Szakadó esőben fékezek a tápiószelei háznál. Nem csupán interjúra, hanem beteglátogatóba érkezem Sípos Ete Álmoshoz. A hetvenhét éves lelkipásztor hosszabb ideje küzd súlyos betegséggel, beszélgetésünk idején éppen túl egy műtéten és várakozva a következő operációra. Megnyugszom, amikor mosolyogva, személyesen üdvözöl a tornácon. Rögvest biztosít arról, hogy nem fárasztja a látogatás, és feleségével közösen invitál egy teára. Jó néhány kilót leadott mióta nem láttam, ám élénk tekintetében nyoma sincs csüggedésnek.

Az volt a tervem, hogy portrét készítek vele, a református egyház egyik meghatározó alakjával. A lelkésszel, aki sosem rejti véka alá véleményét egyházi közéleti kérdésekben, és akkor sem hallgat, amikor a többség lapít. Markáns véleményére mindenki figyel, ha egyetért vele, ha nem. Egyszerűen számít, amit mond. Nem udvariassági kérdésnek szánom, amikor hogyléte felől érdeklődöm, várom, hogy meséljen az elmúlt időszakról. Szokatlan nyíltsággal beszél az állapotáról, a kórházban töltött hosszú hetekről, a szenvedéséről és a tanulságokról. Már vagy fél órája beszélgetünk, a portréba bele sem fogtunk, de egyáltalán nem bánom. Amit a betegségről, szenvedésről mesél, sokak számára adhat fontos felismeréseket, válaszokat. Mondatai kérdéseket is szülnek, vajon mit üzen a szenvedés?

„Mert akit szeret az Úr, azt megfenyíti”

Akit szeret az Úr, megdorgálja azt - hozza az igét a Zsidókhoz írt levélből, és kérés nélkül magyarázza is.
- A betegségem egyik új felismerése volt, hogy a hívők szenvedése is annak egyik jele, hogy Isten gyermekei vagyunk. A szenvedés nem büntetés, hanem Isten tisztító munkája az életünkben. Tehát az istenfiúság egyik megerősítője a bennünk lakó Szentlélek, a másik megerősítő jel pedig a szenvedés.

Amikor egy anya megszüli a gyerekét, egészséges, boldog életet kíván neki. Senki nem akar szenvedni. Nem gondolja, hogy riasztó, hogy szenvedésre ítél Isten, ha szeret? Kinek kell ilyen szeretet?

Ezt a kérdést többféleképpen lehet megközelíteni. Tessék mondani, hol ígéri a Biblia, hogy a hívők életében minden happy, nagyszerű és sikeres lesz? Kálvin azt tanítja, hogy a hívők keresztjével, vagyis a szenvedésével Isten arra akar bennünket késztetni, hogy a mennyei haza után vágyakozzunk. Nagyon bele tudunk ragadni ebbe a világba, mintha örökké itt élnénk, pedig nincs itt maradandó városunk. Isten arra emlékeztet a szenvedéssel, hogy nem ez a végleges hazánk. Mi, lelkészek is sokszor abba a hibába esünk, hogy lótunk-futunk, elfoglaltak vagyunk, nincs időnk semmire. Úgy teszünk, mintha képesek lennénk valami maradandó dolgot alkotni akár a magunk számára, akár a remélt elismerésért. Tudomásul kell venni azonban, hogy Isten máshová készít minket.

Mi az értelme akkor a földi életnek? Nem vágyakozhatunk folyamatosan a mennyei hazába, hiszen valamiért ide születtünk, és itt is helyt kell állnunk.

A földi élet értelme Isten dicsőségére élni. Azaz keresni és megélni Isten személyes életemmel kapcsolatos akaratát, ahogy ezt maga az Úr Jézus is mondta és olvasható a János evangéliuma 17. fejezetében: „Én megdicsőítettelek Téged a földön azzal, hogy elvégeztem azt a munkát, amit rám bíztál.”

Megváltoztatta a gondolkodását a súlyos betegség? Van, amit másként gondol, mint korábban?

Azt látom, hogy több empátiával és megértéssel kellett volna közelednem beteg emberekhez. Fiatal lelkész koromban volt egy öreg gondnok bácsink, akiktől ha megkérdeztem, hogy van, hogy érzi magát, mindig azt válaszolta: „tiszteletes úr, jól vagyok, mert legfőbb dolog a jó egészség!” Az üdvösség fontosabb - gondoltam, és magamban elítéltem az öreget, hogy miért nem érdekli semmi más az egészségén kívül. Mára rájöttem, hogy sok igazság volt abban, amit mondott, mert az egészség nagy ajándéka Istennek. Nem szabad tehát a hívő embernek elfogultnak lenni.

