Gyémánt-Gyurma I.

„Kezedben hadd legyek agyag csupán, Áraszd rám Lelkedet, pecséted nyomd rám" /Ifjúsági ének/

Szeretném elmesélni Neked a mi történetünket, mely csupán egy a sokból...
Azzal az érzéssel kezdek az íráshoz, amit az a 4 bélpoklos érezhetett, akik Samária kapujában ültek, a város arámiai ostroma alatt (II. Királyok 6:24-7:20). Hatalmas éhínség volt, és azt a kérdést tették fel maguknak, hogy: „Meddig ülünk mi itt? Amíg meghalunk?" Elmentek hát alkonyatkor, az ellenség táborába, mert tudták, ha egy helyben ülnek, akkor éhen halnak. Felfedezték, hogy az ellenség, minden felszerelését hátrahagyva elmenekült. Ettek, majd ezüstöt, aranyat és ruhákat vittek magukkal, amit elrejtettek. Örvendeztek, de hamar rájöttek, hogy a jó hírt nem tarthatják meg maguknak. „Azt tanítja ez a történet, hogy csak akkor fognak a dolgok jobbra fordulni, ha már belefáradunk abba, hogy mindenből elegünk van." (Önsajnálatunkból, félelmeinkből és aggodalmainkból.) „Ha lépünk hitben, akkor Isten is lép az érdekünkben, és ha Isten megáld minket, azt nem tarthatjuk meg magunknak, mert másoknak is szükségük van mindarra, amit Isten ránk bízott, amit - a megfelelő időben - tovább is kell adnunk" /2012.03.27. napi Ige/.

Jó 2 évvel ezelőtt megszületett, a várva várt 3. gyermekünk. Zavartalan, gondozott várandósság után, a kiírt időpont előtt 3 nappal... Már a születés előtt nagyon reméltem, hogy csak a minimális 4 napot kell bent töltenem a kórházban, mert nem szerettem kiadni a gyerekeimet a kezeim közül. A középső, aki akkor alig múlt 2 éves, sosem volt még tőlem távol, és a „nagy" is csak elsős volt. Sírtam, mikor az orvosom bent tartott, egy vizsgálat után a pici születése előtt egy nappal, azzal az indokkal, hogy a baba pici (alsó határértékesek voltak a méretei), s ha beindul a szülés, nem érnék be. Én, aki 5 percre laktam a kórháztól! Szomorú voltam, dühös és tehetetlen. Minden percet sajnáltam, amit a családomtól távol kellett töltenem, amúgy is hányszor vizsgálgattak pluszban, csak azért, mert Babó kisebb volt. (Aggasztotta az orvosomat, hogy a testvérek nagy babák voltak, s azt mondta, hogy édestestvérek között nem szokott ekkora különbség lenni.) Nem találtak semmi bajt, s az orvosomnak is többször elmondtam, hogy a férjem és az én családomban is volt rá példa, hogy a testvérek 4000 és 2500 grammos születési súlyúak voltak, mégsem adódott komplikáció. S valóban, a baba olyan hirtelen született meg a következő este, hogy még az ügyeletes orvosnak sem volt ideje átöltözni, s beérni. A szülésznő gátvédelemmel segítette világra. Hangtalanul felsírt. - „Hol a hangja?"- kérdeztem. -„Majd megjön," - válaszolták - „de szeretnénk mutatni valamit"- folytatták, és lehívták a gyerekorvost. Közben felhívtam a páromat, mert a hirtelen események között, nem tudtam neki jelezni. A gyerekorvos közölte, hogy az újszülöttnek bélelzáródása és húgycsőfejlődési rendellenessége van, és másnap reggel tovább kell szállítani életmentő műtétre. -„Mi lehet még a pocakjában, ha már kívülről is ennyi minden látszik? !" - kérdeztem, de további vizsgálatokat csak másnap tudtak végezni. Az orvos nagyon törődő volt, megkérdezte, hogy elmondja-e Apának, hogy valójában mi is a helyzet, vagy inkább én szeretném, de ezt rábíztam. Sőt, az éjszaka folyamán többször is meglátogatott, megnézte, hogy vagyok. Leült mellém, megfogta a kezem és őszintén válaszolt, azt is megmondta, ha valamit nem tudott. Nem tudok ezért elég hálás lenni Neki, és azért sem, hogy éppen Ő volt akkor ott.

Először azt hittem, hogy mindjárt felébredek, ez nem velem, nem velünk történik, de nem ébredtem fel... Így kiáltottam fölfelé: „Ha bedobtál a mélyvízbe, akkor, kérlek, segíts! Az egészet a Te kezedbe szeretném letenni, és nem akarom visszavenni! Kérlek, ne engedd, hogy visszavegyem, és kérlek, azt se engedd, hogy megtagadjalak!" 46 cm és 2500 gramm..., hogy meg tudja változtatni az ember életét 2 és fél cukroszacskónyi súlyú csomag! (Nem tudom miért cukroszacskó jutott eszembe, de nagyon édes ez a gyerkőc!) Lepergett előttem minden. Akkor és ott megláttam, hogy mi fog majd ránk várni. Kórházazás, a család szétszakadása, kórházi bentlétek, ami miatt távol kell lennünk egymástól. Hallottam, hogy a nagy feszültségben, a beteggyerekes szülők eltávolodnak egymástól, és a házasságok tönkremennek. Rettegtem, s kérdeztem a férjemet, „velünk, ugye ez nem történhet meg? ? ?". (Csoda, ha nem! - Később olvastam erre vonatkozólag beteg gyereket nevelő szülők kérdését, hogy vajon miért van ez a köztudatban, hiszen a mi ismeretségi körünkben ebből semmi nem igaz, sőt! Persze, időnként nagy a feszültség, de nem gondolom, hogy ez válási ok lenne.)

