Mintegy húszezren voltak jelen Debrecen főterén 2009. május 22-én - azon a napon, amely a magyar reformátusok számára Trianon és a 2004. december 5-ei népszavazás után enyhülést és a széthúzást felülíró összetartozás győzelmét hozta. Öt éve már, hogy az anyaországi reformátusokat az egységes Magyar Református Egyház tagjai közé sorolják bármely határon túli magyar gyülekezet tagjaival együtt. Nemcsak a magyar református közösség elnevezése egységesült, de az összetartozó egyházrészekben egységesítették a liturgiát és a jogi státuszokat is. Megalakult a Magyar Református Egyház közös képviseleti testülete, a Generális Konvent Ifjúsági Bizottsága azzal a céllal, hogy összefogja és harmonizálja a Kárpát-medencei ifjúsági munkát.

Sorslenyomatok
- Az igazi kapcsolatok a személyes kapcsolatok, ezekből nőhet ki bizalmi viszony - vélekedik Bölcsföldi András. A református lelkipásztor még a nyolcvanas évek végén teológusként vett részt önkéntes segélyakciókban, amikor hallgatótársaival Erdélybe próbáltak tartós élelmiszereket, ruhaneműt eljuttatni vonattal. Később, ifjúsági lelkészként és osztályfőnökként is vezetett kirándulásokat az elcsatolt magyar területekre, a budapesti teológia spirituálisaként pedig tíz éve szervez teológusnapokat Kárpát-medence-szerte. Mint mondja, a többnapos utakon a teológushallgatók nemcsak belelátnak - akár életükben először - a határon túli magyarok mindennapjaiba, de szolgálatukkal is kifejezik, hogy számon tartják és megbecsülik őket.
- Nagyon szívesen jönnek a teológusok ezekre az utakra. Külön öröm, hogy mind a hét elszakított országrészben jártunk már, de több más európai szórványgyülekezetbe is eljutottunk. Németországban, Svájcban, Londonban, Hollandiában, Prágában és a skandináv országokban járva beleláthattunk, mit jelent olyan gyülekezeteket gondozni, amelyek a háború után vagy 56-ban emigrált magyarokból, a rendszerváltás után külföldön letelepedettekből és az új kivándorlási hullámmal kikerült honfitársainkból állnak. A kinti magyarok életútjai a magyarság sorslenyomatai, ezeken a helyeken többféle gondolkodásmódú emberből kell közösséget faragni.

Egyenlőtlen testvériség
A határon túli magyarokat sokáig dupla kisebbségi lét jellemezte, és ez köszönhető az anyaországnak is Bölcsföldi András szerint.
- Még a kommunizmus idejéből származik az a sztereotípia, hogy az anyaország az, ahonnan mozgatják a szálakat, minden innen indul ki, a határon túliak pedig kisebbrendűségi érzéssel voltak jelen még azokban a testvéri kapcsolatokban is, amelyekben egyenrangú partnereknek érezhették volna magukat. Sokszor átéltem, hogy ha megjelent valahol egy magyarországi csoport, a kinti magyarok óriási megtiszteltetésnek érezték. Még ha az anyaországnak van is gondoskodó szerepe, mintha azt is éreztettük volna, hogy mi vagyunk a gazdagabbak. Aki viszont járt határon túli területeken, tudja, hogy ez nem így van, mert az erdélyiek, felvidékiek, kárpátaljaiak mindig is sokkal nagyobb szeretettel fogadtak minket, mint amit el tudtunk volna gondolni. Bárhova mentünk, mindig gazdagabban jöttünk haza lelkileg és a felpakolt csomagok számát tekintve is. Szellemileg pedig végképp nincs erről szó, gondoljunk csak a nagy múltú, nagy szellemi energiákkal rendelkező Erdélyre! És arra is, hogy milyen önzetlen az ottaniak hozzáállása másokhoz. Magyarországon egy lelkész meglepődik azon, ha mondjuk, éjjel kettőkor beállít valaki a parókiára. Egy erdélyit sosem láttam meglepődni. Ha éjjel beállítottunk valahova, csak annyit kérdeztek, melegítsék-e azt a sok ételt, amit elkészítettek. Általában melegítették... A legnagyobb örömöm pedig az volt, mikor árvíz idején egy felvidéki gyülekezet segített egy kárpátaljainak. Semmiképp sem arról volt szó, hogy a „gazdagok" segítik a „szegényeket", hanem arról, hogy testvérekként tekintettek egymásra.

