Miután óvatlanul barátkozni próbálok vele, inkább távozásra késztetem a hatalmas macskát a fotelből. Mi legalább befészkeljük magunkat a családi kanapé párnái közé. Kiss Judit Ágnesék otthonában járunk, röviddel a költözésük után, nem sokkal első gyermekük születése előtt.

Legutóbbi verseskötete, a Koncentrikus korok témái közt ott szerepel a szülés és a születés, ám amióta babát vár, egyetlen jó sort sem írt – árulja el a költő. A humora persze a régi. A szülés és az írás között mégis van üdvös párhuzam: szerinte a jó szövegszerzők olyanok, mint a jó bába.
„Nekem a szöveg iránti tisztelettel szabad csak hozzáfognom az íráshoz. Nagyjából sejtem, merre fog kimenni, de a tudás pont ahhoz kell, hogy hagyjam abba az irányba folyni, amerre szeretne. A jó szövegben ugyanis több van, mint amennyit én beletettem. Valami, ami nem pont úgy és nem pont oda lyukad ki, mint amit gondolok róla az elején. Épp az benne az élvezetes, hogy rá lehet csodálkozni a születésére."

Bár több prózai szöveget is jegyez, amikor írásról beszél, leginkább a versről gondolkodik. De hogyan születik a vers? – kérdezem.
„A vers a nyelvben létezik. Nem magamból indulok ki vagy egy témából, hanem a versmondat van, valamilyen nyelvi megformálási mód, és az vezet. Míg a szándékaimból, a témáimból vagy az élményeimből nem lesz valamilyen nyelvi produktum, addig valamiért nem létezik a vers. Addig állsz a startgépben, és nem nyílik az ajtó. Az a legnyomasztóbb, mikor az élmény már a torkodig ér, és jó lenne, ha formát öltene. Hiába van élmény, hiába vagyok én, aki ezt meg akarom fogalmazni, míg nem hajlandó megszületni a mondat, csak fuldoklom tőle."

Azért a költészet sem mindig a múzsa csókján áll vagy bukik – teszi hozzá. „Nem biztos, hogy az ihletett, szinte módosult tudatállapotban elkövetett szöveg lesz a jobb, és a soronként összekínlódottnak meg izzadságszaga lesz. De az biztos, hogy az élvezeti értéke annak nagyobb a számomra, amelyik olyan, mintha látnám leírva valahova, csak el kell olvasni."
Költőnek lenni nem jelent elszakadást a való élettől, épp ellenkezőleg. Kiss Judit Ágnes blogot ír, nemrégiben a felháborodott hangnemű kritikákra reagált, melyeket kortárs szerzők általános és középiskolai irodalomtankönyvekben megjelent versei váltottak ki. Magyartanárként és költőként nem hagyhatta szó nélkül felháborodását – mondja.

„Varró Daninak és Lackfi Jánosnak nincs szükségük arra, hogy megvédjem őket, viszont a mérgező gondolkodás az én bőrömre is megy: ez pedig az, hogy sokan azt várják az irodalomtól és az iskolától, hogy normatívak legyenek. Beadom az iskolába a gyereket, aki rossz, és adjanak a végén egy gyereket, aki jó. Idomítsák addig, míg bizonyos parancsokat végre nem hajt. Ez nem az a pedagógia, amit én szeretek és megvalósítok, ha hagynak. Az irodalom játék, önfeledtség vagy épp a kételyeink, a nyomoraink és a kérdésfelvetéseink útja. Nem arról van szó, hogy jön a művész és megmondja a frankót – egyébként a tanár sem erre való. Hanem arra, hogy megkérdezze a gyerekeket: szerinted, ha így és így csinálod, mi lesz, ha másként csinálod, mire számíthatsz, és a harmadik útnak vajon mi lesz a vége."

