A különböző sajtóorgánumokat nézegetve úgy tűnik, mintha Kálvin – a hivatalos emlékévek lezárultával – máris kissé háttérbe szorult volna. Pedig érdemes újra és újra rá figyelni. Evvel természetesen nem a Kálvin-kultuszt hiányolom, annál is kevésbé, mert egyfelől a történelmi emlékezetünkben nem is kell nagyon visszamenni ahhoz, hogy a kultusz kifejezés negatív érzéseket váltson ki bennünk, másfelől egyházi értelemben a kultusz szorosan Istenhez kapcsolódik – Augustinus például cultus Dei-ről beszél –, ezért kizárólag Őt illeti meg. Mindezeket figyelembe véve mégis bátorítok mindenkit, hogy vegyük a fáradságot, álljunk föl a megszokott karos- vagy forgószékünkből, s emeljük le Kálvin írásait könyvszekrényünkről, éljünk a művei által nyújtott segítséggel.

A napokban újra elolvastam Nikodémus történetét. Mint tudjuk, ez azok közé tartozik, amelyet minden bibliaolvasó ismer. Sőt, jól ismer. De vajon előjönnek-e azok a hangsúlyok, amelyek nélkülözhetetlenek ahhoz, hogy ne csupán ismerjük, értsük is egy-egy részletét?

Keresztyén körökben – prédikációkban, beszélgetésekben – többször is használjuk az újjászületés fogalmát. Természetesen nem ok nélkül, hiszen maga Jézus is beszél róla, pontosabban tudtunkra adja annak elengedhetetlen szükségességét. Azt mondja – éppen az említett történetben –, ha valaki nem születik újjá, nem mehet be az Isten országába. Tehát újonnan kell születni.

Amikor mindezt újraolvastam, fölálltam, célzottan Kálvin könyveihez mentem, és levettem János evangéliuma magyarázata első kötetét. Ezt találtam: „De tévednek, akik Isten országán az eget értik, mert inkább a lelki életet jelenti, amely ezen a világon kezdődik a hittel, és napról napra növekszik, ahogy a hit folyamatosan halad előre. Így az az értelme, hogy senki sem csatlakozhat igazán az egyházhoz, hogy Isten fiai közé számláltasson, csak ha előzőleg megújult."

Nos, az idézet egyértelműen újszövetségi üzenetet hordoz, s vele együtt hangsúlyozza – nem szavaiban, de tartalmában –, hogy Isten országa itt van, elérkezett, közénk jött, mégpedig elsősorban Jézus Krisztusban, másodsorban pedig az egyházban, mint az ő testében, s ezért a mennyek országának számunkra is itt, azaz ebben az életben kell kezdődnie. Ezzel, természetesen anélkül, hogy az égi-mennyeiről venné le tekintetünket, ráhelyezi arra is, ami onnan való, hogy a hit folyamatos előrehaladtával növekedhessen lelki életünk. És miközben ezt teszi, rendkívül fontos konklúziót fogalmaz meg, amelynek meggyőződésem szerint egyháztani jelentősége van. Nem kevesebbet mond ugyanis, minthogy az egyházhoz való csatlakozás föltétele a megújult, újjászületett élet.

