Egészen kicsi gyerekek és kamaszok is nap mint nap megfordulnak a budapesti Vadaskert Gyermek- és Ifjúságpszichiátriai Kórház és Szakambulancia ijesztőnek semmiképp nem nevezhető épületében. Sok gyermek azért érkezik, hogy diagnosztizálhassák betegségét, mások már a diagnózis felállítása utáni csoportterápián vesznek részt, és vannak, akiknek a gyógyszeradagját próbálják beállítani.

A legtöbb gyerek öt napot tölt a három-négyágyas szobákkal és foglalkoztatókkal felszerelt intézményben, és van, aki még a hazautazás napján is úgy érzi, legszívesebben maradna. Minél kevesebb szorongást keltő ellátásukért nemcsak pszichiáterek és pszichológusok, hanem elkötelezett, lelkes csoportterapeuták is felelnek. Az ő munkájukról mesélt portálunk mikrofonja előtt a kórház egyik munkatársa, a Közös(s)Ég Magazin szerzője, Gueth Péter.

Sokan megriadnak a pszichiátria szó hallatán, mert a nyugtatóval elkábított, vaságyakban fekvő betegek képe jelenik meg a lelki szemeik előtt. Az mégis vitathatatlan, hogy a lelki betegségek lehetnek idegrendszeri problémák is, melyek gyógyszeres kezelést igényelnek. Szóval, ezt is lehet emberien tenni?

Csak úgy lehet. A kollégáimon azt látom, hogy elsőrendű a nagy odaszánás, tehát hogy az ember rengeteget mer és tud is adni magából - ehhez nagyfokú önismeretre van szükség.

Az a kép, ami az átlagemberben él a pszichiátriáról, olyan hiteles, mint az, ami a vallástól távol lévők többségében él az egyházról. A pszichiátria nem abból áll, hogy bejön valaki, benyugtatózzuk vagy teletömjük gyógyszerekkel, és ha előtte kicsit volt csak bolond, akkor most aztán nagyon bolond lesz.

Vannak olyan gyerekek, fiatalok, akiknek az életében van valamilyen elakadás, de annak nem kimondottan neurológiai oka van, hanem egy vagy több korábban átélt trauma. Például, amikor egy kamaszt szexuálisan bántalmaztak vagy tragédia szemtanúja volt, ami olyan súlyos károkat okozott benne, hogy az az élete más területeire is átszövődik. Ilyen esetben nem a gyógyszeres kezelés a megoldás. Helyzettől függően bizonyos gyógyszereket lehet persze segédeszközként használni, de ezt úgy kell érteni, mint amikor az embernek kilyukad a foga, és míg el nem jut a fogorvoshoz, addig szedi a fájdalomcsillapítókat. Ez normális esetben kizárólag arról szól, hogy a kínzó fogfájás mellett azért még tudjon másra is figyelni.
Persze, vannak betegségek, amelyek hátterében neurológiai probléma áll. Amikor ez egyértelmű, ott igenis, lehet gyógyszeres kezelést ajánlani. Skizofréniával, de akár figyelemhiány-zavarral küzdők esetében megfelelő gyógyszeres kezelésekkel normalizálni lehet az állapotukat.

Miért van szükség a segítők részéről az önismeretre?

Ha például bejön hozzánk egy kiskamasz, aki már az első nap estéjén a leghangosabb a társaságban, és már a második nap a csillárról kell leszedni, könnyen azt váltja ki belőlünk, hogy na, ezt a gyereket idejében el kellett volna fenekelni, tudná, hol a helye. Ha indulatot vált ki belőlem, ha le akarnám teremteni, akkor nagyon valószínű, hogy ennek a kisfiúnak éppen ezzel kapcsolatban vannak problémái, és a saját környezetében ki is váltja ezeket a reakciókat. Az ember társas lény, igényli a visszajelzéseket a társaitól - én ugyan nem vagyok sem pszichológus, sem pszichiáter, mégis megemlíteném Eric Berne nevét, aki ezeket a visszajelzéseket sztrókoknak hívja. Ezekre mindannyian ki vagyunk éhezve, és az esetek nagy többségében pusztán a neveltetésen múlik, hogy milyen sztrókokat - vagy más megfogalmazásban szeretetnyelveket - tudunk értelmezni és elfogadni. Igen ám, de Eric Berne beszél a negatív sztrókokról is. Ha veszünk egy családapát, aki a gyerek mindenféle csintalanságára bántalmazással reagál: megüti vagy ráordít, azaz erőszakosan hatalmat gyakorol felette, akkor annak a gyereknek az életében az egyik sztrók a leteremtés. Eric Berne azt mondja, hogy a negatív sztrók is jobb, mint a visszajelzés nélküli állapot. Magyarán szólva: inkább rúgjanak belém, mint hogy közömbösek legyenek irántam. És amikor a gyerek ezt tanulja meg, így szocializálódik, így nő fel, akkor bármilyen új helyzetbe kerül, mindig létre fogja hozni azt a helyzetet, ahol őt leteremtik, ahol őt leszedik a csillárról és a fenekére vernek, egyszerűen azért, mert ő ezt a visszajelzési rendszert ismeri. Nagyon komoly munka, hogy ezen túl tudjon lépni, és idővel a dicséretet is tudja venni. Nagyon sok gyerek egyszerűen nem érti azt, ha őt megdicsérik, számára az nem visszajelzés.

