Azt mondta, hogy tanítómestere, Vályi Nagy Ervin teológus önmagára is nagyon igényes ember volt. Ön is ad arra, hogyan jelenik meg?

Persze, egy politikusnak különösen fontos a megjelenés, a külső rendezettségnek jeleznie kell, hogy belül is rend van.

Az egyik legszenvedélyesebb politikusnak tartom. Amikor a hallgatóságához beszél, nehéz lenne másra figyelni. Hogyan látja önmagát?

Szokták mondani, hogy temperamentumos vagyok, de a politika nem kedvez ennek a tulajdonságnak. Bár tanítói tapasztalataim is azt mutatják, hogy az ember akkor tud igazán átadni tudást, ha abba beleteszi saját magát, és nem képez szűrőt önmaga és a hallgatósága között. Aki szeretne minél többet megmutatni magából, azt könnyebb félremagyarázni, manipulálni. Ma már óvatosabb vagyok és lehet, hogy kevésbé fogalmazok karakteresen.

Vagyis nem tudja igazán beleadni önmagát, amikor beszél?

Sokszor az igehirdetés ment meg, mert a templomban vagyok olyan közegben, ahol szeretettel hallgatnak. A parlamentben azt érzem, hogy süt a gyűlölet a másik oldalról, és ez elrontja a kedvemet, lerontja a minőséget. A parlamenti szereplésre ezért nem tartom magam igazán alkalmasnak. Arra jutottam, hogy ott lehetek igazán jó és hiteles, ahol megelőlegezett bizalmat kapok, a politikában ez legtöbbször a saját választók körében fordul elő.

Akkor nem csak kívülállóként látom úgy, hogy a parlamentben nem folyik valódi vita, hanem elbeszél több oldal egymás mellett?

Ez belülről még jobban látszik, mint kívülről. A képviselők nem egymáshoz beszélnek, hanem inkább kifelé üzennek. Az a fajta kommunikáció, aminek mély értelme lenne, ami közösséget is teremthetne, szinte lehetetlen ilyen helyzetben. A parlamentben a többség csak szerepel ahelyett, hogy komolyan venné saját mondanivalóját vagy azt, aki hozzá beszél.

Ön tudja a másikat komolyan venni?

Van, akit tudok és van, akit nem, mert nem is lehet. Azonban megpróbálom megelőlegezni a bizalmat annak is, akiről például azt olvastam az újságban, hogy nem szabad, hátha kijön ebből valami fajta interakció, amiből akár megértés is lehet. Mondhatok példát?

Hogyne...

Miniszterségem kezdetén forró ősz volt, a diákság „Hoffmann Rózsát a Dunába" jelszavakkal vonult fel és alá. Kimentem a fiatalokhoz a kormányülésről az utcára. Miközben köpködtek és szidalmaztak, meghívtam őket tárgyalni. Bejöttek, hogy elmondják, szerintük szemét, mocskos politikus vagyok, és nem hajlandók velem beszélni. Próbáltam partnernek tekinteni őket, de akadtak olyanok, akik még kezet sem fogtak velem. A búcsúzáskor az egyik diákvezető mégis odahajolt hozzám és azt súgta nekem, „áldás, békesség". Egy apró jelzést adott, talán azt, hogy egy református nem viselkedhet így egy másik reformátussal, és hogy nem utasít el engem teljesen. Aztán ezt az embert felhívtam és elkezdtünk beszélgetni. Innen indult el egy tisztességes tárgyalássorozat, egy hónapon belül pedig aláírtunk egy megállapodást a Hallgatói Önkormányzatok Országos Konferenciájával, ami a mai napig is érvényben van. A pedagógus szakszervezetekkel miniszterként én írtam alá az egyetlen széleskörű megállapodást az elmúlt huszonöt évben. De anélkül, hogy ne próbáltuk volna megérteni az ő szempontjaikat, ne adtunk volna nekik visszajelzést, ez a dolog nem működhetett volna. Más területeket is említhetnék, például azt, hogy húsz éve küzdött a magyar politikai elit, hogy büntetőjogi kategória legyen a kapcsolati erőszak, de nem sikerült véghezvinni. A liberálisoknak túl konzervatív volt, amit mi szerettünk volna, nekünk pedig túl liberális, amit ők akartak. Három ellenzéki politikust meghívtam a minisztériumba, akik nagyon korrektek voltak, nem akartak pártpolitikai meccset vívni, támogatták az elképzelést. Így ma már van kapcsolati erőszak elleni törvény. Jó példa ez arra, hogy ha a másikat emberszámba vesszük, akkor elindulhat valami. De vannak negatív példák is, amikor szegénység-ügyben kezdtem dialógust ikonikus ellenzéki politikusokkal, nem tudták levetni a pártpolitikai kényszerzubbonyt, miszerint a másik oldal csak rossz lehet.

