A helyreállítás volt a témája az idei Ifivezető-képzésnek március 27. és 29. között – a felekezetközi konferencián résztvevők nyitott előadásokon és zárt modulokban, kiscsoportos beszélgetésekben, valamint plenáris alkalmakon keresztül mélyülhettek el abban, Isten hogyan ad „kard helyett kapát” a kezükbe, és mire hívja őket az Ige, amikor a bűn saját vagy szolgálótársaik életében jelenik meg.

A képzés előadásai igyekeztek arra reflektálni, milyen módon történhet meg a helyreállítás az ifjúsági szolgálat szerteágazó területein, például a gyülekezetben jelen lévő nemzedékek kapcsolatában vagy akkor, ha a fiatalok veszteséget vagy krízishelyzetet élnek át.

Szolgálat egymás felé
Farkas Balázs, a tatai református gyülekezet lelkipásztora Generációk közötti hídépítés címmel tartott szemináriumot a képzés pénteki napján, amelyben előbb egy rövid generációs áttekintést adott, majd arra fókuszált, miként lehetséges a korosztályokat elválasztó falak lebontása. „A generációk közötti feszültség egyidős az emberiséggel, Isten azonban jónak tartotta az együttélésüket, ezért bibliai példákkal igyekeztem alátámasztani, hogy ezzel mi volt a szándéka” – mesélte portálunknak a lelkész.

„A gyülekezetekben öt különböző generáció van jelen a baby boomerektől az alfákig, és gyakran ugyanazt az igehirdetést hallják, ugyanazokat az énekeket éneklik. Ahelyett, hogy azt mondanánk, nincs itt semmi látnivaló, érdemes megosztani, hogy vannak küzdelmeink ezen a területen, és ezután tudunk tovább lépni.”

Az előadó a nézeteltérések fő okainak az egymás felé támasztott elvárásokat tartja: szerinte ezekkel együtt óhatatlanul megjelenik, hogy az egyik generáció a másikat leértékeli, esetleg nem becsüli a korban alatta vagy fölötte lévőket. „El kell gondolkodnunk azon, hogy az elvárások helyett miként tudunk a másik értékeire koncentrálva szolgálni” – mondta.

Farkas Balázs megosztotta velünk, a gyülekezetében mindez milyen módon valósul meg a mindennapokban. „Egyrészt felismertük, hogy melyek azok a generációk, melyeket a maguk környezetében nem szólítunk meg – például a fiatal felnőttek vagy az ifis korosztály alatt lévők –, és igyekszünk nekik is alkalmakat létrehozni, illetve nemcsak a generációk felé nyitunk, de arra bátorítjuk őket, ők is nyissanak egymás felé, sőt, szolgáljanak. A fiatal felnőtt hétvégéken érett korúbbak, a felsős táborunkban az ifisek, az alsósok között a felsősök szolgálnak.” A lelkipásztor hídépítésnek nevezte azt is, amikor az ifisek karácsonykor egy apró ajándékkal meglátogatják az időseket – itt a találkozás mindig sokkal értékesebb, mint maga a tárgyi figyelmesség.

A tatai lelkész az ifivezetők szerepét a hídépítés terén az elvárások tompítása miatt tartja kulcsfontosságúnak. „Nekik kell elmondaniuk, hogy a gyülekezet hogyan szolgálhat az ifisek felé, utóbbiaknak pedig azt, lehet ezt fordítva is megtenni. Az ifivezető gyakran nem annak a generációnak a tagja, akik felé szolgál, ezért hatékonyabban érheti el a falak lebontását a fiatalabbak és a lelkipásztor, a presbitérium és a gyülekezet között.”

Támogató közegre van szükség
A partiumi Nagyszalontáról érkezett az Ifivezető-képzésre Fazekas Anna, aki gyülekezetében már tartott ifjúsági alkalmat, de még nem mondaná magát vezetőnek. „A gyülekezetünkben erősen megjelennek a generációs különbségek, hiszen máshogyan szocializálódtunk és mást tanítottak nekünk, de az a tapasztalatom, ki tudunk jönni egymással és együtt tudunk működni. Mindenki kiveszi a részét a szolgálatból, hiszen mindannyian Isten családjába tartozunk.”

