Olyan nincs, hogy a tavasz nem jön el
A falakon tarkálló színes, vidám képek nem semlegesíthetik a beteg gyerekek pillantásainak mélységét, ha valaki lelkileg felkészületlenül lép be a gyermekonkológiára. A látvány annak ellenére váratlanul ér, hogy az eszemmel tudom, a Borsod-Abaúj-Zemplén Megyei Kórház és Egyetemi Oktató Kórház Gyermekonkológiai és Csontvelő-transzplantációs Osztályára megyek. A folyosón feliratok, a beteg gyerekek szülei írták. Nagy Kálmán osztályvezető főorvos egyet említ: „Olyan nincs, hogy a tavasz nem jön el..."

Neki teremtették
A professzort arról kérdezgetném, miért döntött úgy, hogy beteg gyerekek között éljen, azt feleli, sosem gondolkodott azon, hogy orvos legyen, nem is volt a családban korábban senki, aki a gyógyítást választotta volna hivatásául. Már az orvosi egyetemre járt, amikor először érezte, hogy az orvoslást igazán neki teremtették. Elmerengve beszél gyerekkoráról, szerető családjáról; nővéréről, valamint édesapjáról, aki felnevelte. Édesanyját nyolc évesen vesztette el. Rákos volt.

Az első, aki meggyógyítja
Nagy Kálmánt mindig érdekelték a megoldhatatlan feladatok, a gyógyíthatatlannak mondott betegségek, így a leukémia is. – Innovatív foglalkozás a miénk, ezt szeretem a legjobban benne – mondja elgondolkodva. – Mindig ki kell találni valami újat. Pályám kezdetén a leukémia megoldhatatlansága hozott erre a területre. Az volt a vágyam, hogy ha egy betegségre azt mondták: gyógyíthatatlan, akkor én legyek az első, aki meggyógyítja. Talán nem veszik az olvasók nagyképűségnek, ha azt mondom, előfordult, hogy sikerült.

Hiány?
A professzor aztán hosszasan sorolja, hogy az orvosi pályán a nők sokkal többet áldoznak magukból, mint a férfiak. – Az átlagosnál lényegesen magasabb tisztelet illet meg egy orvosnőt, de a mostani társadalom sajnos ezt a legtöbbször nem adja meg, pedig kolléganőim hihetetlen áldozatokat vállalnak a betegekért. Az is előfordul, hogy talán valami hiányzik az életükből, amit szerettek volna: például gyerek, vagy gyerekek, nagy család, így tudásukat, szeretetüket, odaadásukat azoknak szentelik, akiket gyógyítanak.

Nem hősi tett
Remélem, hogy nem veszi tolakodásnak a professzor, de erre fel kell tennem a kérdést: az ő életéből mi hiányzott, hogy a beteg gyerekekre áldozza? – A Jóisten azzal ajándékozott meg, hogy 10 évvel ezelőtt örökbe fogadtam egy legényt – mondja, és azonnal elönti a büszke mosoly az arcát, ahogy a kisfiára gondol. Mivel magától nem folytatja, én teszem hozzá – Igen, tudok erről, de azt is hallottam, hogy egy beteg, leukémiás kisfiúról van szó. – Nem volt ez valami hősi tett – feleli szinte bosszúsan. – Igen, itt feküdt az osztályunkon. Nyolcnapos korában elhagyta az anyja. Beteg volt, de aztán meggyógyult. – Mert meggyógyította – erősködöm, de erre már nem is reagál.
– Nincs nekem arra időm, hogy a beteg gyerekeket osztályozgassam, hiszen mindegyiket szeretem. Nem úgy, hogy ölbe veszem és dédelgetem, mert direkt módon nem mindig mutatom ki a szeretetem, bár ez sem idegen már tőlem. Fiatalabb koromban nem tudtam dédelgetni, simogatni. Amikor Párizsban az egyik világhírű osztályon dolgoztam, azt láttam, hogy a francia férfiak egészen másként viselkednek a gyerekekkel, mint a magyarok. Nem szégyellik kimutatni, hogy szeretik a gyerekeket. A leggöcsörtösebb képű gyerekre is akkora puszikat nyomtak az orvosok, mint a huszonegy! Ott tanultam meg, hogy ha nem sérti a gyerek személyiségét, akkor ki lehet mutatni a szeretetet, mert a betegágyban fekve azt az üzenetet kapja egy simogatásban, hogy bár nem én vagyok az édesapád, de ne félj, mert közel vagyok hozzád, szeretlek, kedves vagy nekem és számíthatsz rám.

