Judit néni, ahogy sokan ismerik, egyike azoknak, akikről mosolyuk és tekintetük elárulják, hogy miközben hajlandók voltak Isten szavához igazítani életüket, álmaik is megsokszorozva nyertek áldást. Hogy mit is jelentett ez, arról ő maga mesélt nekünk nemrégiben a verebi parókia könyvtárszobájában. A mosolygós idős hölgy lehengerlő derűvel idézte fel élete fejezeteit. Mindjárt egy fordulatot hozó epizóddal kezdte, az 1948-as nagy lelki ébredéssel, hiszen mint sokan mások, akkoriban jutott hitre ő is.
- A Baár-Madas Református Gimnázium nagyheti evangelizációján tértem meg tizenhét évesen. Akkoriban jöttek be az illusztrációként használatos flanelképek. Az Úr Jézus kereszthalálát ott láttuk magunk előtt, ahogy Pál apostol írja: mintha közöttünk feszítették volna meg. Úgy éreztem akkor, hogy a szeretet, ami Jézusból felém árad, mindennél több és nagyobb. De nemcsak én, nagyon sokan voltunk ilyenek.

Nem arról volt szó, hogy egymást buzdították volna megtérésre, az ébredés nem ezt jelentette - magyarázza Judit néni. Szerinte kizárólag Isten Szentlelkének a munkájáról volt szó.
- Nem volt semmi különös az igehirdetésekben, mégis úgy megragadta az embereket! Igaz, az evangelizációk végén mindig volt hívás arra, hogy akik Megváltójukká fogadják Krisztust, azok jöjjenek ki az úrasztalához, álljanak fel, imádkozzanak a saját szavaikkal. Tömegesen álltak föl, és ezt nem lehet emberi erővel elérni, hiába próbálná bárki, ez csak a Szentlélek munkája. Örömmel olvastam, hogy a REFISZ (Református Fiatalok Szövetsége) nyári táborában szintén fölszólították a fiatalokat. Ha megszólítanak, valamilyen megnyilvánulást kérnek tőlem, az megerősíti a saját döntésemet is.

A döntés pedig nemcsak egyszeri élmény, hanem rálépés egy útra. Fiatalként Judit néni hitre jutott társaival vasárnapi iskolai csoportokat vezetett a Szilágyi Dezső téri gyülekezetben, épp akkoriban, amikor az iskolai hittanoktatás megszűnt.
- Mindenki ahol lakott, abban az utcában összegyűjtötte a gyerekeket, hogy ne kelljen nekik elmaradniuk, ha a szüleik nem érnének rá elvinni őket a gyermek-istentiszteletre - meséli.
A „felébredt" lányok a tahi leánykonferenciára is együtt mentek, majd Szabó Éva későbbi sárbogárdi lelkipásztor megszervezte, hogy felkészítésével átvegyék a leánykörök vezetését azokban a budapesti gyülekezetekben, ahová tartoztak.

Gyermekként ugyan ő is vallásos neveltetést kapott, a gondviselő Istenbe vetett hiten kívül mégsem ébredt benne több - folytatja Judit néni.
- Olyan tanító nénink volt Szoboszlón negyedik elemista koromban, aki kezünkbe adta az Újszövetséget, néha még ki is jelölt egy-egy szakaszt azzal, hogy próbáljunk hozzá egy kis magyarázatot mondani, ezzel együtt mégis csupán abban mozgott a hitem, hogy Isten gondoskodik, szeret bennünket, kérhetek tőle, hálát adhatok neki. Jézus Krisztusban ért el hozzám Isten szeretete, amikor megláttam, megértettem, hogy ezt értem szenvedte ott végig a kereszten, hogy engem megszabadítson. Azóta nemcsak mint történeteket olvasom a Bibliát, hanem úgy, mint aminek személyes üzenete van a számomra.

