Az elmúlt 15 évben két alkalommal adatott meg nekem és családomnak, hogy hosszabb ideig egy olyan országban éljünk, ahol a kereszténységnek két évezredes hagyománya van, a reformáció azonban mégsem tudott gyökeret verni. Ez az ország Spanyolország, melyről sok-sok legenda kering (inkvizíció, autodafék, ellenreformáció, haladásellenesség, klerikális túlhatalom), melyek hol igazak, hol nem, leginkább túlzó és igaztalan vádak, hamisítások.  

Az viszont igaz, hogy ebben az országban a reformáció irányzatai nem tudtak elterjedni a katolikus egyház hatalma, ereje, befolyása miatt. Van ugyan a spanyol vallásos reformgondolkodásnak egy nagy mártírja, Miguel Servet, akit az utóbbi időben elsősorban azért szeretnek emlegetni, hogy halálával kapcsolatban Kálvin felelősségét feszegethessék. Arra kevesebb figyelem jut, hogy Servet, magyarosan Szervét Mihály, valóban „reformátor” volt-e, vagy olyan tudós-filozófus-teológus, akinek sajátos elképzelései, elméletei voltak a hitről, Istenről, Krisztusról. 

Spanyolországban a XXI. században –immáron 50 esztendeje – él, sőt, virágzik a református egyház! Nagy szó ez, mikor Európában, a nyugati civilizációban a hit hanyatlásáról, a templomok kiürüléséről beszélünk. Persze minden „relatív”, a protestantizmus spanyolországi virágzása is.  

Mi Madridban lehettünk a Református Keresztyén Egyház (Iglesia Cristiana Reformada) közösségének ideiglenes tagjai, és gyűjthettünk tapasztalatot arról, amit egyházszervezésnek, egyházépítésnek neveznek. Első kint tartózkodásunk idején – 2007-ben – találtuk meg ezt a gyülekezetet, mely egy kis üzlethelyiségben működött akkor, Madrid egy kevésbé elegáns negyedében. Minket, idegeneket már az első alkalommal szeretettel fogadtak. A gyülekezet pásztora, José de Segovia is kedvesen érdeklődött, hogy honnan érkeztünk, mivel foglalkozunk, miközben kezünkbe adta az aktuális „Boletínt”, a gyülekezet hírlevelét. A heidelbergi hitvallást követő közösséget a jelenlegi lelkipásztor ugyancsak lelkész édesapja alapította. A Franco-diktatúra idején üldöztetésben volt részük, miközben utcai misszióval és az elesettek felkarolásával igyekeztek Isten szeretetéről tanúbizonyságot tenni. 

Már az első vasárnap megragadott bennünket az istentisztelet egyszerűsége, minden formalitástól való mentessége, természetessége és Szentírás-központúsága. A lelkész egy pulpitus előtt, hétköznapi öltözetben tartja az istentiszteletet, melyben a prédikáció majd másfél óra hosszúságú. És mindvégig az Írásról szól. Az Írásról, mely önmagát magyarázza, támasztja alá, egészíti ki, értelmezi. A Lekció és a Textus a kiindulás, majd az ezt követő magyarázatokban újabb és újabb bibliai részletek kerülnek elő, hogy ezek segítségével árnyalódjon, értelmeződjön Isten igéje. A hívek egy része kezében a saját Bibliájával, ceruzával jelölve-jegyzetelve követi a prédikációt, keresi ki a hivatkozásokat, idézeteket. Mások elmélyülten hallgatják a lelkész lendületes, olykor szenvedélyes mondatait, részletes, olykor filozofikus-teologikus magyarázatait, melyek azonban sosem szakadnak el a jelen valóságától, aktuális társadalmi, etikai, szellemi kérdésektől. Igen fontos mozzanatnak tartom ezt a szenvedélyességet. José de Segovia Hollandiában végzett tudós pap, teológus, több könyv szerzője, az alcobendasi egyetem teológiai fakultásának tanára, de elsősorban prédikátor. Egy kortárs prédikátor, aki szenvedélyesen szereti Istent, Krisztust, az egyházát, és szenvedélyesen hirdeti Isten igéjét, mert hisz az evangélium erejében, abban, hogy az öröm hírét közvetíti a híveknek. Szenvedélye magával ragadó és hiteles.  

