A szombatig tartó egyhetes balatoni táborban csaknem 200 dunántúli református fiatal nyaral és töltődik fel lelkileg. A „Miért választottam a lelkészi hivatást, s hogy készülök rá" című kerekasztal-beszélgetésen öt lelkipásztor osztotta meg gondolatait a diákokkal.

Miért választotta a lelkészi hivatást?

Hegyi Gizella Katalin: Általában fázni szoktam a „miért" kérdésektől. A válasz lehet spirituális vagy egyszerű. Küzdelmes időszak után indultak teológiai tanulmányaim. A szüleim úgy emlékeznek vissza, hogy kicsi koromban ügyvéd, majd orvos akartam lenni, és később jött egy sugallat. Meg kellett harcolnom magammal, magamban, hiszen úgy gondoltam, hogy mit is keresnék én itt, a többi lelkész közt. Sokat vívódtam, de Isten tiszta üzenetet küldött nekem, és most már úgy érzem, hogy az Úrnak tetszik, amit csinálok, pedig mindig féltem, vajon alkalmas leszek-e erre a feladatra. Ez abból is adódott, hogy nem egyházi gimnáziumba jártam, így a konfirmáció után csak külön alkalmakon vettem részt hittanórákon. A családom nem volt igazán vallásos. A diplomaosztóm után megkérdeztem anyukámat, mikor vettetem fel először a teológiát. Elmesélte, hogy egy vasárnapi ebéd közben jelentettem be újabb terveimet. Azon a délután volt mit emészteniük, de végül rám bízták a döntést.

Donatin Tamás: A dékán úr mondta annak idején, hogy Önök azért lettek lelkészek, mert ehhez értenek. Egy lelkipásztornak azonban komolyan és lelki vetületből nézve is át kell gondolnia, hogy tényleg ezt a hivatást választja-e. A lelkészséget ugyanis nem lehet úgy csinálni, mint egy autószerelői, vagy kőműves munkát, mert akkor tönkremegy az ember. Bennem is sok kérdés vetődött fel; hogy miért én, miért itt és miért ezt? Sok küzdelem van abban is, hogy ne a saját céljaimat akarjam elérni, hanem Isten terveit próbáljam megvalósítani. Miért éppen ide akartam jönni? Rowling írta az egyik Harry Potter kötetben, hogy a pálca választja a varázslót, és úgy gondolom, hogy ez van a mi hivatásunknál is, vagyis a lelkészség választja az embert.

Hogyan készülnek fel egy prédikációra?

Farkas Balázs: Minden felkészülést imádsággal kezdek, és csak ezután következik az igeválasztás, amiben segítségemre lehet például a „Napi igeolvasó" is. Olyan részt igyekszem választani, ami számomra is jelent valamit. Van egy megtanult, klasszikus módszer, ami alapján megkeressük a fő gondolatot, a történet üzenetét, majd három nagyobb vázlatpontra építjük fel az igehirdetést. Ezután megpróbálom kifejteni az ige mondandóját, és a saját életemből vett példákkal alátámasztani. Sokszor fordul elő, hogy a gyülekezeti tagok történeteiből is igyekszem minél többet felhasználni – természetesen nevek nélkül. Végül hirdetem az evangéliumot, a megoldást, Jézus Krisztust. Ez a prédikáció legfontosabb része.

Bátki Dávid Géza: Nem szabad elfelejteni, hogy nekünk nem csak a vasárnapi istentiszteletekre kell készülnünk, hanem például temetési igehirdetésre is, ami az egyik legnehezebb szolgálat. Egyszer két és fél napon át készültem, majd a temetés előtt másfél órával, amikor már épp kész voltam, azzal keresett meg az özvegy néni, hogy egy adott igéről szóljak. Kezdhettem elölről mindent, de a kérés szerint végezhettem a szolgálatot. Nem mindig van elég idő készülni egy-egy alkalomra, de Istennek hála, ilyenkor is megélhetjük, hogy Ő velünk van. 

Hogyan élik meg lelkészként a mindennapjaikat?

Hegyi Gizella Katalin: Mindent szeretek csinálni, ami a hivatásomhoz tartozik. Korábban egy évig voltam gyülekezeti, majd három évig kórházlelkész. Utóbbit teljesen más szolgálatnak éreztem. Míg egy gyülekezetnél hozzászokhatunk, hogy például tiszteletes úrnak/asszonynak szólítanak és megértik az „egyházi nyelvezetet", addig ez egy kórházban nem ennyire egyértelmű. Több lehetőség, és több feladat is volt, akár a négyszemközti beszélgetések, éneklések, imádkozások alkalmával. A mostani idősek otthonában végzett munkám nagyon hasonló ehhez, de itt a lakókör állandóbb. Nagyon jó dolog megtapasztalni Isten segítségét, amire a világban azt mondják, kicsinyes. Pedig, ha átértékeljük, hogy mi az igazán fontos, akkor megtalálhatjuk az Úr ajándékait.

Donatin Tamás: Szerintem a városi, gyülekezeti lelkészeknek sem könnyebb a helyzetük, bár itt se mindig tudják az emberek, hogy mi illik. Sokszor azt tapasztalom, hogy egy városi ember kevésbé érti az egyházi kifejezéseket, mint például egy falusi. Néha irigylem azokat, akik a hétköznapjaikban reggel felkelnek, dolgoznak, majd munka után haza mennek, és otthon már egész mással foglalkoznak. A mi hivatásunknál azt nem lehet megtenni, hogy most nem vagyok lelkész. Figyelnünk kell arra, mit mondunk, mit csinálunk, és hogy fegyelmezett életet éljünk. Sokszor gondolják a segítségért hozzám fordulók, hogy minden problémájukat meg tudom oldani, de ez nem így van. Mindezek mellett nagyon szeretem a hivatásomat, aminek a tudománya is érdekel. Belegondoltam már abba is, hogy mi lenne, ha másba kezdenék, de tudom, hiányozna a lelkészség.

Gondos Gábor: Speciális a helyzetem, mert hat istentiszteleti hely tartozik hozzám, így a vasárnapok mozgalmasak és eléggé nehezek is. Vasárnap este a családom nem túl sokat kap már belőlem, úgyis mondhatnám, semmit. Gyakran előfordul velem, hogy furdal a lelkiismeret, mert a szórványhelyzet miatt nem tudok minden gyülekezetben teljes értékű munkát végezni, pedig fontos, hogy a lelkészség ne csak tűzoltómunka legyen, hanem építse is a gyülekezetet. A nehézségek ellenére mégis nagyon szeretek Zánkán lenni, sőt, ha időnként a kezdeti lelkesedést tapasztalom, sokkal inkább tudom azt értékelni, mint tíz évvel ezelőtt, szolgálatom kezdetén.

Orbán Anita, Fekete Zsuzsa
Fotó: Füstös Gábor