A kiskori lelki kapaszkodó azért nem volt hasztalan a háború nehéz éveiben. Judit néni nagyapja Hajdúszoboszlón volt lelkész, édesapja pedig városi főjegyző. Erdély visszacsatolásakor tisztviselőket kerestek a határon túli területekre, hogy beindítsák a magyar közigazgatást, így fiatalon - bár akkor már a debreceni Dóczi gimnázium internátusában lakott - elkerült Szatmárnémetibe a szülőkkel együtt, az ottani református gimnázium tanulója volt a háború alatt. 1944-ben azonban menekülnie kellett a családnak.
- Tudtuk, hogy a románok úgyis visszajönnek, és akkor édesapa bajba került volna. Ott maradt mindenünk Erdélyben, ő azt mondta, az országot nem hagyjuk el, de menjünk Budapestre, ott elvegyülünk. Ez be is jött, de a másik feltételezése, hogy a fővárost nem teszik ki ostromnak, már nem. Ott voltunk az Erőd utcában, aztán kibombáztak, majd továbbmentünk a Szász Károly utcába, az ostrom végéig ott voltunk. A Margit körút egyik oldalán az oroszok nyomultak, a Vár felőli utcában meg a németek tartottak ellen.

- A háború után édesapám jelentkezett a minisztériumban, idősebb Antall József Újjáépítési Minisztériumában kapott állást, és lakást is Budapesten.
Az 1944/45-ös tanév azonban a diákok számára is zaklatottan telt.
- A szüleim nem akarták, hogy évet ismételjünk, ezért különbözeti vizsgát tettünk az öcsémmel, és miután befejeztem a hatodik gimnáziumot Debrecenben, feljöttem édesapáék után Pestre. A Baár-Madasban fejeztem be a középiskolai tanulmányaimat.

Ami a továbbtanulást illeti, Judit néni mosolyogva meséli, hogy kiskori álma a gyermekorvosi pálya volt. Szigorú doktor nénije miatt mindig félve ment vizsgálatra, ezért elhatározta: színes képekkel és játékokkal rendezi be saját rendelőjét.
- Kaptam viszont egy Igét Ezékiel könyvéből: „Embernek fia! Őrállóul adtalak téged Izrael házának..." (vö. Ez. 3. rész, 17. vers). Úgy éreztem, ez figyelmeztetés arra, hogy nemcsak testi betegségek vannak, hanem lelkiek is, és Isten ezek gyógyítására küld el. Egy pillanatig sem volt más gondolatom, vágyam. Tényleg mindig azt kerestem, Isten hova küld, ő mit szán nekem. Igyekeztem az Igéhez igazodni, és ebben teljes békességem volt mindig.

Azt azonban már a pályaválasztási tanácsadó is szóvá tette, hogy a teológiára bekerülni szinte lehetetlen, ehelyett a pedagógusi pályát ajánlották a fiatal lánynak.
- Az érettségi vizsgát követő szeretetvendégségen az én teáscsészém mellett volt ez az Ige, amit magamra vettem azzal, hogy az Isten engem az ő egyházába rendelt őrállóul. Jelentkeztem a teológiára, és annak ellenére, hogy egészen addig a lányok közül évente kettőnél nem vettek fel többet, 1949-ben hetünket fölvettek. A felvételi reggelén is megerősített engem Isten, mert szintén egy Igén keresztül szólt hozzám: „Én, én szóltam, és őt el is hívtam, elhoztam őt, és szerencsés lesz útja." (Ézsaiás könyve 48. rész, 15. vers). Ennyire konkrét Igéket, határozott útmutatást adott nekem Isten mindig, amikor valami fordulóponthoz vagy válaszúthoz érkeztem.

