Nagy István, a Károli Gáspár Református Egyetem homiletika-professzora, a nagykőrösi főiskola egykori igazgatója, hajdani kiskunhalasi lelkipásztor, sokak Pista bácsija január 3-án, szombat este tért vissza Urához méltósággal viselt betegség után. A közösségi oldalakon, a személyes beszélgetésekben, a vizsgák szünetében sokan róla beszélnek, felidézik közös emlékeiket, előkeresik az asztal vagy a számítógép egyik fiókjából közös képeiket. Tanárként, igehirdetőként és nevelőként egyaránt meghatározó alak volt, és amikor a közös foci, a nagy beszélgetések és bográcsozások emlékei is felelevenednek, egy valódi, a szó legnemesebb értelmében vett ember képe jelenik meg előttünk.

Portálunk néhány tanítványát, lelkész és tanár kollégáját szólította meg, hogy meséljen Pista bácsiról, emlékezzünk rá együtt. Itt, a szerkesztőségben, amely a teológiáéval közös épületen és udvaron osztozik, szintén nehéz felfogni, hogy elment. Nemrég még kóstoltuk a bográcsos, pikáns pörköltjét, nemrég még lekiáltott az erkélyről: „Hajrá, Diósgyőr!", nemrég még ránk mosolygott.

Hogy ki és milyen volt ő, talán nem is lehet mind számba venni. Álljon itt mégis néhány kedves emlék és a hála szava búcsúzóul tőle:

Kilencedik osztályos voltam, amikor kunszentmiklósi gimnazistaként első alkalommal ellátogattam az épp nálunk tartott őszi SDG hétvégére.
Renitens diákként érkeztem, viccesnek tűnt, hogy egy egész hétvégét a gimnáziumomban tölthetek hetven vadidegen korombeli társaságában. Késve érkeztem az esti alkalomra, lassan, lábujjhegyen fellopóztam a gyülekezeti terem karzatára, s közben már hallgattam, ahogy egy igen erős, de kedves hang beszél az ott lévőkhöz. Leghátul találtam magamnak helyet, a beszélőhöz képest légvonalban, a legtávolabbi sarokban, épp hogy csak láttam őt. Fél perc sem telt bele, úgy éreztem, csak hozzám és rólam beszél. Magával ragadott a lelkesedése, és a diákokért, iskolákért érzett felelősségtudata, a szeretet, ami körüllengte. A karzatról lefelé jövet megkérdeztem egy idősebb fiút: „Ki volt ez az ember?" Válaszából nem sokat tudtam meg, és mégis mindent: „Ő? Hát, ő Pista bácsi!"
(Németh Tamás lelkipásztor)

Noha nagyon sok diák fordult meg a keze alatt Nagykőrösön és Pesten is, mégis mindannyiunkról tudta, hova kerültünk, és ott nagyjából mi a helyzet körülöttünk.
Amikor csak találkoztunk, mindig megkérdezte, hogy vagyunk. A diákok visszajelzései alapján évről évre fejlesztette a tananyagot és követelményrendszert az óráin. Így, amit mi hiányoltunk, vagy túl soknak éltünk meg, azt az utánunk jövő évfolyam már más hangsúlyokkal kiegészítve, továbbfejlesztve tanulta. Néha egészen rémisztő őszinteséggel tárta elénk az egyházi gyakorlat visszásságait is, de mindig figyelt arra, hogy ez ne törjön le bennünket, hanem érezzük a magunk céljának ezeknek a jövőbeli megoldását. Tudtuk azt, hogy a problémákon, amelyekre a mi figyelmünket felhívta - a konfirmációs korosztály elveszítésén keresztül, a gyülekezeti diakónia hiányán át az egyház financiális önállótlanságáig - ő maga is dolgozik, és sokszor kollégái vagy akár egyházvezetők véleményével szemben is képviseli a sajátját. Ettől volt számunkra hiteles.
(Bella Violetta lelkipásztor)

Halászlét és hozzá ördöglevest főzött a táborokban és a kollégiumban.
Emlékszem, milyen büszke volt rám, amikor egy esküvőn kiderült, hogy a fiúk közül csak én tudok halat pucolni! Később ő adott össze minket is a feleségemmel. Erre mindig büszke leszek. A jegyesoktatást így kezdte el: „Legyen kényelmes a cipőtök!"
A keze alatt lettem az, aki lettem. Ahogy a Bibliát olvasom, magyarázom, tanítom, a hittel kapcsolatos gondolkodásom mind tőle származik. „Ne vízisíelj!" - mondta mindig, ha csak az Ige felszínét kapirgáltuk. Valóban formált minket. Úgy ment el, hogy tudta, mennyien imádkozunk érte, és mennyire hálásak vagyunk neki. Lánya, Judit mondta azt, hogy mi, a tanítványai vagyunk az ő igazi életműve. Sehol se lennék nélküle. (Csüllög Ferenc hittanoktató)