A focisták
Azt érzem, hogy órákig tudna beszélni a beteg gyerekekről, egy idő után mégis visszatér a professzor a saját kisfia történetéhez. – Igen súlyos beteg volt, egészen kicsi baba, amikor idekerült. Végül velünk maradt. Nekem nem volt soha fiam, és tíz évvel ezelőtt lett... 56 éves voltam. Kapcsolatunk leírhatatlan viszonnyá változott. Képzelje, fiatal koromban focista voltam, most pedig vele focizom minden nap. Ha ketten játszunk és hozzám kerül a labda, igyekszem gyorsan kapura lőni, különben megszerzi tőlem és egy pillanat alatt elszalad mellettem. Olyan érdekes, hogy hasonlít rám ez a gyerek! – mondja nevetve. – A nővérem azt mondja, hogy én nevelem bele a foci szeretetét, de hát csak azt adhatom, ami bennem van.

Mennyiség vagy minőség
Nagy Kálmán arról beszél, hogy a közvélekedés úgy tartja, a gyerekkel töltött idő minősége számít és nem a mennyiség. – Ezt én szamárságnak tartom! – jelenti ki. A minőség olyan, amilyen. Ha megtaníttatok a gyerekkel tíz Petőfi verset, vagy ha felteszem a szokásos kérdést, mi volt az iskolában, egyáltalán nem vagyok beljebb. Nekem nem képeznem kell a gyereket, hanem szeretni. Együtt tölteni vele az időt. Előveszem a munkám, dolgozom a számítógépen, ő pedig tanul mellettem, s ha akar, kérdez valamit. Azonban ha szülőként csak ellenőriznék, kontrollálnék, soha nem tárulkozna ki nekem a gyerek, hiszen azt csak egy jó baráttal teszi meg az ember. A fiam már 11 éves, magas, vékony, kamaszodó gyerek. A filmeken általában elalszom, de a focimeccset együtt nézzük a tévében és közösen kommentáljuk az eseményeket.

Elképzelhetetlen tömegű pénz
A fociélményektől visszatérünk a kórházhoz, a gyógyításhoz. A főorvos azt mondja, hogy korábban rengeteg gyerek meghalt leukémiában, de napjainkban többségük már meggyógyul. – Életem egyik nagy csodája, hogy míg a pályám kezdetén sok gyerek meghalt vérképzőszervi daganatos betegségben, ma már meggyógyulnak, mert olyan sokat fejlődött a tudomány. A megváltozott módszerek és technikák sok pozitív változást hoztak. A nyolcvanas években Franciaországban sokféle módszert tanultam, de itthon sokkal hátrébb voltunk az orvoslás területén. Aztán megérkezett a pénz is a módszerekhez. Egyszer meglátogatott minket a miskolci gyerekkórházban az észak-rajna-vesztfáliai tartomány miniszterelnöke. Látva a munkánkat felajánlott egy nagyobb összeget gyógyszerekre, de mondtam neki, hogy nem a gyógyszerek, hanem a módszerek hiányoznak, leginkább a csontvelő-átültetés. Odaadtam a miniszterelnöknek egy pályázati anyagomat, amit máshová írtam korábban, de nem nyert. Aztán ment tovább a munka, és egyszer csak annak az évnek a végén olyan tömegű pénzt kaptunk, ami számomra elképzelhetetlen volt. Megkaptuk a tartomány költségvetésének teljes maradványát. Abból a pénzből építettük fel az épületet, berendeztük az osztályt, megvettük a műszereket. Nagyon modern osztályunk lett, és ez megmutatkozott az eredményekben is, mert sokkal több gyereket tudtunk meggyógyítani. A munkatársaimnak rengeteget köszönhetek, nagyon hálás vagyok nekik. Éjszakánként dolgoztak, hajnalig sejteket szeparáltak, majd reggel újra mentek a betegekhez. Mindezért egyetlen fillér külön pénzt sem kaptak, sőt azt is elfogadták, hogy a nevük sokszor be sem került a köztudatba, nem szerepeltek a sajtóban vagy az orvosi konferenciákon. Fantasztikusan érdekes volt, amit csináltunk, és tudom, hogy munkatársaim többsége bármelyik nyugat-európai egyetemen hatékony munkát tudna végezni.

