni egyénileg és közösen a reformáció örökmozgó, élő, megújuló és megújító jelentéseit.

A reformáció csodálatosan elmélyítette a kapcsolatunkat az anyanyelvünkkel, a Teremtő belénk lehelt lelke anyanyelvünk messziről visszhangzó tereiben rezdül a legfinomabban.

Nem mi műveljük a nyelvet, a nyelv művel bennünket.

Anyanyelvünkön tudunk talán a legkevesebbet hazudni önmagunknak.

Csűry Bálint nyelvész, akiről utcát neveztek el Debrecenben, a református Egriben, szülőfalujában mérte fel a reformáció hatását a mindennapi nyelvre: 150 bibliai eredetű szót, nevet, szólást, közmondást gyűjtött össze. A Szentírás áthatotta a közbeszédet, a Bibliát visszhangozzák a megszólalások. Szerelmet vallani az Énekek éneke szédületes fordulataival sorsfordító esemény. Édesapám rajongva szeretett szülőfaluja Egri – ő most posztumusz díszpolgára a községnek –, Csűry Bálintot, a falu nagy szülöttét gyakran hozta szóba nekünk, gyermekeinek, csillogó szemekkel.

Azok vagyunk, amilyen nyelvet beszélünk, és ahogyan átadjuk magunkat a szónak, hogy kimondjon bennünket. Ha az áldás szavát szóljuk, bízunk a szó cselekvő erejében, és az Örökkévalóban, aki teremtő szóval hozta létre az Univerzumot, benne a kicsike, gyönyörűségesen bolyongó földgolyóval, amely az otthonunk. Ha szavakkal ontunk vért, magasztosnak vélt eszmék és célok nevében akár, akkor egyszerűen gyilkosok vagyunk, mindegy, hogy a társadalmi, oly ingatag hierarchiában milyen pozíciót töltünk be éppen.        

Jószerével tudós teológusoknak kellene lennünk ahhoz, hogy megértsük a történeti reformációt visszavonhatatlanná tevő 95 lutheri tételt. Ma azonban az egykori tételek mellé bizonyára új felismeréseket szegez templomaink ajtajára a Szentlélek. Az egyik új reformációt sürgető fölvetés bizonyára közéleti jelenlétünk módjára, a másik viszont az istentiszteleti gyakorlatunkra vonatkozóan tesz fel kérdéseket nekünk, megannyi más mellett.

Vegyük előbb az istentiszteletet, majd fordítsuk a figyelmünket a templomon kívüli önmagunkra!

Az esedékes feltámadásnapi istentisztelet idejére szabadon magunkra húzzuk a templom bejárati ajtaját, mintegy „bezárkózunk” a templomba, hogy az Örökkévaló személyes megszólításának kitéve magunkat a szabadítás eseményében részesüljünk. Szerény liturgiánk utolsó ámenével szétárad közöttünk az (ároni) áldás, a szolgáló lelkész lejön a szószékről, kinyitja a bejárati ajtót és kienged a szabadba. Menjetek áldással, menjetek békével, ne féljetek. Szabadok vagyunk.  

„Kérlek azért titeket, testvéreim, az Isten irgalmasságára, hogy okos istentiszteletként szánjátok oda magatokat élő, szent, Istennek tetsző áldozatul” – írja az Apostol a reformáció szemléleti sarokkövének számító Római levélben.

„Okos istentisztelet” – tüneményes szóösszetétel.

Azt hihetnénk, a bölcs szószéki tanításra tesz utalást az apostoli meghagyás, de hát a legkevésbé sem.

Az istentisztelet középpontjában nem a tanítás, hanem az „élő, szent, Istennek tetsző áldozat” áll. Önmagunk odaszánása. Közös tett, az egész gyülekezeté. Hatása biztosan nem marad meg a templom falai között. Az „élő, szent, Istennek tetsző áldozat” nélkül istentiszteletünk mindhiába hibátlan, sőt éteri magasságokban szárnyaló szertartás, mégsem okos. Azaz nem bír értelemmel. Azt is mondhatnánk, de ehhez igazán bátraknak kell lennünk: hiábavaló.

Pál apostol azonban még ennél is bátrabb. Szenvedélyes szókimondásai a prófétai hagyomány nyelvhasználatát idézik. „Ó, esztelen galaták, ki igézett meg titeket, akiknek szeme előtt úgy írtuk le Jézus Krisztust, mintha közöttetek feszítették volna meg?” Esztelenek, balgatagok, bolondok; mi több, megigézettek. Azaz: sátáni befolyás alatt élők – nehéz olvasni.  

A Római levélben fölvetett „okos istentisztelet” egyszerre érzékletes és pontos meghatározását a galatáknak címzett levélben találjuk meg. „Okos istentisztelet” az, amely Krisztus egyszeri kereszthalálával mint szemünk előtt zajló, közöttünk végbemenő valóságos eseménnyel szembesít. Az apostoli „okos istentisztelet” hatására az egykori brutális golgotai kivégzés kortársaivá válunk, de nem pusztán kíváncsi nézőkként, a jó oldalon állva, hanem tettesekként.  És nem azért, mert rossz emberek volnánk, hanem mert a megváltás híján nem tudunk mást. A kiáradó szeretetet, a befogadó szelídséget, az ellenfeleink és ellenségeink emberi méltóságát óvó krisztusi békességre való törekvést kizárjuk a saját valóságunkból. Életszerűtlennek ítéljük. Az erőben bízunk, ezt tekintjük életszerűnek. A halálszerűséget.  