A kamaszok szeretik a kortárs irodalmat – teszi hozzá. „Ha egy középiskolás úgy áll hozzá a vershez, hogy a vers az, ami szép, valószínűleg arról van szó, hogy beleinjektálták valahol ezt a felfogást. Pedig amikor tizenhat évesen Zrínyi több száz éves írói nyelvét kellene megérteniük ezeknek a fiataloknak, mintha idegen nyelvet olvasnának. De ha kortárs szöveget viszek be magyarórára, a padon alvás állapotából egyszer csak felkapják a fejüket, azzal, hogy ezt értik, ez róluk szól, az ő világukról – és nem kell nekik magyarázni, mi mit jelent."

A nyelvtanórákat a diákok általában nem szeretik, hiszen nem magától értetődő a nyelvtani struktúrákat befogadniuk, erre inkább a matematikai gondolkodású osztályok nyitottabbak – mondja. Tanárként ezért igyekszik közel hozni a diákokhoz a nyelvtani elemzést is.
„A nyelvtanórán majdnem mindent szabad, úgyhogy a leghülyébb példamondatokkal dolgozunk. Így ha nyelvtani jelenségeket illusztrálok, ha másért nem, a mondat tartalma miatt fölkapják a fejüket, elkezdenek figyelni, és remélem, jól is érzik magukat az órán. Nekem az a legfontosabb, hogy a diákok elkezdjék kreatívan használni a nyelvet, tudják, miért hat, amit mondanak vagy leírnak, és hogyan lehetnének még kifejezőbbek."

Fegyelmezni nem szeret – vallja be –, voltak diákjai, akik vissza is éltek ezzel. Általában azért jól megtalálja a hangot a kamaszokkal, talán mert kíváncsi rájuk, és ők ezt érzik. „Valakinek, aki óriási változáson megy keresztül, az a legfontosabb, hogy ne presszionálni meg idomítani akarják, hanem megkérdezzék, ő mit gondol valamiről. Tanítottam olyan osztályban, ahol búcsúzóul azt mondták, ők azt szerették bennem, hogy tisztelem őket, vagyis soha nem szóltam hozzájuk tiszteletlenül, bántóan."

Színészek, írók is kikerültek a keze alól, és mivel drámatagozatos osztályokban tanít, kreatívírás-szakköröseivel néhány éve például a diákok írásaiból rendeztek közös darabot. Írás és játék számára is elválaszthatatlan: gyermekként szonett- és hexameterírósdit játszott a szüleivel, írni kamaszként kezdett, de elmúlt harminc, mire először publikált. „A vers varázslat" – mondja. „Zene és ritmus." Segít a félelmei leküzdésében.

A művészet nagy szabadságot ad, de szerinte a költészetnél is fontosabb, hogy valaki jó ember-e vagy sem. Aki dudás akar lenni, pokolra kell annak menni – tartja a mondás, ám Kiss Judit Ágnes szerint a nagy költő nem feltétlenül kisiklott életű ember. „Nem kell gyilkosságot elkövetnie annak a színésznek, aki hitelesen akarja eljátszani III. Richárdot. Ha nyári éjszakán szúnyogüldözés közben szembenéz magában a gyilkos indulattal, akkor már hiteles lesz a játéka. Ugyanez igaz a költőre is."

Vallásoskodni azonban nem lehet a versben – teszi hozzá.
„A vers semmilyen propagandát nem tűr meg, sem politikait, sem vallásit. A Pegazus nem fogható igába, nem igásló. Amikor valaminek a szekerét a költészettel akarom húzatni, megbokrosodik vagy lefekszik. Amikor meg akarok téríteni valakit egy verssel, akkor az elromlik mint vers. De mivel a vers és az imádság a belső szobában születik, ott mindent szabad. Ha valaki egy szövegben őszinte, a szöveg önmagában ettől a tisztaságtól vagy őszinteségtől szakrális."