Mire gondol?

Hetvenhét éves elmúltam, lényegében mostanáig egészséges voltam, és mindent meg tudtam csinálni, amit csak akartam. Aztán jött egy nagy próbatétel a betegséggel, és megtámadott az a gondolat, hogy méltánytalan, hogy ilyen nagy bajba kerültem. Az ember ugyanis nehezen viseli el a szenvedést. A betegség miatt én is megfeledkeztem arról, hogy hetvenhét évig minden jó volt, és inkább ezért kellene hálát adnom. Isten felé nem szabad méltatlankodni. Akik Istent szeretik, minden a javukra van, bizonyára így van ez a betegséggel is. Nehéz dolog elfogadni, hogy át kell menni ezeken a fájdalmas nyavalyákon. Most mégis azt várom, hogy milyen áldás jön még ebből ki.

Ritka, hogy valaki így át tud fordítani egy rossz dolgot jóra… Írt egyszer egy könyvet, amelyben azt kérdezi, hogy haragszik az Isten? Mit gondol, haragszik?

A hívőre biztos, hogy nem haragszik Isten, a hitetlenségre annál inkább. De az biztos, hogy a hívőt nem bünteti.

De a szenvedést megélhetjük büntetésként?! Nem arról van szó, hogy most csak játszunk a szavakkal? Mert az érzés ugyanaz: nagyon fáj valahol, rossz nekem, beteg vagyok, és nem tudom folytatni a korábbi tevékenységeimet.

Szerintem inkább csak az a kérdés, hogyan viselem el mindezt. Abba szinte bele lehet dilizni, hogy kilenc hétig feküdtem a kórházban fájdalmak között, beszűkülve. Azt azonban nagy kegyelemnek tartom, amit megtapasztaltam, hogy Isten ezek között a nehéz körülmények között is türelmet adott. Amikor szenvedtem, valóban, ténylegesen szenvedtem, jajongtam is, de nem volt bennem lázadás. Isten erőt adott, hogy elhordozzam mindezt. Ezért mondom, nem mindegy hogyan állok a szenvedéshez. Eszembe jut erről egy történet. Elmondjam?

Persze…

Volt egy nagyon kedves idősebb testvérünk, Mák Pál. Érdekes ember volt. Fiatalon kapott egy csípőízületi gyulladást és nem tudtak vele mit kezdeni, deréktól lefelé lebénult. Öngyilkosságon törte a fejét, mert az elfekvős kórházban azt látta, hogy van, aki már négy hete gipszágyban fekszik. Azt gondolta, hogy képtelenség kibírni négy hétig gipszben, akkor inkább jöjjön a halál. Végül nem négy hétig, hanem négy évig feküdt gipszágyban, mégsem gyógyult meg. Velorex kocsival tudott közlekedni, közben elvégezte a diakónusképzőt és jött-ment az országban a lelkészek között. Szívesen látogatott betegeket, és talán ez volt az egyik legszebb szolgálata, hiszen maga is betegséggel küzdött, és erőt tudott adni a csüggedőknek. Nem tudom pontosan megfogalmazni, de valahogy szent légkör vette körül. Egyszer aztán Jászkarajenő környékén elsodorta egy teherautó, és ő egyébként is béna ember lévén magatehetetlenül feküdt az árokban, míg rátaláltak. A baleset után valahogy kikupálták a kórházban, és akkor azt kérdeztem tőle, hogyan magyarázza a balesetét, vajon miért történt ez vele? Máig nem felejtem el, amit felelt. „Tudod, nagyon szomorú vagyok, hogy ennyire hűtlen szolgája vagyok az Úrnak, hogy ilyen eszközökkel kell megtisztítania engem. Így figyelmeztetett engem, hogy vegyem még komolyabban az Úr követését és a megszentelt életet.” Látja, így is fel lehet fogni egy szerencsétlenséget. Bennem is hasonló gondolatok forognak: engem is tisztogat az Úr. Istennek ez fontos célja.

Ezt komolyan így gondolja?

Igen. Isten azért próbál formálni, terelgetni bennünket, mert szeret. Az erőforrásom az értem is szenvedett és feltámadott Krisztus személyébe vetett hit, ami már annyi mindenen keresztülsegített.

Fekete Zsuzsa