Szabadnak érzi magát politikusként? Azért kérdezem, mert az előbb korrektnek nevezett három ellenzéki politikust. Nem koppintanak ezért a fejére?

Ezért biztosan nem. Egyébként világosan meghatározott mezőn belül mozgunk, ami néha túlságosan szűk számomra, néha pedig elég ahhoz, hogy azt tegyem, amit a legjobb meggyőződésem szerint kell. A világ már csak ilyen, nem az én kedvemért van, el kell fogadni a szűk kereteket is akkor, ha azok lehetővé teszik, hogy képviseljem a számomra fontos alapértékeket.

Egyszer azt mondta egy beszélgetésen, hogy a politikában nem vitatkoznak, hanem megsemmisítik a másik személyiségét. Mi a helyzet önnel? Nem áll a megsemmisülés szélén?

Belül azonos vagyok önmagammal. Tudom, hogy egy egész hadsereg kíséri a közszerepléseimet, akik alig várják, hogy találjanak egy elhibázott félmondatot, és rögtön kikiálthatnak fasisztának, rasszistának, szociálisan érzéketlennek, ostobának, alkalmatlannak. Karaktergyilkosságnak hívják ezt a politikában. Ha valakinek nincsenek tisztességtelen pénzügyei, akkor megpróbálják a személyiségét lerombolni. Nehezen viselem, mert én is azt szeretem, ha szeretnek, de az ne menjen politikusnak, aki ebben felőrlődik.

Megéri ez az egész... miniszterség?

Nem tudom, hogy pont miniszterként kell-e tennem, amit teszek, de abban biztos vagyok, hogy a feladatom a közéletben úgy jelen lenni, hogy képviseljem azt az örökséget, amit kaptam a szüleimtől, az egyházamtól. Hogy pont itt? Arról nem én döntöttem, hanem elfogadtam. Aztán van egy „legfőbb bíró" is, aki mérlegre teszi majd az életemet.

Politikusnak vagy református lelkésznek tartja magát? Vagy egyik néha felülkerekedik a másikon?

Embernek tartom magam, és igyekszem jó keresztyén lenni. Eleinte én is azt gondoltam, hogy talán üti egymást a politikusság és a lelkipásztorság, de ma már nem érzem ellentmondásosnak. A lelkipásztorság funkció, a lelkész nem szent személy. Számomra a keresztyén egzisztencia az erőforrás az életemhez. A közösség, ahol igét hirdetek és bibliaórán veszek részt, egyszerre korrigál és erőt ad, hogy végig tudjam csinálni a miniszterséget. Fordítva már másként fest a dolog, hiszen nagyon mély bizalomnak kell lenni egy közösségben ahhoz, hogy elfogadjanak egy lelkészt, aki esetleg más politikai vonalat képvisel, mint ők. Megküzdöttünk és újra és újra megküzdünk ezért a bizalomért a gyülekezeti közösségben, ez nem magától értetődő.

Azt mondja, hogy a keresztyén közösség korrigálja önt. Nem kívánom, hogy kiadja magát, de van mit korrigálni?

Hogyne, mindig van, mert nem vagyok vétek nélkül. Mint ahogy senki sem az. A kritikus kérdések segítenek, hogy átgondoljam a tetteimet.

Javítson ki, ha rossz számot mondok, de nagyjából 350 ezer ember főnöke. Mennyire nagy teher ez?

Nagy teher lehetne, de a minisztériumban jó csapat dolgozik és olyan államtitkári közösséget építettünk, amely jelentős terhet visz. A kormányon belül alapvetően a miniszterelnök és a miniszterek kollegialitása ad erőt. A gazdasági miniszter és az igazságügy-miniszter is református presbiter. Ha nélkülük nem tudnék megoldani egy-egy kérdést, biztos, hogy nem utasítanának el azzal, a te terhed, cipeld csak egyedül.

Ha nagyon elfárad, kihez fordulhat?

Az unokáimhoz, az mindig földerít. A napjaimat általában 8-10 kilométer futással és bibliaolvasással kezdem. Ez a fajta tréning rendben tart. A futás kikapcsol, átmozgatja szervezetemet. Sportolás közben nem hallgatok zenét, egyedül vagyok a gondolataimmal, és készülök a vasárnapi prédikációra.

Borsodból származik, a kormány egyetlen borsodi minisztere. Jelent ez önnek bármit is?