A költészetben és a tanításban egyaránt egyetlen dolog számít: az önazonosság. Ez teszi hitelessé a művészt, ennek megőrzéséhez pedig az alkotás a legjobb eszköz – hangsúlyozza. „A művészet az önszembesítéssel dolgozik, ezért alkotás közben nem lehet hazudni, mert a mű nem működik őszinteség nélkül. Hosszú életet le lehet élni panelválaszokkal, sztereotípiákkal, társadalmi szerepekbe bújva, a művészet viszont – akárcsak a terápiákban egy külső szem vagy fül –, belső bölcsként szembesít vele, ha egy helyben pörgök, hazudok vagy játszmákat játszom. Az önreflexió megtanít ránézni arra, mit csináltam és miért, mitől félek és miért, mire vágyom és miért."

A keresztyén közeg is akkor jó szerinte, ha őszinte. Kiss Judit Ágnes Farkas József lelkipásztor Gyulai Pál utcai gyülekezetében töltötte kamasz éveit. „Minden szabad nekem, de nem minden használ – ez az az istenkép, amit én láttam és kaptam. A gyülekezetben azt tanultuk, hogy szabadságra hívattunk el, és a szeretet az, ami formál, nem pedig a fenyegetés vagy a büntetéstől való félelem, a teljes szeretet pedig kiűzi a félelmet. Átéltem, milyen egy teljesen elfogadó keresztyén közösség, ahova hason csúszva, iszonyatos állapotban is be lehet jönni és behozni azt a problémát, ami miatt nem érzem magam embernek. Elhűltem viszont, amikor megtapasztaltam, hogy nem mindenütt ez az alap. Vannak közösségek, amelyek a fenyegetésre és a kontrollra építenek, és minden felekezetben vannak nyitott emberek, akik lehetőséget látnak a művész szabadságában olyan dolgok kimondására, amivel mindannyian meg kellene, hogy küzdjünk."

Az Istennel való kapcsolat megélésében helye van az önfeledtségnek – állítja Kiss Judit Ágnes. „Az az Ige jut eszembe, hogy 'Őbenne élünk, mozgunk és vagyunk' (vö. Apostolok cselekedetei 17. rész, 28. vers). Gyakran azt hisszük, Isten csak a templomban van jelen, és hogy csak akkor vagyok vele kapcsolatban, ha összekulcsolom a kezem és imádkozom. Pedig nem is tudunk kiesni a jelenlétéből, annyival nagyobb nálunk. Ahogy a zsoltár is megfogalmazza: 'Ha a mennybe hágok föl, ott vagy, ha a holtak hazájában vetek ágyat, ott is jelen vagy' (vö. 139. zsoltár, 8. vers). Nem tudunk hova menni Isten elől, akkor sem, ha Ninive helyett az ellenkező irányba iszkolunk."

Nem nehéz a láthatatlan Istennel bensőséges kapcsolatot ápolni? – vetem fel végül.
„Egy hosszú távú párkapcsolatban egyik nap nem ugyanolyan, mint a másik, és van, amikor elmegyünk egymás mellett egész nap és csak este találkozunk, vagy még akkor sem. Máskor nagyon erős összehangolódást élünk meg, és el sem tudjuk engedni egymás kezét. Amikor a másik épp másutt van és föl se hív, nem gondolom, hogy elmúlt a kapcsolat, vagy hogy ne szeretnénk egymást. Vannak életszakaszok, amikor ő van és én vagyok, és erről nem beszélünk. Ugyanígy, az Istennel való kapcsolat is dinamikus. Persze, nekem is nehéz időnként, hogy nem tudom, mit akar Isten, és jó lenne, ha egészen közel lenne, ezért fontos, hogy észrevegyem, amikor látható. Egy barátnőmtől tanultam, hogy a véletlent nagy I-vel írják. Igyekszem észrevenni, amikor a pillanat egyszer csak megtelik Istennel, legyen az egy találkozás, egy véletlen vagy egy beszélgetés."

A miénk ilyen volt – legalábbis nekem. Köszönöm.

Jakus Ágnes

Kép: Füle Tamás