Nem voltam az a babázós kislány. Emlékszem Zsófira, a Götz babámra, Zsuzsira, a mindig kócos göndörre és néhány végtagját vesztett Barbira. Mégis azt látom, az is válhat anyává, aki nem az óvodában kezdi, és az is, akinek valamilyen oknál fogva nincs saját gyermeke. Mert én sem a gyerekszobában, de még csak nem is a szülőszobában váltam anyává.

Tizennyolc évesen egy első osztályos évnyitón álltam. A szülők furcsán méregettek, összesúgtak a hátam mögött: „Milyen fiatal!” – csóválták a fejüket. Tudtam, mire gondolnak. Hetekkel korábban az okmányirodában is így jártam a húgommal: az ügyintéző megkérdezte, hogy a kislánynak vagy az anyukájának lesz-e a diákigazolvány? Nem magyarázkodtam. Ugyan nem én szültem őt, de soha nem fogom elfelejteni, amikor születése után pár perccel a kórház folyosóján a kezembe adták. Hiszem és tapasztalom, hogy az anyai ösztön ezerféleképpen életre kelhet bennünk: testvérként, keresztszülőségben, örökbefogadáskor, lelki kísérésben vagy egy rászoruló felemelésekor.

Isten sokféle kaput nyitott meg előttem is, hogy az anyaság egy-egy szeletét átéljem, de a teljes képhez hozzátartoznak a bukásaim is. Voltak felelősségek, amiket leráztam magamról, és voltak barátok, akiktől egy idő után már nem kérdeztem meg: hogy vagy? Ha valóban fejlődni szeretnék, szembe kell néznem az okozott sebekkel is. Egyszer egy baba-mama körön megkérdezték: „Mit tud nekünk anyaként segíteni Jézus? Hiszen gyereke sem volt.” Mindig szerettem ezeket a kérdéseket, amik nekem nem jutottak volna eszembe. Ma már rögtön rávágnám: meg tudja bocsátani az anyaságom bűneit, és napról napra gyógyítani akar. Jézus nélkül könnyen a gödör mélyén maradnék életem egyik legnagyobb feladatában.

A családomban a nők nagyon hamar szültek. Ismerhettem a dédmamámat, nagymamám fiatal anyukaként vigyázott rám, édesanyám pedig egyszerre lett tanítónő és anya. Bennem is ott élt a vágy: minél előbb édesanyává válni. A várakozás időszaka azonban kiszolgáltatottá tett. Mégis, ezekben a napokban is részben anyák vagyunk már: hiszen ami folyton az eszünkbe jut, ami az imáink el nem feledett tárgya, ami egészségesebb életre motivál, ami képessé tesz arra, hogy az év bármely napján rávágjuk, milyen hónap lenne kilenc hónap múlva, az igenis az identitásunk részévé válik.

Egyik karácsonykor hasított belém a gondolat: vajon a jászolba született gyermek elég-e nekem akkor is, ha Isten úgy dönt, nem lesz saját gyermekem? Ebben a várakozásban közelebb kerültem Istenhez: a vágyamat nem „kikönyörögtem” tőle, hanem átadtam neki. Sokan mondják: „engedd el, és akkor majd sikerül”. Soha nem értettem ezt az akaratlagos elengedést. De a rá következő nagyböjtben mégis sikerült felhagynom a kalkulációkkal, a „mi lesz, ha...” gondolatokkal és a kontrollvesztés miatti frusztrációval. A következő szentestén pedig a férjemmel kezünkbe foghattuk a meghallgatott imádságunk bizonyságát. Engem jobb anyává tett ez az időszak, és értékesebbé vált az első gyermekünk, hiszen Isten világossá tette, hogy egyetlen születésből sem hiányozhat a Teremtő. Ugyanezt erősítette meg a második, váratlan gyorsasággal közénk „pottyanó” gyermekünk is. Mert Isten úgy is dönthet, hogy előbb adja át a következő ajándékot, mint azt mi gondolnánk.

Az anyaság neheze azonban csak ezután szakadt rám. A kimerültség és a felelősség súlya alatt sokszor automata üzemmódra váltottam.
Az éjszakák sötétjében, a koffeinért kiáltó hajnali ébredésekben megláttam magamban a felmenőimet – és azt is, amilyenné nem akartam válni. Ebben a felismerésben nem a szakkönyvek segítettek, hanem a más anyákkal folytatott őszinte beszélgetések. A generációs minták megtöréséhez kellenek a kimondott szavak, a hibák beismerése és az imádság a gyógyulásért. Ma is mosolygok, ha a templom tetőterében tartott baba-mama alkalmakra gondolok. Ahogy az anyák hívták a barátnőiket, ahogy jöttek a „pocaklakókkal” vagy már a harmadik gyermekükkel – ez mindig megmutatta nekem a közösség megtartó erejét. Egyik szerda reggel egy kimerült anyuka mondta ki: ez életem legdurvább önismereti folyamata. Mindannyian bólogattunk, de volt ebben a hallgatólagos megállapodásban egy közös félelem is. Csak sodródni lehet ebben a folyóban? Ekkor kezdtem az önismereti alkalmak szervezésébe. Szakértők bevonásával, havi egy szombat délelőtt együtt lehettünk anyák. Énidő volt ez a javából, amiben ugyanilyen fontossá lett a „mi” is, az a támogató közösség, amivé együtt formálódtunk.

A gyermekeim nőnek, és egyre nehezebb kérdésekkel vesznek körül. Ha a szerepeimet pontoznám, még mindig az anyaságban kell a legtöbbet fejlődnöm, de reménységet ad, hogy ezen az úton velem van a Teremtő, aki rám bízta ezeket a kincseket. Mellém adta a férjemet a terhek hordozásához, és a távolságot legyőzve segítenek a nagyszülők és barátok is. Ami pedig végtelen motivációt ad: a próbálkozásaim két leendő édesanyára is hatnak. Gyöngysorként követjük egymást az élet fonalán.

Gyönyörködjünk ma, anyák napján a körülöttünk lévő nőkben: nővérekben, keresztanyákban, nagymamákban és anyákban, akik életünkre hatással lehettek. És ha van lehetőségünk, köszönjük meg nekik, hogy velünk vannak, és adjunk hálát Istennek azért, hogy nekünk adta őket!

Varga Emese
A szerző lelkész, két gyermek édesanyja.

Illusztráció: Gustav Klimt: Anya gyermekével