Ha egy bibliai téma jelentőségét aszerint ítéljük meg, hogy az Írás mennyiszer hivatkozik rá, akkor a Krisztus visszatéréséről szóló tannak különösen is kiemelt helye van az egész Biblia kontextusában. Krisztus visszatérését az Újtestamentum több mint háromszázszor említi; ez azt jelenti, hogy átlagosan legalább minden huszonötödik vers foglalkozik vele. A páli levelekben több mint ötven utalást találhatunk a Megváltó visszatérésére. Valaki egyszer azt mondta, hogy Jézus második eljöveteléről nyolcszor többször esik szó a Szentírásban, mint első eljöveteléről. Ne felejtsük el, hogy vannak az Írásban olyan könyvek, amelyek szinte végig Krisztus visszatéréséről beszélnek (1-2.Thesszalonika, Jelenések), de több teljes bibliai fejezet is ezzel a tematikával foglalkozik.

Több újszövetségi szakasz szerint a keresztyén ember alapbeállítottságát Krisztus visszatérésének a várása kell hogy jellemezze: „…miként tértetek meg az Istenhez a bálványoktól, hogy az élő és igaz Istennek szolgáljatok. És várjátok az Ő Fiát az égből, akit feltámasztott a halálból, a Jézust…” (1 Thessz 1,9b-10a).

Jézus visszatérésébe vetett reményünk motivál minket mint keresztyéneket például a testvérszeretetre, életünk megszentelésére, az egymással való rendszeres találkozásra, összejövetelekre, azaz az Isten tiszteletére, a szolgálatban való hűségre, vigaszra a szomorúság idejében, és arra a szenvedélyre, amellyel embertársaink lelkét akarjuk menteni.

Némelyek persze mondhatják azt, hogy mivel Krisztus visszatérésének az idejét nem tudjuk, ne foglalkozzunk vele a kelleténél többet. Ez részben igaz, és ennek igazságát nem győzi bizonyítani az a számtalan próbálkozás - melyek egytől egyik csúfos kudarccal végződtek -, amikor a parúzia (Krisztus visszatérése) időpontját napra pontosan meg akarták határozni. Azonban maga Krisztus, a Mester szólít fel minket, követőit, tanítványait arra, hogy legyünk éberek: „Figyeljetek, vigyázzatok és imádkozzatok; mert nem tudjátok, mikor jő el az az idő.” Ráadásul az eredeti görög szöveg szerint itt nem is akármilyen figyelemről van szó: feszült, álmatlan várakozásról, virrasztásról.

És ezen a ponton merülhet fel bennünk a kérdés; egyrészt jogos útmutatásokat hallunk, amikor arra buzdítanak minket, hogy adventben és karácsonykor álljunk meg, szálljunk ki a mókuskerékből, helyezzük a hangsúlyt a valódi értékekre, csendesedjünk el, töltsünk el családunk és barátaink társaságában minőségi időt, így ünnepeljünk, másrészt pedig - mindeközben - vigyáznunk kell, figyelnünk kell, szüntelenül imádkozva ébernek kell lennünk.

Nincs a kettő között némi ellentmondás? Hiszen ünnepelni - úgy gondolom - önfeledten, felszabadultan szoktunk. Lehet úgy „kikapcsolódni”, nyugodtnak lenni, ünnepelni, elcsendesedni, hogy közben feszült figyelemmel, virrasztva várakozunk (ráadásul éppen az emberi történelem legmeghatározóbb, legdöntőbb eseményére)?

Ezt az ellentmondásos helyzetet jól kifejezik Michael Green anglikán lelkész-teológus szavai:

„Az ember abból indul ki, hogy a keresztyének az Úr visszajövetelét várják; közben maga Jézus parancsolta meg nekik, hogy vigyázzanak, figyeljenek. Azonban Jézus nem kegyes inaktivitásra gondolt. Ez aktív cselekvést jelent.”

Tehát miközben várunk, valamiképpen aktívnak kellene lennünk.

De mit takar ez az aktív várakozás? Azt, hogy miközben várunk, nem tesszük ölünkbe a kezünket. Sőt - bibliai képpel élve - kezünket ráhelyezzük az eke szarvára, és megragadjuk a sarlót. Munkának látunk. Várakozunk, de nem tétlenkedünk.

Ennek fényében mit jelent számunkra az ünnep, annak önfeledtsége, felszabadultsága, nyugalma és békessége? Nem kell demagógnak lenni, hiszen - legyünk őszinték – pusztán már az is jóleső érzés lehet, hogy együtt lehetünk, pihenhetünk, ehetünk, beszélgethetünk, ajándékokat bontogathatunk. Bibliai értelemben sem elvetendő önmagában az, hogy együtt vagyunk, eszünk-iszunk és pihenünk, sőt a Szentírás különösen is hangsúlyozza a közösségi eseményeink, együttléteink jelentőségét.

Azonban ettől még nem szakadunk ki a világ forgatagából, rohanásából.  Ez csak akkor történhet meg, ha a Megváltónkra és Atyjára tekintünk, kijelentését olvassuk, a vele való kapcsolatot tudatosan ápoljuk és intése szerint feszülten és éberen várjuk Őt vissza. Sőt, ha mindezt folyamatosan szem előtt tartjuk, akkor a valódi nyugalom és békesség nem korlátozódik többé az ünnepeinkre, hanem átitatja egész életünket.

Így a bevezetőben feltett kérdésben lévő „vagy” okafogyottá válik, hiszen keresztyénként nyugodtan ünneplünk, mert feszülten várakozunk. 

Márkus Tamás András
hatodéves lelkész hallgató

(Adventi sorozatunkat, amely vasárnaponként olvasható portálunkon, a Károli Gáspár Református Egyetem Hittudományi Karának hallgatói írják.)

A várakozás forradalma

Kérés vagy késés?