Kikből áll tehát az egyház? Az Isten fiaiból, akik a Szentlélek munkája révén újjászülettek. Enélkül ugyanis „senki sem csatlakozhat igazán az egyházhoz". Igazán, azaz valóságosan, ténylegesen és kétségtelenül. És itt jön a megkerülhetetlen kérdés: azonos-e egyházlátásunk Kálvin egyházlátásával? Merthogy nyilvánvaló, Kálvin csak azokat tartotta az egyházat alkotó tagoknak, akik megújultak. És mi? Amikor népegyházról beszélünk, kálvinistáknak bizonyulunk-e? – kérdezem annak ellenére, hogy tudom, Kálvin egyházfölfogása a föntinél sokkal összetettebb. Meg kell vallanunk, hogy bibliai értelemben népegyházról nem beszélhetünk. A népegyházi fölfogás tehát nem kálvini, ugyanakkor ártó illúziót táplál azokban, akik valójában nem tartoznak az egyházhoz, hiszen még nem születtek újjá. Legfeljebb népi vallásosságról, vallásról beszélhetünk – ezt a fogalmat a néprajztudomány alkalmazza is –, amelynek kétségtelen, hogy van tömegekre ható, keresztyén elemeket is tartalmazó spirituális és etikai ereje, de az nem egyház, illetve valódi egyháztagságot jelentő sokaság, még akkor sem, ha vallásosságát az egyház keretei között éli meg. „Megtörténhetik ugyanis az, hogy olyanokkal, akiket egyáltalán nem tartunk méltóknak a hívőkkel való közösségre, úgy kell bánni, mintha testvéreink volnának, és hívőknek kell őket tartanunk az egyház közmegegyezése miatt, amellyel ez a Krisztus testében megtűri és elszenvedi őket. Az ilyeneket, ami a mi véleményünket illeti, nem fogadjuk el az egyház tagjainak..." – mondja Kálvin (Institutio IV. i. 9).

Ha Nikodémus személyét nézzük, ő az akkori „népegyház" oszlopos tagja volt. Jézus azonban – éppen azért, mert szerette, s mert meg akarta menteni – azt mondta, hogy újjá kell születnie.
Nem áltatta, nem dédelgette hamis vallásos békességét, hanem kimondta az igazságot. És Kálvin is ezt tette, s teszik azok is, akik erről hűséggel prédikálnak, beszélnek, beszélgetnek. Megítélésem szerint az isteni igazság kimondása a legnagyobb személyre szóló szeretet. Ennél nagyobb féltéssel és őszinteséggel ember emberhez nem közelíthet. Amikor tehát reformátorunk kimondja az igazságot, még csak föltételezni sem szabad, hogy szeretetlen vagy kirekesztő lett volna, éppen ellenkezőleg, a szeretet kényszerítette arra, hogy az igazságról valljon. A valódi szeretet soha nem hallgatja el az igazságot, azaz nem mondhat mást, hiszen szeret, s minden ezzel ellentétes megnyilatkozás önmaga megtagadása, sőt megsemmisítése lenne. Ez a szeretet determináltsága.

Talán közhely, de a lelki gyógyulás is – akárcsak a testi – fájdalommal jár. Nyilvánvaló, akik szembetalálják magukat a valósággal, fájdalmat éreznek. Akik még nem tudnak az újjászületésükről bizonyságot tenni – mert valójában még nem újultak meg –, azok vallásos önérzetükben sértve érzik magukat. Igen, megértem őket. S talán ugyanazokat az érveket sorolják, amelyeket Nikodémus. Ez képtelenség. A születés nem ismétlődhet meg. Ez egyszeri. Nem is beszélve az előrehaladott korról. Hát persze hogy értetlenül állnak a kijelentés, a tanítás előtt. De szabad legyen biztatásul mondani: Nikodémus Jézus ama kijelentésével nem kirekesztésben részesült, hanem éppen ellenkezőleg, meghívást kapott az Isten országába. Ezért olvashatunk róla Jézus temetésének történetében. Ezért volt ott arimátiai Józseffel együtt, vallást téve hitéről (vö. János evangéliuma 19. rész, 38–42.).

Magyarázatában Kálvin e rész tárgyalásának befejezéseként a következőt mondja: „Krisztus beszédéből tehát csak azt értette ki, hogy az embernek újra meg kell születnie ahhoz, hogy Isten országának tagja lehessen." Első olvasásra talán úgy tűnik, mintha Kálvin itt már nem is az egyházról, inkább az örökkévaló országról beszélne. Ám Augustinustól tudjuk – s nyilván az egyházatyákat jól ismerő Kálvin is tudta –, hogy „Ami ugyanis nem lesz vele örökké, az valójában nem az Úr teste..." (Augustinus: A keresztény tanításról III/32/45).

Apostagi Zoltán
A szerző református presbiter