A húsvéti ünnepkörhöz közelítve az ember egyre többször gondol a passiótörténetre. Először csak emlékezetből idézi föl az Újszövetségben leírtakat, s ahogy telnek-múlnak a napok, előbb-utóbb kikeresi, hogy újra és újra szinte szavanként menjen végig az eseményeken. Ezt teszem én is, hogy az esetleges pontatlanságokat kijavítsam, azaz hogy kijavítsa bennem a Szentírás.

Olvasás közben ezúttal nem az elárultatás, a vallatás és megcsúfolás, nem a keresztút került érdeklődésem középpontjába, hanem az a beszélgetés, amely a megfeszítettek között zajlott. János erről nem tudósít. Máté és Márk nagyon szűkszavú és egyoldalú, ezért aztán mindketten csak a negatívumokat hangsúlyozzák. (Lásd: Máté evangéliuma 27. rész, 44. vers; Márk evangéliuma 15. rész, 32. vers) Ám Lukács, a harmadik szinoptikus – még akkor is, ha nyilván nem ismerhetjük meg az elhangzottak minden részletét – nagyon is élénk és sokatmondó beszélgetésbe von be. (Lukács evangéliuma 23. rész, 39-43. vers) Különös jelentőségét pedig az adja, hogy mindez egy végső stációban és nagyon szűk időkeretek között történik, ugyanakkor lényegileg mindent magába foglal, amit a megtérésről, az újjászületésről és a megszentelésről tudni kell.

Az egyik gonosztevő tartalmilag a Jézust gúnyoló tömeg szavait ismétli meg: „Nem te vagy a Krisztus? Mentsd meg magadat – majd hozzáteszi – és minket is!" (Lukács evangéliuma 23. rész, 39. vers, vö. még: Lukács evangéliuma 23. rész, 35. vers)
A másik latorban azonban Isten fölfoghatatlan kegyelme által megtörténik az első csoda.
A korábban még gyalázkodó és Istent káromló bűnösből Jézushoz forduló ember lesz. Benne megtapasztalja Isten jelenlétét, és már tud így kérdezni: „Nem féled az Istent?" (40. v.) A Jézust szidalmazó lator látványos, csodás szabadulást várt. Számára egy volt fontos: lejönni a keresztről. Lejönni és folytatni az életet. Úgy, ahogy addig. Ám az igazi szabadulás a bűntudatban és a megvallásban van. Ez az, amit a társa már megértett. Isten a bűn meglátásában megérinti, megvilágosítja és annak megvallásában érkezik hozzá. Ez az Isten szeretetének első, közvetlenül megtapasztalható jele. Ez a jel egyrészt Istenre mutat, másfelől a jel maga is csodává válik. „Mi... tetteink méltó büntetését kapjuk" – ismeri be az immár megtérő gonosztevő, s miközben ezt teszi, teljes fölismeréssel mutat a bűntelen, a tökéletes, a helyettes áldozatot bemutató Krisztusra: „ő semmi rosszat sem követett el." (41. v.)

Micsoda jól időzített fordulat! Micsoda megmentő kegyelem! Meglátja a Messiást, az Isten Bárányát, de meglátja a Királyt is, akinek adatott minden hatalom mennyen és földön. (Máté evangéliuma 28. rész, 18. vers) A világi büntetőtörvény érvényesülésén keresztül fölismeri Isten kárhoztató törvényét, de a kegyelem törvénye is föltárul előtte, s Jézushoz fordul: „emlékezzél meg rólam, amikor eljössz a te királyságodban!" (42. v.) És Jézus nem hagyja őt, a bűnöst, a hozzá fordulót válasz nélkül: „Bizony, mondom neked, ma velem leszel a paradicsomban." (43. v.) És megtörténik az előbbit is fölülmúló csoda. Jézus „a gonosztevőt is bevitte" a paradicsomba – mondja Jeruzsálemi Cirill. Íme, az üdvözült gonosztevő, „aki csak egyetlen óráig élt a hitben" – mondja ugyanő. Ebből pedig az következik, hogy ez az egy óra volt az ő megszentelődésének ideje.

Talán valóban mindössze egyetlen óra. De ebben az egy órában minden benne volt, ami a megszentelődést jelenti. Nem volt csonka keresztyén élet. Az ő engedelmessége abban volt, hogy már nem akart leszállni a keresztről. Előre, sőt, fölfelé nézett. Amikor fölismerte a bűntelen Jézust, a Megváltót, már el tudta fogadni a keresztet. Innentől kezdve számára a kereszt már nem büntetés volt, hanem az elfogadásban, az engedelmességben történő megszentelődés helye. Tudjuk, már nem lehettek cselekedetei. Már semmit sem tehetett jóvá, ahogy Zákeus. Még csak bocsánatot sem kérhetett az általa megkárosítottaktól, sem az áldozat vagy áldozatok hozzátartozóitól. De a megszentelődés lényege maradéktalanul megvolt benne. Az Istenre hagyatkozás, a legyen meg a te akaratod. Az Isten teljes el- és befogadása.

Bizony, be kell látnunk, enélkül nincs megszentelődés. Lehetünk egyháztagok – ellentétben a megtért latorral, aki nem szerepelt egyetlen közösség választói névjegyzékében sem –, részt vehetünk istentiszteleteken, akár keresztyén értelmiségi konferenciákon – neki erre sem volt lehetősége –, még látogathatunk is özvegyeket és betegeket, sőt, keresztet is hordozhatunk, de ha mindezek mögött nem Isten van, nem a belőle áradó és hozzá visszatérő szeretet, csak „zengő érc és pengő cimbalom" vagyunk (Korinthusiakhoz írt első levél 13. rész, 1. vers). Ha csak prófétálunk, csak titkokat ismerünk, csak hitünk van: semmik vagyunk. Ha egész vagyonunkat szétosztjuk is, vagy mártírok vagyunk: semmi hasznunk abból. (Vö.: Korinthusiakhoz írt első levél 13. rész, 2-3. vers) Nem nekünk, hanem Istennek kell cselekedni bennünk és általunk. Ezért a megszentelődés nem más, mint Krisztus cselekvése és kiábrázolódása a mi életünkben. Ez pedig az ember részéről elfogadást, engedelmességet és odaszánást jelent. A keresztre szögezett gonosztevő már semmit sem tehetett, de Krisztus munkálkodott benne, sőt – a másik latorhoz szólva –, általa. Krisztus volt benne. És ez a legextrémebb esetben is megtörténhet.

Amiként Krisztus engedelmes volt egészen a kereszthalálig, úgy volt engedelmes az imádkozó lator is. E kettő párhuzamba állítása természetesen nem teljes azonosságot jelent, csupán az engedelmesség azonosságát. De ez az azonosság a megszentelődés teljességét fejezi ki. Hagyta elveszni önmagát, és nem azért, mert már nem volt más lehetősége, hanem azért, hogy megélhesse Krisztust. És itt az idői tényező lényegtelen. Lehet egy óra, egy nap, egy év vagy akár több évtized, ám ez az egy óra is tökéletesen elegendő volt, hogy odafordulásában, illetve odafordulásával a bűnbocsátó Istent fölmagasztalja. „Csak egyetlen óráig élt a hitben" – olvashattuk. Igen, de ez az egy óra az üdvösséges örökkévalóság órája.

Apostagi Zoltán
A szerző a Vértesaljai Református Egyházmegye világi főjegyzője.