A lány mindig azt tapasztalta, hogy az idősebbek szeretettel fogadják és meghallgatják. „Kíváncsiak rám, tanácsot adnak, vagy csak ott vannak mellettem és támogatnak.” Hozzátette: a türelem a kulcsa annak, hogy a generációk könnyebben tudjanak együtt lenni a gyülekezetben. „Emlékeztetnünk kell magunkat, konfrontáció esetén egymást is arra, miért és mit értünk bizonyos dolgokon.”

Kovács Gergő a Pomáz–Csobánkai Református Társegyházközség ifise amolyan „félhivatalos ifivezetőnek” tartja magát, eddigi szolgálatait tekintve. „Nálunk a korosztályok közötti különbségek az ifin belül is előjönnek, hiszen amíg a magot a tinédzserek képezik, vannak idősebbek, akik egyetemre járnak, mint például én, és vannak fiatalabbak is, akik még csak most konfirmáltak. Állandó téma, milyen beszélgetésekkel és játékokkal tudjuk feloldani, hogy senki se érezze magát feszélyezve a másik társaságában. Májusban lesz például egy „konfifi” hétvégénk, melyen a konfirmandusok és az ifisek együtt vesznek részt, már ott elkezdeni a kapcsolatépítést.”

A fiú kitért az elvárásokra is, amelyek gyakran jelentenek kihívást az idősebbekkel való kapcsolatban. „Visszatérő igény: jó lenne, ha az ifisek gyakrabban megjelennének az istentiszteleteken valamilyen előadással vagy énekléssel.

Az idősek szeretik, ha egyszerre sok fiatalt látnak a templomban, a kiskamaszok, tinédzserek viszont pont azok, akik szeretnek a saját korosztályukkal lenni, távolabb a szüleiktől, és lehet, ezért jönnek el ifire is.”

És mire van szüksége az ifis korosztálynak az idősebb generációk részéről? „Elsősorban támogató közegre” – véli Gergő. „Lényeges: az ifis ne érezze azt, hogy nyomás helyeződik rá vagy kötelező részt vennie az alkalmakon, hiszen azért jön el, hogy jól érezze magát és találjon egy olyan közeget, ahol őszintén beszélgethet hitről, a nehézségeiről vagy bármiről.”

Visszatérni ahhoz, aki úgy örök, hogy mindig új
Harmadik alkalommal került sor az Ifivezető-képzésre a budapesti Ráday Házban a Dunamelléki Református Egyházkerület támogatásával. Az egyházkerület elnöksége részéről Balog Zoltán püspök köszöntötte az IVK résztvevőit a péntek esti plenáris alkalom előtt, és osztotta meg gondolatait a képzés mottójával kapcsolatban. „A helyreállítás azt jelenti, hogy a tűz, amely pusztít az életünkben, az egyszer csak elkezd világítani. Ami az életünkben addig pusztító volt, az átalakul megvilágosítóvá és építővé.” A püspök felhívta a figyelmet a díszterem szintjén látható, Hager Ritta-alkotásra is: a nemrég 95. születésnapját ünneplő, Kossuth- és Munkácsy Mihály-díjas textilművész kiállított gobelinje egyszerre állít emléket a Ráday Házban a tűz pusztításának és mindannak, ami újjászületett és megújult.

„A helyreállítás nem felüdülést jelent, hanem új teremtést. Ez a helyreállítás úgy kezdődik, hogy az emberben tudatosul: valami nagyon elromlott és szétesett. Fontos, nem valamihez, hanem valakihez térünk vissza: ahhoz az élő személyhez, aki úgy örök, hogy mindig új” – mondta a püspök, aki hangsúlyozta: a helyreállítás egyben azt is jelenti, tudunk-e lelki választ adni arra, ami bennünket szorongat. „A helyreállítás ereje abban van, aki a szívünket is helyreállítja. Kívánom nektek, erősödjetek meg ebben!”

A fiatalok mellett lévő pásztor
Korsós Tamást, a Dunaszentgyörgyi Református Egyházközség lelkipásztorát, korábbi REFISZ-lelkészt hasonló címet viselő előadásához kapcsolódva arról kérdeztük, hogyan lehet jól segíteni azokat a fiatalokat a gyülekezetben, akik gyászt vagy más krízist élnek át. „Vannak a fejlődésünk részét képező, normatív, illetve nem várt krízisek is, mint a gyász vagy a betegség. A krízis alapvetően fordulópontot, nem pedig tragédiát jelent, egy olyan helyzetet, amelyre az eddigi eszközeinkkel nem tudtunk választ adni. Ilyenekkel a fiatalok és a felnőttek egyaránt találkoznak, előbbiek azonban sokkal intenzívebben élik meg ezeket az identitáskeresés, a közösséghez és Istenhez való kapcsolódás módja miatt.”