Küzdelem nélküli veszteség
Trianon után sok szempontból másként fejlődtek tovább a határon túli magyar közösségek, mint az anyaországiak. Bölcsföldi András szerint az erdélyi, kárpátaljai, felvidéki magyarok nemcsak a hitüket, de az életben mindent komolyabban vesznek.
- Nekik mindenért meg kellett küzdeni, sokszor a szavakért is, hiszen még csak az sem természetes, hogy a gyerekeik megtanulnak-e magyarul. Aki az elcsatolt területeken magyar, református, keresztyén akar maradni, annak küzdeni kell. Ennek meg is van a látszatja: egy erdélyi református naptárban biztos, hogy szerepel megemlékezés valamelyik református történelmi alakról. Székelyudvarhelyen a panziót Petőfiről nevezték el. Magyarországon ezt nem tudnám elképzelni, egy hotel nevébe inkább belefoglalják a rekreáció szót, mint egy emblematikus történelmi figura nevét. Határon túli magyarok gyakran furcsállják azt is, hogy nálunk nem természetes, hogy az emberek templomba járjanak vagy hitoktatásra írassák a gyermekeiket. Nekünk sok minden természetesebb, nem kell annyit küzdenünk, ezért is veszítünk sok embert.

Rendezvények helyett kapcsolatok
- A kapcsolatápoláshoz egyszerű dolgok kellenek, ami viszont elengedhetetlen: találkozni kell egymással - folytatja a lelkész. Bölcsföldi András szerint a találkozások nagy alkalmaként fémjelzett magyar reformátusok évente meghirdetett világtalálkozója valójában nem olyan jelentőségű, mint amit a neve sejtet.
- Igaz, hogy a találkozáshoz megadhatná a keretet a név, de az, hogy néhány rendezvényt összekapcsolunk ennek jegyében, még nem világtalálkozó. El kell menni a másikhoz, be kell kopogni, be kell ülni egy ebédre, kávéra vagy csak egy ásványvízre. Élő kapcsolatokon múlik az egyház egyébként is, és hogy hogyan alakulnak a kapcsolatok, azt nem a protokolláris találkozások döntik el, hanem az, hogy én hogyan vagyok jelen, vagy én rászánok-e valamit a kapcsolatépítésre.

Öt ujj egy tenyéren
- Egy külföldi sosem fogja megérteni, hogy mit jelent az, hogy beülök az autóba, országhatárokon át utazom száz, ötszáz vagy éppen 714 kilométert - amennyire Gyimes van Budapesttől -, kiszállok a kocsiból, és magyarul szólalok meg. Mi több: érzem, hogy mi egyek vagyunk, tudjuk, ki az a Petőfi, Vörösmarty, Ady, vagyis közös a kultúránk, a múltunk, a hagyományaink, bármilyen messze vagyunk is egymástól. Ez a magyarság csodája - fejti ki.
- Egyszer Székre mentem legációba, és a túlzsúfolt buszon megszólított egy bácsi, megkérdezte, mi járatban vagyok. Beszélgetni kezdtünk az anyaországi és a határon túli lét különbségeiről, ám egyszer csak a tenyerére mutatott: „ni, egy tenyerem van, öt ujjam és mind más". Mi, magyar reformátusok egy kézen vagyunk, az Atya kezén, ettől még lehetünk mások, ahogy az ujjaknak is más és más a funkciója és a dísze. De akárhol éljenek is magyar református keresztyének, mind ugyanazt a hitet vallják. A hitvallásunk teremt egységet közénk, mert a hit kapcsol össze minket.

Jakus Ágnes

Képek: Bölcsföldi András, Füle Tamás

Kapcsolódó cikkeink:

A menedékház

Székelykapu Londonban

Szerbiába megyek...

Megmozdulnak a téglák

Az egység