Pista bácsi soha nem akart a katedra másik oldalon álló ismeretlen, rideg tekintetű tanár lenni. Biztos vagyok benne, hogy valahol a szíve mélyén mindegyik diákját örökbe fogadta: unokának. Emlékszem, hogy tavaly, a HTK-napon odajött hozzám, és adott egy barackot a fejemre, pontosan úgy, mint ahogyan nagyapám tette, amikor kicsi voltam. Hiányozni fog.
(Lázár Eszter Csenge teológushallgató)

Én nem voltam dr. Nagy István diákja, mégis tőle tanultam a legtöbbet az igehirdetésről. Kollégaként.
A tizenkettő bibliai szám, és bennünket is összeköt. Ami neki az utolsó tizenkettő, az nekem az első tizenkét évnyi lépést jelentette a homiletikában. Az első dicséretére még mindig emlékszem az egyik exhortáció után, pedig akkorra már eltelt jónéhány a tizenkettőből. Miért volt ő jó mesterem? Mert a tojáshéjat nem letépni igyekezett rólam, hanem finoman, türelemmel szedegetni. Hálás vagyok Érte.
Ami nagyon tetszett benne, az a szabadsága volt. Imádta a teológia Mikulás-estjeit, ahol évről évre menetrend szerint érkeztek a „Pista bácsis" utánzások. A diákok félve pillantottak oldalra, vajon hogy fogadja így önmagát Pista Bácsi, de csak annyit láttak és hallottak, hogy valaki majd megszakad a nevetéstől. Annyira jóízűen tudott kacagni magán, hogy még a könnyei is potyogtak. Ha van mit megtanulni még a homiletikán kívül tőle, akkor ez az: sosem leszel boldogtalan, ha tudsz jóízűt nevetni magadon.
(Literáty Zoltán, teológiai tanár)

Nekem nagy ajándék volt az ő személye a gyülekezetben. Mindig bátor, nyílt, egyenes őszinte volt. A kritikájában is. Nem kertelt. A megyében és a kerületben is híre volt ennek. Sokan szorongtak is ezért a közelében. Különösen is, ha az Ige ügyéről és annak hirdetéséről volt szó. Amit megértett Jézus mellett, abban nem alkudott meg. Ez a hang ma nagy kincs és hiánycikk az egyházunkban.
Hazudnék, ha azt mondanám, hogy egyszerű volt vele együtt menni egy úton. Rendkívül makacs ember volt. Különösen is, ha Isten ügyéről volt szó. Mégis, az elveit, látásmódját úgy tudta képviselni, hogy még azok is szeretettel és hálával gondol vissza szavaira, akik akkor úgy érezték, szava megsebző volt.

Én úgy láttam őt, mint keresztelő Jánost, aki egy letűnt korszak utolsó nagy, meghatározó személye volt, akire érdemes odafigyelni. Még hitt a népegyházban, bár érezte, új utakat kell járni, jóllehet ezek még idegennek tűntek számára. Mégis, ha azt látta, hogy Isten ügyéről volt szó, semmi nem volt akadály. Kinyitotta belső világát ismeretlen ösvények előtt is, és leülve velünk, őszinte kritikával segített bennünket végiggondolni azok gyenge pontjait is. Sokat tanultunk mellette.

Az utolsó napokban Niebuhrt akart olvasni, de a szeme már gyenge volt. Bevittem a saját példányomat, és ígértem, felolvasok neki. Ez már elmaradt. Pista bácsi az utolsó pillanatban is tanított. Még ágyhoz kötve is. Engem arra a megrendíthetetlen és megingathatatlan hitre, amely derűvel, nyugodtan, félelem – mégis a ragacsos kegyesség minden manírja – nélkül tud szembenézni a halállal. Evangéliumi ember volt, és a legutolsó pillanatig aktív és szolgáló tagja közösségünknek.
Hálás vagyok azért, hogy közelről láthattuk őt és az őt csöndesen támogató családját, akik lehetővé tették, hogy ma sokan lehessünk, akik meríthetünk az ő áldozatukból. Becsüljük meg az ő örökségüket!
(Ferenczi Zoltán lelkipásztor)

Dr. Nagy István, Pista bácsi búcsúztatása január 11-én, vasárnap 13 órakor veszi kezdetét a kecskeméti református templomban.

A vele készült 2013-as interjúnkat portálunkon olvashatják Nincs nagy titok címmel.