Hamarosan kiosztják a félévi bizonyítványokat. Még tart a felvételi időszak is, amikor a teljesítmény mindennél előbbre való. De vajon tényleg ezen múlik a gyerekek jövője? Mit érdemes szem előtt tartania szülőknek, tanároknak és diákoknak? Egy református középiskola tanárával beszélgettünk.
Nincs más dolgunk, csak mesélni? – Kádár Annamária pszichológussal szorongásról, élettörténetről, küzdelmekről és kontrollvesztettségről Dobos Zita beszélgetett.
A zene sohasem lehet öncélú, az improvizáció pedig személyiségünkről árulkodik. A dzsessz, bár alapvetően rétegműfaj, mégis önzetlen. Nagy János kurzusokkal is segíteni szeretné azokat, akik számára fontos ez az igényes önzetlenség.
A problémák szőnyeg alá söprése és az indulatkitörések helyett az igazi megoldás a kommunikáció – vallja Miklya Luzsányi Mónika író, szerkesztő, publicista, akivel „Egyedül nem jó...” című új könyve megjelenésének apropóján beszélgettünk.
Szörényi Leventével és Bródy Jánossal beszélgettünk az István, a királyhoz vezető útról, a darab örök érvényű üzenetéről, utóéletéről, valamint a terveikről.
„Az az egyház, amit én ismerek, nem vonzó azok számára, akiket helytelenít, sőt, inkább elriasztja őket. Jézushoz viszont épp azok vonzódtak leginkább, akik a legkevésbé hasonlítottak rá.” Philip Yancey amerikai keresztény író-újságíróval beszélgettünk.
Vallja, hogy a lelkészek vannak a gyülekezetekért, de ezzel senki sem élhet vissza. Hálás tud lenni a bejáratott dolgokért is, nem akar mindig forradalmit alkotni. Ezzel együtt komolyan változtatott életmódján, a legfiatalabb esperesként sokak számára mutat példát a vezetés, a szolgálat terén.
Hogyan tud egy gyülekezet a körülötte élők javára lenni? Mikor jó az igehirdetés? Miért és meddig érdemes a lelkészi szolgálatba beépíteni a lélektan eredményeit? Thoma Lászlóval, a Gazdagréti Református Gyülekezet lelkészével beszélgettünk.
Görgey Etelka mesélt nekünk írásról, az elbeszélések közösségformáló erejéről, jövőképről, az érthető beszéd fontosságáról, a nehezen megközelíthető egyházról és a lelkészi szerepekről.
Csupán egy évet járhatott középiskolába, mert miután kitelepítették őket, tizenhat évesen neki kellett gondoskodnia idős szüleiről. Álma, hogy tanulhasson, mégis teljesült.
Mindene a tanítás, azt mondja, ez készteti arra, hogy újra és újra képes legyen artikulálni, amit értéknek tart, és másokat is inspiráljon. Diákjainak segít rátalálni saját hangjukra, arra a karakterre, amely képes megszólítani a ma emberét.
Állítása szerint az udvarlásban gyerekes és naiv volt, leendő felesége mégis határozottnak és megbízhatónak látta. A nő viszont saját magát nem tartotta alkalmasnak arra, hogy lelkészfeleség legyen. Férje rácáfol, azt mondja, nem is kaphatott volna nála jobb társat. Egy lelkészházaspár egymásra találásának története.
Nem sok anyuka ébred úgy Budapesten, de egész Magyarországon sem, hogy én mától macikészítő leszek. Játékmackókat fogok gyártani és beteg gyerekeknek ajándékozom, hogy egy kis mosolyt csaljak az arcukra. Somlainé Kiss Viktóriával ez történt.
Vajon milyen örökséget hagyhat unokáira az az ember, aki súlyos terheket cipelt? Egyáltalán, van-e folytonosság az egymást követő generációk életében? És vajon szárba szökkenhet-e az elvetett mag, ha semmi jele annak, hogy valaha kikel? Ezekről kérdeztük az alig több mint egy éve elhunyt Pánczél Tivadar református lelkész unokáját, Pánczél Csilla közgazdászt.
Választ nem talált, de megnyugvást igen – mondja Damásdi Eszter, aki öt testvérével maradt fiatal édesanyjukra, amikor lelkipásztor édesapjuk egy váratlan megbetegedés következtében harmincnégy évesen elhunyt. Hogyan élte túl a család a tragédiát? Fel lehet-e dolgozni az édesapa hiányát? Mi jó származhat mindebből?