Bukott politika
A kutatás mellett azonban nagyon fontos az orvos-beteg kapcsolat – folytatja Nagy Kálmán. – Sokan azt gondolják ma is az egészségpolitikában, hogy az orvoslást szervezik, pedig ezt soha nem lehet szervezni! Az orvoslás mindig az orvos és a beteg kapcsolatáról szól. Félelmetes, ami Nyugat-Európában és az Amerikai Egyesült Államokban tapasztalható: az orvosok kihátrálnak a felelősség elől és maguk előtt tolnak egy szervezetet. Szomorú, amikor a beteg szembekerül az egyetemi, a kórházi gyakorlattal, és emögött nincs ember, vagyis nem konkrétan valaki felel azért, hogy mi lesz vele, hanem a beteg egy sikeres vagy sikertelen mechanizmus részévé válik. Alig van direkt kapcsolata az orvossal. Hatvanoldalas beleegyező nyilatkozatot íratnak alá a beteggel, nehogy később pereljen. Tudja, mikor változik meg a helyzet? – teszi fel nekem a kérdést a professzor, de azonnal meg is válaszolja. – Akkor, ha egy politikus bekerül a kórházba. Mert ebben az esetben soha nem egy intézményt, hanem egy konkrét személyt keres, akibe kapaszkodhat. Az a politika megbukik, ami nem követi valamilyen formában az emberek vágyait. Jól kiépített egészségügyi rendszerre természetesen szükség van, de a kapcsolat a legfontosabb. Soha nem a betegséget akartam megszüntetni, hanem a beteget akartam meggyógyítani – mondja a főorvos, és pontosan érzem a különbséget, amit magyaráz. Az jár az eszemben, hogy itt lenne az alkalom rátérni arra, miért vállalt politikai szerepet, de a főorvos ismét egészen másról, valami sokkal mélyebb dologról beszél.

Felelős vagyok
- Tudja, a gyógyítás nem úgy zajlik, hogy felcsapom a könyvet, megnézem, hogy a betegség túlélési esélye negyven százalék, ha a beteg meghalt, akkor a hatvan százalékhoz tartozott. Talán naivnak tűnik a megfogalmazás, de én felelős voltam és vagyok minden ember haláláért, aki a közelemben volt és meghalt. Persze mindent megtettem a betegekért, igyekeztem maximálisan teljesíteni a kötelességemet, de nem oldozhatom fel magam.

Csak a halott gyerekekre emlékszem
Az élve maradt gyerekekre nem emlékszem, csak azokra, akik meghaltak. Részben azért van ez, mert akkor sokkal többet foglalkoztam velük, de azért is, mert a halott gyerekek sokkal többet segítettek nekem érzelmileg, erkölcsileg, mint akik élve maradtak. Voltak olyan esetek, amelyek megráztak, katarzissal jártak, de megtanultam kezelni a helyzetet. Azt mondtam, egy beteg miatt én nem adhatom fel, mert jön a következő. Segítenem kell. – Nem sír soha? – kérdezem - Nem sírok – feleli röviden. – Pedig nem látom megkeményedettnek – mondom. – Nem, nem vagyok kemény, de ha én elkezdenék itt sírni, akkor itt mindenki sírna. Annak meg mi értelme lenne? – néz rám tettetett csodálkozással és a helyzet abszurditásán hosszasan nevetünk, talán ezzel vezetjük le a felgyülemlett feszültséget. A professzor végül annyit tesz hozzá, szeretne mindig úgy küzdeni, hogy ne csalódjanak benne. – Hiszek magamban, a tudásomban, Ha valaki összeroppan egy ilyen helyzetben, akkor nem igazán felkent erre a pályára. Nem futamodhatok meg.

