Elnyomható-e ez a mindannyiunkban égő igazságérzet, vagy mi késztethetne az elodázásra? Hisz az ortegai értelemben vett tömegeknek minden eszközük megvan, hogy életükbe és környezetükbe, ha képviselet útján és korlátosan is, de beleszóljanak. És valóban, hány összeszorított ököl követelt már igazságot a nagy francia forradalom óta! Hol egész társadalmi osztályoknak, hol bizonyos viselkedési mintáknak, hol biológiai, etnikai vagy valamely oknál fogva szenvedő kisebbségeknek, majd végül magának az egyénnek hajtottunk fel egyre több jogot, sokszor a közösség kárára. De nemcsak az elnyomottakért és mellőzöttekért küzdünk, hanem egyidejűleg az elnyomók ellen is harcolunk. Robespierre óta él a rögtönítélő bíróság intézménye, mely a politikai puccsok és forradalmak elengedhetetlen eszköze (még ha ma nem a bitófák és guillotine-ok alatt gyakoroljuk is), hisz ezután rögvest építhetővé és legitimmé tehetők a váltókurzusok. Később a komplementer ideológiák árkai merevedtek meg a modern politikai élet terepén, hogy mindegyik a maga dédelgetett erkölcsi piedesztáljáról revolverezze a másik tábor bűneit. Közben várjuk, hogy a világ jobb hely legyen, több világossággal és kevesebb sötétséggel.

Helyes-e ezt a késztetést mint a teremtés rendjétől idegen ösztönt megkiabálni, és vele szemben a keresztény jámborságot meghirdetni? Azt a keresztény jámborságot, amely mindig kivárja a sorát – még akkor is, ha a később jövők előrébb kerülhetnek a minden korban létező kurzusjogosítványokkal vagy személyes fölényeskedésük okán. Kereszténynek lenni tényleg azt jelenti, hogy lemondunk jogainkról, és mint az ego kiterjesztését, büntetjük az önrendelkezést? A társadalmi problémáktól pedig azért tartózkodjunk, mert azok megoldását az Isten országának eljövetelétől várjuk? Az Újszövetség sosem a jog, a törvény és a következmények rendszerét tagadja, de tágabb időkeretben látja és mutatja a jó és a rossz harcának végső értékelését. Nem hiszi, hogy a világ vég nélkül fennáll. Számol a történelem urával. A Jelenések könyve szerint a mártírok a mennyben megtorlásért kiáltanak, és ahogy látni fogjuk, a keresztények rendelkeznek a legerősebb igazságérzettel, ennek ellenére ők azok, akik a leginkább képesek azt időlegesen félretenni. Tudják, hogy az igazságnak van rövid-, közép- és hosszútávfutó nevezettje is. És ha a földi szintmérő vizsgákkal számolnak is, az eredményhirdetést mégis a történelem végén, Isten végítéletétől várják, ezért képesek a jelenben derűsek maradni a félreértettség közben is. Nem azért mondanak le az igazságról a saját életükben, ha kell, mert nem hisznek benne, hanem mert jobban hisznek benne. Nagyobbnak tartják a saját életüknél, és az összecsapott vázlat helyett a kész képet akarják. Nem hozzájuk tartozik az igazság, hanem ők tartoznak az igazsághoz, ezért bízzák rá magukat.

Az előrehozott igazsághirdetésről azonban nemcsak a végítélet reményében tudunk lemondani, hanem igazán csavaros indoklás miatt is. Hiába hasonlítanak profilból a keresztényekhez a relativizmus árvái, ők nemcsak időlegesen, hanem halálos eleganciával egy életre engedik el a jó és a rossz küzdelmének a tétjét. Sztoikus nyugalommal könyvelik el veszteségeiket, és nagyvonalúak mások bűneivel szemben, lévén, hogy maguk is gyarlók, de főleg mivel nem hisznek sem a gyarlóságban, sem a nemesség erényében. A feketét és a fehéret is a szürke egyik árnyalatának tartják csak, és míg húsukba nem vág a fájdalom, legnagyobb igazságnak az igazságfölöttiségüket tartják. Nem evilági szentség ez, hanem az önteltség csimborasszója. 
Nem hisznek, az abszolút erkölcsben, ezért végítéletet sem követelnek. 
E filozófia mögött azonban mindig erkölcsi megbízhatatlanság van, a vége pedig nemcsak csalatkozás, hanem mások megcsalása lesz.  De nem igaz az a divatos elv sem, hogy az ember a jobbá válás csúcsán már nem vár jutalmat a jóért, és nem kívánja a bűn büntetését. Az emberi nemesedés látószöge ugyanis kitágul az öntudat felől a mikro-, majd a makrokörnyezet felé. Nemcsak saját lelki nyugalmát dédelgeti, hanem a meggyőződött igazságot maga körül is látni akarja. Nemcsak a vetőmagban, hanem a rügyekben is.