A lelkész szerint bármiről van szó, a Biblia mindig meg tudja mutatni a következő lépést. „Két Ige inspirált és vezetett engem ebben a témában: az egyik a 23. zsoltár, amelyben az vigasztal, hogy ha a halál árnyékának völgyében járunk is, a pásztor velünk van. Egy ifivezető minél hitelesebben tudja ezt képviselni a fiatalok felé, ugyanez a megnyugvás annál biztosabban lehet az övék.

Nem okos válaszokra van szükségük, hanem annak megérzésére, hogy olyan pásztor van velem, aki nem hagy magamra a mélységeimben sem.”

„A másik az emmausi tanítványok története, akik egy gyászfolyamatban vannak, ventilálják a fájdalmukat, és útitársat látnak a melléjük szegődő Jézusban. Azt hiszem, mi is ilyen útitársak lehetünk a fiatalok életében, a jelenlétünkön keresztül pedig Jézussal is találkozhatnak. A legfontosabb a hiteles jelenlét, hogy a fájdalomban legyünk jelen az útjukon. Ez lehet, nem mindig vidám és néha a halál árnyékának völgyén keresztül vezet, de ha Jézus van velünk, hiszem, ebben lesz a megbékélésünk és a reménységünk is” – fogalmazott.

Mellőzzük a közhelyeket!
Az Ifivezető-képzés egyik önkénteseként szolgált a hétvégén Szentgyörgyi Anna. A tanulmányai miatt ugyan mostanában kevésszer jutott el ifire, de felidézte, milyen gyógyító közeget jelentett a közösség egy olyan társa számára, aki korábban elveszítette egy hozzátartozóját. „Amikor megtörtént a haláleset, az ifivezetőnk kérte, támogassuk a gyászolót, legyünk mellette. Azzal, hogy beszéltünk róla és ő is megosztotta, miként élte meg ezt a tragédiát, jobban meg tudott nyílni felénk.”

„Leggyakrabban csak arra van szüksége a gyászolónak, hogy tudjon valakivel beszélgetni és kizökkenjen abból a folyamatos szomorúságból, amelyben benne van. Fontosnak tartom, hogy az ifiken megjelenjen ez a téma, mert ha valaki érintett, akkor könnyebben tud erről beszélni és másoknak is segít abban, hogyan lehet a gyászoló mellé állni” – tette hozzá.

Molnár Lídia szegedi pszichológushallgató, Gyászfeldolgozás Módszer-specialista, gyülekezetében pedig három hónapja vezeti az ifit. Úgy véli, teret kell adni a fiataloknak arra, hogy szabadon megoszthassák érzéseiket. „Fontos, hogy a gyászt megélők bátran oda tudjanak fordulni valakihez, akár az ifin belül, akár kisebb-nagyobb csoportokban.

Számtalan közhelyet hallani ilyenkor, amelyek hátráltatják a gyógyulást: például, valamivel pótolni kell a hiányt, és idővel majd jobb lesz. Ilyenkor azonban az számít leginkább, hogy jelen legyünk, és szeretettel, figyelemmel hallgassuk meg a fiatalokat. Továbbá ne csak az ifin belül imádkozzunk egymásért, hanem keressük a másikat hétköznap is.”

Az ifivezető megosztotta: nemrég, amikor az egyik fiatal gyülekezeti tag elveszítette az édesanyját, viszonylag jól tudta kezelni a gyászt, hiszen tudatosította, anyukája hívő keresztény volt és már a mennyben van. „Ez azonban nem minden esetben adatik meg” – vélekedett Lídia. „Ebben az esetben lényeges, hogy megfelelő szavakat használjunk, és megtaláljuk, miként tudunk így vigasztalást nyújtani az illető számára. A lényeg viszont itt sem változik: kapcsolatot kell tartani, jelen kell lenni – ehhez pedig gyakran nem kell más, csak egy ölelés.”

Az idei Ifivezető-képzés főelőadásai már elérhetők az Ifjúságépítők YouTube-csatornáján, ide kattintva, a korábbi plenárisok és előadások videói pedig ezen a linken keresztül.

Képek: Dezső Attila