A női lelkészség körül kialakult viták miatt harminc évvel később szentelték fel lelkipásztorrá azokat a lelkésznőket, akik Judit néni évfolyamában végeztek. Diakóniai munka, hitoktatás, intézményi lelkészség közül választhattak ezek a lelkésznők, de volt még egy lehetőség. Judit néni beosztott lelkészként szolgálhatott, hiszen lelkipásztorhoz ment férjhez: a költészettel, műfordítással is magas szinten foglalkozó Szénási Sándorhoz. Judit néni azt mondja, neki teljesen mindegy volt, „fönt" mit gondolnak, a szolgálatokat örömmel végezte férje oldalán.
- Hiszem, hogy a férjemmel Isten rendelt minket egymás mellé, mert nem egyformák voltunk, de kiegészítettük egymást. Én roppant nagyra becsültem az ő teológiai és irodalmi munkáját. Kimondott tudósember volt, és amikor hozzámentem, az volt a szándékom, hogy mindenben segítem őt, hiszen segítőtársnak adott Isten. Ez nem hobbi volt a részéről, hanem elhivatottság a tudományhoz. Én viszont gyakorlatias vagyok, ezért igyekeztem a bibliaórákat megtartani, látogatni, a fiatalok közti szolgálatot ellátni.

Judit néni idén vehette át gyémántdiplomáját a budapesti teológián

Velence, Kápolnásnyék, Bicske és Vereb - a vértesaljai egyházmegye négy településén szolgált a lelkészházaspár az elmúlt évtizedekben. Judit néni mosolyogva idézi fel, hogy férje mindig az októberi hónapra gyűjtögette szabadságát, hogy kimehessen a frankfurti könyvvásárra. Később esperes lett, és a hetvenes évektől már egyre több lehetőség adódott a misszióra is. Minden hónapban kijelöltek egy vasárnapot, amelyen csendes délutánokat szerveztek az egyházmegye három körzetében: Magyari Béla vezetésével Bicske körül, Szabó Imre és Szabó Éva lelkipásztorok vezetésével a vértesaljai egyházmegye déli részén, és a Szénási-házaspár vezetésével a tóvidéken.

Volt igény a lelki alkalmakra, szerinte sokkal inkább, mint ma, még akkor is, ha a szocializmus évei hosszan elnyúltak, meséli Judit néni.
- Inkább az ötvenes-hatvanas években volt nehéz. A falusi gyülekezetekre rányomta a bélyegét a teljes kilátástalanság. Sem nagybirtokosok, sem földnélküliek, hanem parasztemberek, kisgazdák voltak ezek az emberek, akiket kuláknak neveztek. Ekkor voltak a padláslesöprések, nem maradt ennivaló. Nagyon nehéz anyagi helyzetbe kerültek a gyülekezeti tagok, de azért eljártak templomba. Az akkori gondnok, egy idősebb bácsi mesélte, hogy egyszer be is vitték őt többedmagával valami központi börtönbe, mert rájuk sütötték, hogy nem adták le, amit le kellett volna. Amikor benézett a cellába, akkor látta, hogy a környékbeli gyülekezetek gondnokai mind bent vannak, úgyhogy el is énekelték a 90. zsoltárt...

A szűkös anyagi körülményekkel a lelkészcsaládoknak is meg kellett birkózniuk, ezért Judit néni is dolgozott. Isten gondoskodását élte meg abban, hogy olyan munkát talált, amely nem akadályozta a szolgálatban, a gyermeknevelésben, olyannyira, hogy csak az utca túloldalára kellett átsétálnia, hogy munkába állhasson.
- Tejkezelőként alkalmaztak a tejcsarnokban. Olyasvalakit kerestek, akire rá lehet bízni a bevételt, de talán nem gondolták, hogy a papné nem fog megszökni két hét után. Tizenhárom évet voltam ott, kora reggel átmentem, összegyűjtöttük a tejet, ami naponta több ezer litert jelentett, hatalmas kádakban lehűtöttük, aztán hazajöttem, elindítottam a gyerekeket óvodába, és visszamentem befejezni a munkát. Délután ugyanez ismétlődött meg.
Mivel sokakkal találkozott, a tej begyűjtése alkalmat adott arra is, hogy meghívja az embereket az evangelizációkra. A falusiak ismerték őt, közel érezték magukhoz és ez kölcsönös volt - teszi hozzá.