Visszatérve az izgága gyerkőcünkhöz, aki már második nap ott lóg a lámpán, mi meg ott állunk a lámpa alatt, és előjön bennünk ez az indulat - na, itt kell az önismeret. Egyrészt önuralmat kell gyakorolnom, másrészt a saját indulatomon kell tudnom lemérni, hogy ez a gyerek mit vált ki. Ilyenkor nem adhatom azt a választ erre, amit a környezetében is megkapott, hiszen őt pontosan ez görgette odáig, hogy már segítségre van szüksége.
Van olyan gyerek, aki a dicséretre van kiéhezve. Mindent megcsinál az égvilágon, jön, segít, elmosogat, lepakolja az asztalokat, ha kettőt kell festeni, hármat fest, túlteljesít, azért, hogy megkapja a dicséretet. És az emberből azt váltja ki, hogy ez milyen kedves, szorgalmas fiatal, de jó lenne, ha mindenki ilyen lenne. Az ő esetében viszont pont ez a probléma, valószínűleg nagyon erős megfelelni akarás van benne, és ebből kell kizökkenteni.

Lehetséges, hogy a gyerekek problémáinak nagy részét a szülők negatív visszajelzései váltják ki?

Az esetek nagy többségében, amikor egy gyerek bekerül hozzánk, nem pusztán róla van szó. Vagyis, szinte mindig része a problémának a család vagy az őt körülvevő környezet. Viszonylag sok hányattatott sorsú, állami gondozott gyerekkel találkozunk, nem kell mondanom, mennyivel több nehézséget jelent, amikor nincs gondoskodó család, biztos háttér. Van olyan is, persze, hogy a szülők nagyon támogatók, de az esetek nagy többségében kiderül, hogy a probléma gyökere a családban, a szűk környezetben van.

Amikor a gyerekkel elkezdünk foglalkozni, fókuszba kerül a családi háttér is. Általában a diagnosztikai időszak letelte után a szülők is be vannak vonva valamilyen közös munkába - ez talán az autistáknál a legérthetőbb. Az autizmus olyan probléma, amelyről közismert, hogy biológiai-genetikai alapjai vannak. Itt a diagnózis felállítása után a szülők olyan képzéseken vesznek részt, ahol megtanulják, hogyan kell a saját gyerekükhöz helyesen viszonyulni. Ez csöppet sem olyan egyszerű, mint ahogy elsőre hangzik, mert nagyon sok szülő erre azt mondaná, tudja, hogy bánjon a gyerekével. Ez viszont nem teljesen igaz, arról nem is beszélve, hogy sokan hárítják a problémát. Találkoztam olyan esettel, ahol viszonylag kései életszakaszban diagnosztizálták az autizmust, ezért a gyerkőc alig tudott boldogulni, a szülő viszont megtett mindent és a saját erőit őrölte föl azért, hogy valahogy a látszatát fenntartsa annak, hogy az ő gyermeke „normális". Nem tudott vagy mert szembesülni egy orvosilag alátámasztható ténnyel. Itt a szülővel van a legtöbb munka, meg kell vele értetni, hogy minél előbb szembenéz a problémával, annál hamarabb tud a gyerekének segíteni.

Az étkezési és testképzavarral küzdő fiatalok zöménél szintén kimutatható a család szerepe a probléma kialakulásában, amelyet sokszor a gyerekkel szembeni túlzott elvárások indukálnak, legtöbbször a magasan képzett, maximalista szülő részéről. Az a gyerek, aki az anorexia útjára téved, meg is próbál eleget tenni ezeknek az elvárásoknak, ugyanakkor abban éli meg az egyetlen kontrollt a saját élete felett, hogy a testsúlyát tudja csökkenteni. Szóval, a gyerek látható problémája sokszor csak a jéghegy csúcsa.

Úgy tűnik, a szülőkre gyakorolt társadalmi nyomásnak is szerepe lehet ebben.

Magyarországon gyakori, ha valakinek súlyos lelki baja van is, a legritkább esetben fordul szakemberhez, mert attól fél, hogy megbélyegzik miatta. Sokan szégyellnek segítséget kérni, és csak akkor lépnek, amikor már megoldhatatlanná vált a probléma. A traumán átesett fiataloknál gyakran évek telnek el, mire eljutnak szakemberhez, mert a családban szőnyeg alá söpörték a történteket azok, akik tudtak róla. A gyereknek viszont romlott a tanulmányi eredménye, kimaradt az iskolából. Céltalan lett, az élete is kilátástalanná vált, és eljutott odáig, hogy öngyilkosságot kíséreljen meg. Ekkor került fókuszba, a kötelező pszichológiai vizsgálat pedig fényt derített arra, hogy korábban szexuálisan bántalmazták, amit elhallgattak.