És mi lesz anyagilag? Hogy fogjuk bírni? CHF-es hitelünk van, kocsink sincs, itt a gazdasági válság. A beteg kicsi miatt anyagi válságba jut a család, mert a szülők megpróbálják előteremteni, a megfelelő fejlődéséhez szükséges eszközöket, hogy együtt lehessenek a gyerekkel. És különben is! Muszáj ezt a gyereket egyáltalán megműteni? Tisztán láttam magam előtt azt az idegeskedést, megpróbáltatást, rohangálást, amibe később tényleg bele is kerültünk. Van-e joga az orvosoknak azt mondani, hogy nekem és a családomnak, mindezek után, így kell élnünk? Mi lesz a másik két gyerekemmel? Mi lenne, ha megtagadnánk a beavatkozást... -„Ilyet mi nem teszünk," - tett helyre a férjem. - "Már itt van, vele együtt küzdünk." „Persze te könnyen beszélsz, te elmész majd dolgozni, én pedig kórházazhatok, éjszakázhatok és lehet, hogy egész életemben ápolhatom"...- gondoltam. Lehet, hogy életben sem marad...

Ilyen gondolataim voltak, ami miatt rettenetes lelkiismeret furdalásom volt, melyet egy lelkész azzal enyhített, hogy megkért, nézzem meg Jézust, aki tudta, hogy miért jött a világba. „Jézus jól tudva, hogy az Atya mindent kezébe adott, és hogy az Istentől jött, és az Istenhez megy" (János13:3), pontosan tudta, hogy mi a küldetése, mégis nehezen vállalta a Rá váró küldetést, legszívesebben felmentést kért volna: „Most megrendült az én lelkem. Kérjem azt: Atyám, ments meg ettől az órától engem? De hiszen éppen ezért az óráért jöttem! Atyám, dicsőítsd meg a te nevedet!" (János 12:27-28/a.), de keresztre feszítése előtt háromszor is így imádkozott: „Abbá, Atyám! Minden lehetséges neked: vedd el tőlem ezt a poharat; mindazáltal ne úgy legyen, ahogy én akarom, hanem amint te."(Márk 14:36) Még bele sem merek gondolni, hogy hogyan tudtam volna együtt élni azzal a tudattal, hogy még az esélyt sem adtam meg Neki. Ha nem küzdhettem volna Vele, ha nem imádkozhattam volna Érte, és ha nem tehettem volna meg mindent, tudásomból és erőmből. Erő? ? ? Rettenetesen elveszettnek éreztem magam, és fogalmam sem volt róla, hogy hogyan fogjuk mindezt végigcsinálni.

Válaszként ezeket az Igéket kaptam: „mert amikor erőtlen vagyok, akkor vagyok erős." (II. Korinthus 12:10/b.), és „Elég neked az én kegyelmem, mert az én erőm erőtlenség által ér célhoz." ( II. Korinthus 12: 9/a.) Így vagy úgy, minden ember életében történnek nagyon nehéz dolgok, amikor úgy érzi, hogy nincs tovább. Még ha hisz, és erősen kiált Istenhez megtartásért, akkor is ott cikáznak benne az ilyen, vagy ehhez hasonló gondolatok. „Ha Isten valóban létezik, akkor mindez nem történhetett volna meg!" Erre az érzésemre is kaptam bibliai párhuzamot a börtönben lévő „Keresztelő János megrendítő kérdésében", amikor két tanítványát Jézushoz küldte: „Keresztelő János küldött minket hozzád ezzel a kérdéssel: Te vagy-e az Eljövendő, vagy mást várjunk?" Jézus abban az órában sok embert meggyógyított különféle betegségekből és bajokból, megszabadított gonosz lelkektől, és sok vaknak adta vissza a látását. Ezért így válaszolt nekik: "Menjetek el, vigyétek hírül Jánosnak, amit láttatok és hallottatok: Vakok látnak, sánták járnak, leprások tisztulnak meg, süketek hallanak, halottak támadnak fel, a szegényeknek az evangélium hirdettetik, és boldog, aki nem botránkozik meg énbennem." (Lukács 7:20-23.) A kérdést az a Keresztelő János tette fel, aki korábban maga keresztelte meg Jézust. Ő, aki látta alászállani a galambot, és hallhatta a mennyei hangot: „Ez az én szeretett Fiam, akiben gyönyörködöm."(Máté 3:17.) János, a próféciák alapján, azt remélte, hogy Jézus azonnal elhozza az Ő királyságát, de Isten kegyelme ennél is nagyobb, hiszen olyan kegyelmi időt hirdetett meg minden embernek, ami ma is tart. Ebben élünk.
„Mert úgy szerette Isten a világot, hogy egyszülött Fiát adta, hogy aki hisz őbenne, el ne vesszen, hanem örök élete legyen."(János 3:16.) - és ez mindenkire, Rád is, vonatkozik.

(A novellát Kiss Virág képe illusztrálja.)

Imatéma:
1. Babóért
2. Babó családjáért
3. Babó orvosaiért és minden kezelésben részt vállaló segítőért