„Ám a gép az agyban
zörgött tovább, kattogva-zúgva nagyban"

Hátradőlve a széken azon gondolkodom, hogyan tegyek eleget annak a felkérésnek, hogy ajánljak valami könyvet, filmet, bármi szépet másoknak. Bizonytalanságom fő oka, hogy én magam is nehezen fogadok meg, fogadok el, fogadok be ajánlásokat ismeretlenektől. Természetesen más, amikor egy közeli barát, alkotótárs ajánl valamit, ismerve ízlésemet. De ahogy ezeket a sorokat leírtam, eszembe jutott Kosztolányi:

„Az, amit irtam, lázasan meredt rám."
„Én nem tudom, mi történt vélem ekkor,
de úgy rémlett, egy szárny suhan felettem
s felém hajol az, amit eltemettem
rég, a gyerekkor."

Cáfolatom saját konokságomra az a seregnyi emlék, ami elém tárul ezeknek a soroknak az olvasása közben.
Tizennégy éves koromban egy olyan művelődési házba jártam esténként rajzszakkörre, ahol a mozi-erkélyajtó mellett volt a mi műtermünk ajtaja, és a jó ízlésű jegyszedő néni időről időre ajánlott nekem filmeket úgy, hogy a vetítés kezdete után az üresen maradt helyekre is betessékelt. Így láthattam az ő ajánlásán, kölyökfejjel Bergman, Fellini, Tarkovszkij és más művészek felejthetetlen alkotásait; Pasolini Máté evangéliumát, festői beállításai még most is előttem vannak.

Hogy felejthetném el azt az élményt tizennyolc éves koromból, amikor egy budai, picike antikváriumban Lőrincz Ernő antikvárius, aki látva alkalomról alkalomra, milyen könyveket keresek mindhiába, megenyhült irányomban, és tartott egy rögtönzött négyórás előadást Fülep Lajosról és más művészettörténészekről, filozófusokról, akikről akkor hallottam először.
Ez után a találkozás után még gyakrabban jártam a kis antikváriumba, mert tudtam, hogy olyan értékeket ajánl nekem Lőrincz úr, amik kiállták az idők próbáját, még akkor is, ha akkor éppen tiltólistán voltak. Újabb cáfolat.

Azokban az években, amikor még videó-kölcsönzőkből hoztuk a filmeket az otthoni mozizáshoz, indulás előtt megkérdeztem a családomat, milyen filmet hozzak. Akkor nemegyszer azt a választ kaptam, hogy kérjek tanácsot a kölcsönzőben, mit ajánlanak. Mire én föllobbantam, „honnan tudja ő, hogy milyen film lenne nekünk jó, mikor néha még mi, öten sem tudunk megegyezni, mit nézzünk?"

Hosszú ideig úgy gondolhattam, hogy igazam van, míg egyszer, megszégyenülve tapasztaltam meg, hogy az addig csak köszönésre szorítkozó videókölcsönzős hölgy megkérdezte tőlem, hogy láttam-e a 21 gramm című filmet. Értetlen és döbbent tekintetemet látva elnéző, gyógypedagógus mosollyal mondta, hogy már figyel egy ideje, hogy milyen jellegű filmeket viszek, és gondolta, ez tetszeni fog. Igaza lett. Onnantól kezdve már nem bogarásztam a polcon, csak megkérdeztem tőle, mit ajánl. Soha nem kellett csalódnom. Elméletem itt is megbukott.

Ajánlottak nekem írók is más szerzőket észrevétlenül. Olvasás közben mindig figyeltem arra, hogy kedvenc szerzőm hogy gondol, hogy beszél és utal egy-egy másik íróra. Sokszor így szédültem egyik szerzőtől a másik íróig, éjszakákon át hajnalig, kézről kézre adtak az alkotók, hálót fonva bennem belőlük. Néha arra gondoltam, mit szólna az egyik, hogy a másikat olvasom. Nemrég olvastam Kosztolányi lesújtó véleményét Adyról Az írástudatlanok árulása címmel - de jó, hogy csak most, mekkorát borultam volna harminc éve!

Vergődésem elcsitulásával meggyőződtem arról, hogy ajánlhatok Önöknek. Ajánlom Kosztolányi Dezső Hajnali részegség című versét, melyet oly sokszor olvastam és hallgattam. Volt idő, amikor annyira benne éltem ennek a versnek a képeiben, hogy úgy gondoltam, ezeket az erős, plasztikus képeket le kellene festenem, hiszen látom őket. Majd kacagva magamon rá kellett jönnöm, hogy milyen csenevész illusztráció lenne az a festmény, ami töredékesen tudná csak visszaadni, amit Kosztolányi mondatai láttatnak.

„Várj csak, hogy is kezdjem, hogy magyarázzam?
Te ismered a házam
s ha emlékezni tudsz a
a hálószobámra, azt is tudhatod,
milyen szegényes, elhagyott
ilyenkor innen a Logodi-utca,
ahol lakom.
Tárt otthonokba látsz az ablakon.
Az emberek feldöntve és vakon
vízszintesen feküsznek
s megforduló szemük kancsítva néz szét
ködébe csalfán csillogó eszüknek,
mert a mindennapos agy-vérszegénység
borult reájuk.
Mellettük a cipőjük, a ruhájuk
s ők egy szobába zárva, mint dobozba,
melyet ébren szépítnek álmodozva,
de - mondhatom - ha igy reá meredhetsz,
minden lakás olyan, akár a ketrec,
Egy keltőóra átketyeg a csöndből,
sántítva baktat, nyomba felcsörömpöl
és az alvóra szól a
harsány riasztó: «ébredj a valóra».
A ház is alszik, holtan és bután,
mint majd száz év után,
ha összeomlik, gyom virít alóla
s nem sejti senki róla,
hogy otthonunk volt-e, vagy állat óla."

Igen.

„Bizony, ma már, hogy izmaim lazúlnak,
úgy érzem én, barátom, hogy a porban,
hol lelkek és göröngyök közt botoltam,
mégis csak egy nagy, ismeretlen úrnak
vendége voltam."

Horváth Gyula