De van olyan is, amikor a szülők hozzák be a gyereket azzal, hogy „elromlott", és majd itt biztosan megjavítják. Ez viszont hamis elvárás, nem vagyunk autószerelők, senkinek a lelkét nem lehet egy hét alatt megszerelni.

Mi az, amivel ti, foglalkoztatók ki tudjátok egészíteni a pszichológusok és az orvosok munkáját?

A foglalkozásokon irányított beszélgetéseket vezetünk megadott témákról, kézműveskedünk, játékokat játszunk vagy megnézünk egy filmet, és arról beszélgetünk. Olyanok vagyunk, mint a kórházi ápolók, csak a mi feladatkörünknek sokkal több lelki oldala van, amihez szükség van a nyitott hozzáállásra és a folyamatos önképzésre is. Mi töltjük a legtöbb időt a gyerekekkel, ezért hosszabban tudjuk őket figyelemmel kísérni, mint a kezelőorvosaik. Látjuk, hogyan illeszkednek be a társaik közé, mire hogyan reagálnak, hogyan bánnak egymással és a feladatokkal. Az orvosok a mi megfigyeléseinket is felhasználják.

Gondolom, nektek is fel kell dolgozni a velük kapcsolatos élményeiteket...

Így van. Olyan történetekkel találkozunk nap mint nap, olyan szituációkba avatódunk be, amelyeket az ember nem tud csak úgy egyszerűen letenni. Márpedig le kell, ez is szakma, ami professzionalizmust követel meg, vagyis el kell tudnom választani a magánéletemet a munkahelyemtől. Ez nem azt jelenti, hogy érzéketlen vagyok, hanem azt, hogy magamat védem, mert ha a lelki erőmből nem jut elég a magánéletemre, akkor előbb-utóbb a munkámban is erőtlenné válok. Ezért nálunk, mondhatni, kötelező, hogy egymás között kibeszéljük a nehéz helyzeteket, kiadjuk magunkból a felgyülemlett érzéseket. Ha feszültségek halmozódnak fel, fontos, hogy azt ne a gyerekek kapják, hanem azt az erre kitalált módon vezessük le. A kiégésre a legjobb ellenszer, ha tudatosítjuk már az elején: néhány nap alatt nem tudunk csodát tenni, de amit tehetünk, az egy út kezdete.

Bár nem vagy pszichológus, úgy tűnik, jól ismered a gyerekek lelki bajait...

Nem annyira a gyerekek lelki világát ismerem, hanem a sajátomat. A saját, gyermeki lelkivilágomat, amivel az ember felnőttként már nem akar találkozni, pedig néha nem árt. Persze, rengeteget tanulok a gyerekek közt minden nap. Nincs két egyforma helyzet, még akkor sem, ha azt mondjuk, láttunk már ilyet, mert biztosan nem ugyanúgy fog megtörténni. Mindenki egyedi, különleges, nem futószalagszerűen mennek a dolgok, ez az, ami arra késztet, hogy állandóan képezzük magunkat.

Mi az, amire egészséges és beteg gyereknek egyaránt szüksége van?

A szeretetre, amit viszont nagyon sokszor félreértünk. A szeretet az, amikor egy gyerek megkapja a megfelelő figyelmet és törődést, eközben pedig elismerik és komolyan veszik. Talán a legnagyobb probléma, ha egy gyereket nem vesznek komolyan. Ha lekezelően bánnak vele és azt mondják, á, ő csak gyerek.

Hogyan előzheti meg a szülő a gyermeke lelki problémáit?

Talán nem minden esetben előzheti meg, de a szülőnek tisztában kell lennie azzal, hogy elképesztő nagy hatalma van a gyereke felett. A kisgyerek számára az apa és az anya mágikus, misztikus lények, és amit mondanak, az kinyilatkoztatás, nem vélemény.
Egy kisgyerek nem tudja eldönteni, hogy esetleg az apja téved valamiben vagy sem, készpénznek veszi, amit mond, bármi legyen is az. Ugyanígy értékeli a viselkedését is. Ha egy szülő állandóan azt sugallja, hogy nem elég, kisfiam, kislányom, amit csinálsz, akkor ebből olyan teljesítménykényszer alakulhat ki, amely előbb-utóbb problémákhoz vezet. Ha valakinek folyton azt hajtogatják, hogy te rossz vagy, akkor azzá válik, csakhogy megfeleljen annak, amit hall. A szülőn nagyon sok minden múlik, de ami a leginkább, az az önmagával és persze a gyermekével szembeni őszinteség. És a kritikára meg az önismeretre való nyitottság.

Jakus Ágnes