Adta és elvette?
A professzor ennél a pontnál beszél először arról, hogy istenhívő, Reggel, este imádkoznak a családjával együtt. Hogyan rendezi Istennel, ha elveszít egy gyereket? – kérdezem. – Ha egy gyerek meghal, nem próbálom megmagyarázni a családjának, hogy a Jóisten adta és elvette. Nem tolom Istenre a felelősséget. Nem imádkozom azért sem minden pillanatban, hogy segítsen meg, mert engem nem kell ebben a formában megsegíteni. Ugyanis ha becsületesen végzem a munkám, akkor minden reményem megvan arra, hogy Isten engem segíteni fog. Amikor a beteggel foglalkozom, az egyetlen vágyam az, hogy a legjobban tegyem a dolgom és meggyógyítsam őt. Amikor esténként imádkozom, nem azt kérem, hogy nekem jobb legyen, vagy másként történjenek a dolgok, hanem azért, hogy „legyen meg a Te akaratod." Számomra fontos, hogy mindent megteszek, ami tőlem, embertől telik és az Isten akarata érvényesül. Néha azt mondják az emberek, hogy „megváltozott a viszonyuk Istennel". Pedig az Istenhez való viszonyunk soha nem változik meg, ugyanis ő folyamatosan szeret minket, legfeljebb az változik, hogy mi mennyire szeretjük őt. 

Remény mindig van
A szülők szerepére terelődik a szó. Nagy Kálmán szerint a szülők hozzáállásán sok múlik. – Azt a szülőtípust szeretem a legjobban, amelyik nem ad külön problémákat a beteg gyerekének, minden kérdésére őszintén válaszol és soha nem türelmetlen. A gyereknek nem kell világrengető dolgokat mondani, egyszerűen csak végigvinni a sorsát, kísérni őt. A gyerekek keveset törődnek a betegségükkel, a hosszú távú kérdések nem érdeklik őket, a többség csak azzal foglalkozik, hogy most mit csinálnak vele, ez meddig tart és mikor mehet haza. A nagyon nagy kérdéseket, például a halálfélelmet másképp élik meg, mint a felnőttek. A gyereknek nem szabad a betegségről olyan dolgokat mondani, ami egyébként nem is érdekli őt. Az a szülő, aki ilyet tesz, bűnös. Arra kell csak válaszolni, amit kérdez, de arra becsülettel, mert a gyerek a kegyes hazugságokat is észreveszi. Nincs olyan betegség, ahol ne lehetne fenntartani a reményt, mert az mindig megvan. A remény a tudománnyal és a hittel is kapcsolatos. Aki reményt vesztett, annak se tudománya, se hite.

Aki bent marad
A gyerekkórházban kiváló nővérek dolgoznak – mondja Nagy Kálmán. A nővéreket úgy kellene kiválogatni, hogy beküldjük őket a gyerekekhez, hogy végezzenek el bizonyos dolgokat. Aki kijön, miután elvégezte a feladatát, az nem nővér! Aki benn marad, az a nővér. Aki játszik és beszélget a gyerekekkel, annak az ápolás az élete lényege. 

A politikus
Nagy Kálmán számos szakmai kitüntetés és cím birtokosa, száz-egynéhány angol és magyar nyelvű orvosi publikáció és társadalmi kérdésekkel kapcsolatos írás szerzője, a Kereszténydemokrata Néppárt Országgyűlési Frakciójának tagja. Már több mint három órája beszélgetünk a kórházban, és bevallom, nehezemre esik a politikára terelni szót, de nem hagyható el az interjúból az életének ez a szelete. A professzor azonban nem beszél túl sokat a politikáról, csak annyit mond, hogy nem bánta meg a politikai szerepvállalását, mert az olyan világgal szembesítette, amit korábban nem ismert. Végül még annyit tesz hozzá: a politikus egy demokratikus társadalomban nem különleges személyiség, hanem egyszerűen csak megválasztják. Ahogy őt is.

Fekete Zsuzsa