A rendszer szigorának enyhülése kedvezett az asszonyok között végzett szolgálatnak is, amelyet szintén Szabó Évával végeztek közösen. Olyannyira, hogy táborokat is szerveztek nekik Tahiban. A rendszerváltást követően újraalakult a Nőszövetség is, amelynek kerületi vezetőjévé Judit nénit választották Dunamelléken. Ahogy korábban is, a szövetség célja az asszonyok lelki feltöltődése és diakóniai szolgálata lett.
- Hozzám a korábbi alapítók közül Pilder Mária néni, a teológus állt közelebb lélekben. A negyvenes években szolgált is közöttünk, lányok között. Ő azt mondta, a Nőszövetség feladata, hogy az Ige alá gyűjtse az asszonyokat. Az én munkámnak is ez lett az alapvetése. Mindig azt éreztem, hogy egyre több és több lehetőség adódik. Szinte a semmiből indultunk el, mégis egyre nagyobb kapuk nyíltak meg előttünk.

Kárpátalja, Erdély, Horvátország - sok helyen megfordultak, hogy az ottani magyar asszonyok közé is elvigyék az Igét. Határon innen és túl Judit néni számos szolgatársat megemlít, akikre örömmel gondol vissza, közülük többen az ébredés gyermekei, és volt osztálytársak is.
Saját elhivatottsága akkor sem lankadt, amikor férje halálával magára maradt.
- Kérdés volt, hogyan tovább nekem egyedül. Hívtak Bicskére is, de itt volt ez a Vereb, ahol az életünket kezdtük, és ahol már tizenöt éve nem volt helyben lakó lelkész. Megint csak egy Ige vezetett, Jézus példázata a terméketlen fügefáról. Azt mondja a gazda a vincellérnek, vágja ki azt a fát, de ő kérleli a gazdát: még egyszer megkapálja, megtrágyázza, és ha akkor sem terem, kivágja. Azzal jöttem ide, hogy Isten ad még egy lehetőséget nekem itt. Ezzel még az is megtörtént, hogy önálló lelkész lettem, 70 éves koromtól 83-ig. Igaz, nekem ez sosem jelentett gondot, csak utólag jutott eszembe - nevet Judit néni.

Judit néni elköszön a vértesaljai lelkipásztoroktól

Bár már budapesti nyugdíjas éveit tervezi, szolgálata máig nem ért véget, Judit néni Kápolnásnyéken vezet bibliakört, valószínűleg nem lesz ez másként a fővárosban sem. Nem is akar szünetet tartani - mondja -, hiszen hiányozna neki a szolgálat, a közösség, az ima és az Ige. A Szentírást nap mint nap mélyrehatóan tanulmányozza, örömét leli a különféle kommentárok használatában is. Azután pedig újságot olvas: ha Barth is felhívta a figyelmet a napi Ige és a napi hírek együttes olvasására, akkor miért ne követné a példáját.

A jókedv mellett a hála is kiérződik Judit néni szavaiból. Legfőképpen gyermekeiért, akiknek a megszületéséért azzal együtt is kitartóan imádkozott Istenhez, hogy élete egyik fő kérése a minden körülmények között megelégedett szív volt. Mint mondja, azért is hálás, hogy mindig lelki közösségben tudott lenni néhányakkal, és hogy kiváló teológus professzoroktól tanulhatott. A kérdésre, szerinte mi kell az elhívás betöltéséhez, azt mondta:
- Csak Isten végezheti el valaki szívében a belső elhivatottságot. Akivel ez megtörténik, az meglátja a feladatot - ám ezt is lehet csupa jó szándékkal, de csak mint foglalkozást végezni. Annyi mindent kitalálunk ma már, hogyan lehetne megújítani a gyülekezeti életet, de az az igazság, hogy Isten Szentlelke munkája nélkül nincs megújulás.

Jakus Ágnes

Képek: Füle Tamás, Bölcsföldi András