Tettesek vagytok, galaták, de nem csak tettesek. Megváltásban részesült, új teremtmények. Megváltoztatok, mert megbocsátásban részesültetek. Tudtok mást is, nem csak az igazságtevőnek hitt pusztítást.  

Aki megváltásban részesült, felismeri és kész megtagadni a benne mindegyre ágaskodó erőszakos indulatot. Krisztus indulata költözik a tagjaiba.

Jakab és János tüzet kérnek Samária lakóira, mert megtagadták a szállást a Jeruzsálembe igyekvő Názáreti Jézustól és a tanítványaitól. Jánost a legszelídebb, a Megváltóhoz legközelebb álló tanítványként írja le az evangéliumi elbeszélés és a képi ábrázolás gazdag hagyománya, Jakab pedig kifinomult nyelvfilozófusként áll előttünk a saját maga által írt lenyűgöző levél tanúsága szerint. A kéznél levő megoldást az előállt helyzetre mégis mindketten a pusztításban látják.

„Nem tudjátok, milyen lélek lakik bennetek” – mondja nekik a Názáreti Jézus. Hangjából ma is jól kihallható a döbbenet. Az ember a nullamegoldások híve, ennek számtalanszor jelét adta a történelemben. A nullamegoldás a politika célkitűzéssé vált – ez a 20. század nyomasztó öröksége –, a 21. században pedig, azaz napjainkban maradéktalanul leigázta a közbeszédet.

Ha a haza elvész a nyelvben, mi marad nekünk a hazából? Mit mondunk a gyermekeinknek? Jót akartunk? Győztünk, csak éppen feneketlen szakadékba taszítottuk az országot, és még tatár hordák, török hadak és orosz tankok sem kellettek hozzá?     

„Változzatok meg értelmetek megújulásával”. Az igazság nem belülről fakad, kívülről érkezik. A Lélek lángnyelvei kiégetik bensőnkből mozdíthatatlan meggyőződéseinket, a Megváltó valóságos személye elé állítanak. A Lélek helyreállítja, elmélyíti az önmagunkhoz, közösségünkhöz és a bennünket körülvevő valósághoz fűződő kapcsolatunkat. A valóság iránti újabb és újabb felelősséggel ruház fel. Létezik valóság, csak hát nehezen tetten érhető. És persze sokan dolgoznak azon, hogy elfedjék előlünk. Talán mi magunk is közéjük tartozunk.

Létezik igazság is, ráadásul olyannyira valóságosan át tud járni, hogy késszé válunk elszakadni az éppen dúló erőkultusztól, és egyszerre a gyöngék és kitaszítottak, a megalázottak és vesztesek oldalára állunk. A Názáreti Jézus kinyilatkoztatta az igazságot, önmagára mutatva azt mondta, „Én vagyok az igazság”, de a szenvedés hetében mégsem kelt önnön védelmére, angyali seregeket állítva hadrendbe. Nem védekezett, mert azok életét védte, akik az életére törtek.

Feltétel nélkül szeretni illegális? És szabadnak lenni?

Megkövezni Istvánt minden kétséget kizáróan igazságtevő istentiszteletnek minősült, és sokak szemében meggyőző erődemonstrációnak. Mindaddig, amíg be nem következett a damaszkuszi fordulat és minden egészen más megvilágításban nyert értelmet. A nagyhangú, erőszakos, önelégült igazságtevőből nyomorult, magatehetetlen tettessé vált, egyetlen szempillantás alatt.        

Lehetetlen egyszerre az igazságot szolgálni, igazságosságra törekedni, ami múlhatatlan feladatunk, és belemártani szavainkat a velünk szemben állók vérébe.

Engedjétek el a köveket!

A reformáció visszahelyezte az istenkereső embert a bibliai elbeszélésbe. Vele együtt az ember történelmét, anyagi és szellemi kultúráját, annak valamennyi megnyilvánulásával.  

Nagy szó, ragyogó örökség, ne legyünk kishitűek.

Ha megújul a Lélek által az emberi értelem, bízvást el lehet mondani a magunk történetét a Megváltás történeteként. A krisztusi megváltásban a legképtelenebb dolgaink is értelmet nyernek.

Nem igazolást, hanem jelentést.

A nagyívű bibliai elbeszélés nyitott, befogadó, készen áll arra, hogy az egyes ember élettörténetét magába fogadja.

Ne késlekedjünk kibetűzni a templomaink bejáratára és a „szívünk hústábláira” fölszegzett mai tételeket.

A régiek elmúlnak, újjá lesz minden.

Gyertek, szerezzünk örömet a szeretet Istenének!

Engedjük el a köveket!

Boldogok a szelídek.

 

Visky András

 

[Elhangzott 2025. október 31-én, a Debreceni Református Nagytemplom ünnepi istentiszteletén.]