Sokat, de ezt is a kor hozza magával. Fiatalként szeretne az ember a gyökereitől szabadulni, szárnyalni és sok mindent megismerni. Volt ilyen fázis az életemben, kétszer két évet éltem Németországban, de ahogy haladok az életemben, egyre fontosabbak a gyökereim. A felnőtt fiam mondta egyszer egy gyönyörű dunántúli sváb faluban, hogy meg kellene vennünk egy pici eladó házat, de szerintem nekünk a Bükkben a helyünk, van is ott egy kis nyaralónk.

Amikor odalátogat, másként fogadják, tudják, hogy közülük való?

Persze, édesapám huszonöt évig volt lelkész Nekézsenyben.

Nem éppen a miniszteri bársonyszékhez vezető életkezdet, hogy Ózdon született, Nekézsenyben nevelkedett, a Diósgyőri Gépgyárban dolgozott.

Én sem erre készültem, de elárulom, hogy gyerekkoromban püspök akartam lenni. A tréfát félretéve azonban úgy látom, ma olyan generáció szerepel a politikában, akiknek a többsége hozzám hasonlóan mélyről indult. Amikor néha nekem szegezi az ellenzék, hogy fogalmam sincs a szegénységről, arra gondolok, hogy mi még lavórban fürödtünk és angolvécénk sem volt. Tudom, hogy mit jelent küzdeni. És ne felejtsük el, hogy a miniszterelnök is hasonló világból jön. Az életem másik speciális szempontja a reformátusság, amely a 16. századtól mindig sokat adott az országnak kultúrában, oktatásban, közéletben, hitben. Saját feladatomat is úgy látom, hogy ezt a fajta közéletiséget kell továbbadnom, mert nagyon hiányozna a protestáns habitus az országból. Ez elsősorban nem valami vallási dolog, hanem karakter, amely megjelenik a politikában. Antall József miniszterelnökről terjedt el a legenda, hogy habitus alapján megmondta, ki melyik felekezethez tartozik.

Szokott néha játszani a parlamentben, hogy kitalálja, ki milyen felekezethez tartozhat?

Olyan biztonsággal nem tudom megmondani, mint Antall József, de habituálisan teljesen nyilvánvaló, hogy ki milyen felekezeti háttérből érkezett. Még azoknál is látszik ez, akik nem is tudatosították magukban.

Az előbb a gyökereit és édesapját említette. A szülei református lelkészként nagyon sok embernek segítettek megszabadulni az alkohol rabságából. Ön is örökölte ezt a segítő attitűdöt?

Bízom benne, hogy örököltem. Húsz évvel ezelőtt megfogadtam édesapámnak, hogy amíg csak tehetem, minden szilvesztert olyan családokkal töltök, akik már korábban megszabadultak függőségüktől. A családommal együtt minden évben gyógyult alkoholistákkal köszöntjük az újévet Dömösön. Természetesen pezsgő nélkül, bibliai igével.

Most is van erre lehetősége?

Igen, és a Kékkereszt egyesületnek is minden évben felajánlom egy napomat, hogy rendelkezzenek velem önkéntesként. A politika azonban nem segíti ezt a fajta önkéntességet, mert sok ember úgy tekint a miniszterre, hogy neki nincs is más dolga, minthogy őneki személyesen segítsen. Ha valaki ezt a milliónyi kérést magához engedi, nem tudja elvégezni a munkáját. Miniszterként attól szenvedek leginkább, hogy nem tudok mindenkinek egyesével segíteni. Ugyanakkor sokakban van egyfajta gátlástalanság is, amikor a hétvégi istentiszteleten be sem jönnek a templomba, hanem ott várnak a végén az ajtóban és a kezembe nyomják a kérvényüket, hogy mit intézzek el. Ez mérhetetlenül lesújtó és fárasztó.

Mit gondol, a szülei mit szólnának a pályafutásához?

Édesapámat nagyon bosszantaná, mint ahogy sokat is bírált ezért. Emlékszem, úgy fogalmazott, „nem tudtál elég jó lelkész lenni, ezért elmenekültél a politikába". Amikor először mondta ezt, bántott, de ma már nem fáj... Édesanyám kilenc évvel ezelőtt aznap halt meg, mikor megválasztottak az emberi jogi bizottság elnökévé. Az utolsó mondata az volt: „örülök, fiam, de számomra mindig lelkipásztor maradsz". Az utolsó kívánsága pedig az volt, hogy én temessem el lelkipásztorként.

Nagyon nehéz lehetett...

Ezzel akarta kifejezni, hogy vannak dolgok, amik nem változnak az életben, vagyis bármit teszek, számára keresztyén szolga, lelkipásztor maradok. Ez egyszerre szép és nehéz örökség.

Fekete Zsuzsa 
Fotó: Füle Tamás