Miért kell várni?
Isten ma nem közvetlenül szolgáltat igazságot, hanem az adott törvényein, az elrendelt mandátumain, sőt, az államon keresztül is. Jutalmaz és figyelmeztet a körülményeinkben. Szól a lelkiismeretünk és felebarátaink visszajelzésén keresztül is. Nem hallgat azonban arról, hogy ebben az életben elvetett jó és rossz magjaink aratása megkezdődik ugyan, de a begyűjtése és rendszerezése a feltámadás után várható csak. És amíg nincsen meg a végbizonyítvány, nem tudunk pontosat a másik teljesítményéről. Ha valaki a félidőben akar eredményt hirdetni vagy mérleget vonni, az mindkét irányban csalódhat. A hamisság felfutása közben egészen nemesnek látszhat, vagy épp az, ami az elején zűrzavarnak tűnik, lehet csak egy nagy dolog vajúdási fájdalma is. A jó önmagában is jó, és magában hordja a jutalmát. Istennek mégsem elég, ha hűséges emberek kevesebbet nyomnak a súlyuknál, ezért mondja a boldogmondásokban, hogy a mellőzött szelídek öröklik majd a földet. Rehabilitálni fog mindenkit az idők végén! A hívő várja, és nem harcolja ki előre az örökségét, mert lélekben már azon a rangon él, mintha az övé lenne.  Csak a rövidlátó embert bosszantja fel, hogy a jó nem nyeri el ebben az életben a megérdemelt jutalmát. Istentől gyerekes hisztivel követeli, hogy álljon ki már most mellette. Fordítva is igaz. Csak az ostoba embert nyugtatja meg, hogy a rossz nem nyeri el rögtön a büntetését. Körülnéz, és ha nem látja az Isten pallosát, lop, csal és hazudik tovább, mint aki nem tudja, hogy lesz végítélet az élet után. Valójában nincsen nagyobb vakmerőség, mint csak a földi élettel számolni, és semmi sem forradalmibb, mint hinni az örökkévalóságban. 
Isten nem kapkod és nem türelmetlen. Olyan, mintha álomszuszék módjára terülne el a történelem rónaságán. Ez nekünk nehéz. A pillanatfelvétel sokszor az, mintha a világnak nem lenne gazdája, mert a szenvedő rázza az öklét a menny felé kínjában, a gonosz pedig röhög a markába. Isten mindkét félnek csak annyit üzen, hogy a meccs nincs még lefújva.  Benne kell maradni a játékban, le kell élni az elrendelt korunkat. Az ember az élet egységében gondolkodik, ami a születéstől a halálig tart. Ebben az időintervallumban akar győzni, boldognak lenni, és üdvözülni. Micsoda teher és görcsös vállalkozás ez! Isten ezzel szemben a történelemben gondolkodik, ami a teremtéstől a második teremtésig tart. 

Amíg nem állja ki minden generáció a maga próbáját, nem látni tiszta képet. A végítélet nemcsak Istennel veti össze az embert, hanem embert az emberrel, a múltat a jelennel is. Ezért kell megvárni, míg az utolsó lélek is bemegy az örökkévalóság csűrébe. 

Tudhatunk-e előre valamit?
Az, hogy az igazság nem nyilvánvaló még, nem jelenti, hogy nem is létezik, és nem lehetünk róla már most meggyőződve. A bátor ember már akkor odaáll mellé, amikor alacsonyan vannak a részvényértékei, szemben a gyávával, aki mindig a közvéleményt monitorozza. Attól még, hogy nem állunk magunkért bosszút, nem jelenti azt, hogy tagadjuk a bibliai értelmében vett bosszúállás intézményét, csak ráhagyjuk arra az Istenre, aki méltányosabban és alaposabban fogja elvégezni a munkát. Attól még, ha pillanatfelvételen a jó vesztésre, a rossz pedig győzelemre áll, tudhatjuk világosan, hogy mi a jó és a rossz, végkifejletével együtt. Ha hiszünk a végítéletben, máshogy fogunk élni. Az ábrándok szirtjein zátonyra futott cinizmus helyett derűsek leszünk. Az erőszakos követelődzés helyett pedig józanok leszünk, mint akik az eljövendő dicsőség rangján élünk már. 

S miközben joggal és helyesen követeljük és várjuk magunk számára az igazolást, ne felejtsük el, hogy a végítéletben azok is láthatóvá válnak, akiknek velünk szemben van igazuk. Az igazság nem személyválogató,  nem lesz elfogult velünk szemben sem. Ezért Pál apostol szerint a bölcs előre hozza önmaga megítélését, keresztjét és felmentését is. „Mert ha mi magunk ítélnénk meg önmagunkat, nem esnénk ítélet alá. De amikor az Úr ítél minket, akkor nevel, hogy a világgal együtt el ne vesszünk.” (I Korinthus 11: 31-32)

Földesi Barnabás

Címlapkép:
Majoros Áron Zsolt: Kontempláció
aronmajoros.com