Volt alkalmunk látni azt is, hogy kitűnő segítői vannak a gyülekezetben. Egyrészt holland felesége, Anna – akivel négy gyermeket neveltek fel –, aki az alagsorban a gyermek-foglalkozásokat vezeti néhány fiatal segítségével, illetve a gyülekezet „vénei”: David Casado és a presbitérium tagjai. Az istentiszteletek alatt többüknek van feladata: ki a perselypénzt gyűjti össze, ki az imádságot, a fohászt mondja, mások az alkalmankénti úrvacsoránál segítik a lelkész munkáját. Az ő tevékenykedésükre is mindig az egyszerűség, a természetesség jellemző. Az úrvacsorai kenyér egyszerű bagett, amit körbeadunk, és mindenki tör magának egy darabot, a bort kis műanyag pohárkából isszuk. Formális gesztusok nélkül, szinte mint az őskeresztyének, mégis ünnepi áhítattal. 

Nekünk jórészt ismeretlenek, kissé idegenül hangzóak az énekek, de a hívek nagy átéléssel, lelkesen éneklik a sokszor indulószerű dalokat, melyeket elektromos zongorán kísérnek. Orgona el sem fért volna abban a kis helyiségben. Számunkra meglepő volt az is, hogy néha az istentiszteletet az egyik presbiter tartotta, aki teológiai képzettséggel nem rendelkezett ugyan, de bibliaismerete és elkötelezettsége mégis alkalmassá tette a szolgálatra. A konfirmációra is a puritán egyszerűség a jellemző. A konfirmandusok a közösség elé állva tesznek tanúbizonyságot hitükről, majd minden ceremónia nélkül helyet foglalnak a gyülekezet tagjai között. 

Nem váltunk a gyülekezet aktív tagjaivá, de tudtuk, tapasztaltuk, hogy sok egyéb alkalom is van a közösség életében: istentisztelet után agapé, ünnepekkor közös ebédek, heti bibliaórák, női kör, missziós munka. A hívek nemcsak spanyolok, sok köztük a dél-amerikai származású bevándorló (mintha Latin-Amerikában sikeresebb lett volna a protestáns hittérítés…), illetve olyan országokból érkező külföldiek is fel-felbukkannak az istentiszteleteken, ahol él a protestáns hagyomány. 

Tizenkét évvel később újra Madridba kerültünk. A létszámban háromszorosára növekedett gyülekezet egy jóval nagyobb helyiséget bérel magának, ugyanis a régi kis üzlethelyiséget kinőtte – alig tíz év alatt! És idén ismét egy nagyobb helyet keresnek… Épített templomuk még mindig nincs, talán inkább a gyülekezeti közösségből emelkednek a falai. Mikor újra felbukkantunk, az évek óta súlyos betegséggel küzdő lelkész ugyanazzal a szeretettel, kedvességgel fogadott minket, sőt, emlékezett is ránk. Sajnos, a világjárvány elszakított minket a gyülekezettől, a szigorú járványügyi szabályok hosszú időre ellehetetlenítették a közösségbe járást, mi is rászoktunk az online közvetítettistentiszteletre, mint sokan. Ezért második ottlétünk alatt kevesebb alkalommal jártunk a madridi reformátusoknál, de még így is éreztük, hogy élő, virágzó közösségben, Isten gyülekezetében vagyunk. 

A gyülekezetnek, igazodva a mai követelményekhez, a prédikációk, hírlevelek, a közösség aktuális híreinek megosztására, hitmélyítésre van saját honlapja (Iglesia Reformada Madrid | Iglesia Cristiana Reformada), YouTube-csatornája (Iglesia Reformada - YouTube). Az is fontos, hogy a gyülekezet jó kapcsolatokat ápol más protestáns felekezetek közösségeivel, részt vesz az ökomenikus imahét eseményein, lelkipásztora pedig rendszeresen tanít és prédikál más spanyol településeken működő gyülekezetekben is. 

Ha valaki Madridban jár, akkor sok mindent láthat, sokan azt is tudják, hogy a Prado Múzeumba mindenképp el kell menni Velázquez meg Goya miatt, kell egyet sétálni a Retiro Parkban, és egy Reál Madrid-focimeccset is meg kell nézni. Reformátusként azt mondhatom, hogy ha lelki feltöltődést is keres valaki, akkor menjen el egy vasárnap a General Aranaz utcába és hallgassa meg José de Segovia Barrón – igaz, spanyol nyelvű – prédikációját!