Vádolta magát. Keményen. Hogy végre szívébe vésse: „Bolond lány. Hát azt hitted, hogy létezik? Eredeti ember, csak úgy szeretet… Mint a mesében. Az a világ nem létezik! Erről szólt minden lélegzetvételed negyvenöt évig. Nevetséges.”

Dacosan, leszegett fejjel ment előre ezen a napfényes délutánon. Szerette az őszt. Szerette a színeit, a gyümölcseit. Szerette, hogy már nem éget a nap, hanem simogat. Szerette rúgni az avart és hosszú percekig tudott válogatni a lepotyogott gesztenyék között. Nézegette, simogatta őket. Azokat is, amelyikek még csak félig bújtak ki tüskés, szúrós burkukból. Azokat talán még egy kicsit jobban is.

Dacosan, leszegett fejjel, könnyekkel a szemében ment előre, és nézegette az őszi képeket, amit a lelke küldött neki abból a régi, épp köddé foszló világból.

Az elsőn egy babakocsit tolt. Benne az ő négyhónapos elsőszülöttjével. Gyönyörű gyermek volt, és ekkorra már megszületett ő is anyának. Boldog volt ott, a budai kis lakásban. Tolta a babakocsit és élvezte a hosszú, szép őszt. „Jövőre ősszel, majd…” – kezdett tervezgetni mosolyogva. Majd megállt és nézte a gyermekét, aki jövőre már lépkedni fog mellette. Majd a következő évben szaladni, aztán már majd csak az óvodából hazafelé sétálhatnak… Ekkor jegyezte meg örökre, hogy nincs „jövőre majd”. Nincs még egy ilyen ősz. A földi élet végessége, a pillanat fontossága, az együtt megélt percek jelentősége mind-mind belesűrűsödött abba az őszi sétába, és vele maradt.

Aztán már több mint egy évtizeddel később egy szépen, frissen összegyűjtött avarkupac körül állt sok-sok gyermek, és kérdőn néztek rá. Szinte hallották a tízévesei, ahogy mondja: „Nem szabad, gyertek el onnan. Menjünk tovább, nemsokára odaérünk.” Rájuk nézett. Még alig ismerték egymást. Ekkor még küzdött keményen. Még nem engedte meg magának, hogy szeresse őket. Minden reggel igyekezett felvértezni magát elhárító mechanizmusokkal, hogy ezekkel csendesítse kisebbségi érzését. Annyi energiájába került ez, hogy mire betette a lábát az ódon épületbe, szíve mázsás súlyként nyomta a mellkasát. De kitartott ebben hónapokig. Az első pici repedést a páncélján talán ez a levélkupac ütötte. Csillogó tekintettel néztek rá. Ő pedig odalépett, elmosolyodott és elsőként rúgott bele. Szálltak a levelek és a nevetésük.

Egy másik szép őszi délutánon, még évekkel ezelőtt, egy megbeszélésre ment. Valakihez, akitől félt. Valakihez, akit szeretett. Nem nevezhetnénk harmóniának, ami köztük volt, de már konfliktusnak sem. Kölcsönös bocsánatkéréssel kiradírozták már ugyan a csúnya, bántó mondatokat egymás lapjairól, de még idő kellett, hogy a nyomuk se látszódjon. Egy gesztenyefa alatt megállt. És a szokásosnál is hosszabban, gondosabban válogatott a földön fekvő kincsek között. Mintha biztatta volna az időt, teljen, múljon észrevétlenül, hátha lemarad a megbeszélésről. Kezébe vette egyiket a másik után. Tenyerébe zárta, megsimogatta őket. Gyönyörködött bársonyos barna színükben. Egyik-másik még félig elbújt tüskés burkába. Hagyta őket, nem erőltette, hogy kibújjanak. Csak ugyanolyan kedvesen nézett rájuk, mint a többire. 

Kiválasztott egyet és a táskájába rejtette. Aztán még egyet a kezébe vett. „Elviszem neki ajándékba” – gondolta. „Odaadom és minden rendben lesz. Tudni fogja, hogy szeretem, és nem akarom bántani. És ő is szeretni fog és nem fog bántani.” Ezzel a gesztenyével leegyszerűsödött a világ egy pillanat alatt. Elmúlt minden bánat, megoldódott minden gond. Mosolygott és sietősre fogta, hogy a cinkos időt behozza. Kissé késve, kipirult arccal érkezett. Kezében szorongatta a gesztenyét. „Áldás, békesség” – köszöntötték egymást. Leültek, megbeszéltek mindent. Voltak pillanatok, amikor még elhitte, hogy oda fogja adni az ajándékát. Aztán hazavitte, és a polcra tette a többi közé. Csupán a szánalmasság és nevetségesség érzése maradt vele.

Csak ment előre. Dacosan, leszegett fejjel, könnyektől áztatott arccal. Mellette hóvirágok nyújtogatták nyakukat. Ibolya illatát hozta a szél és körüllengte őt finoman. A fák már készültek a kikeletre, várták, vágyták fogadni a rügyeket, leveleket. Madarak néztek rá értetlenül és kiáltották mindenfelől, hogy „Itt a tavasz!” Ő pedig csak ment előre, bezárta minden érzékszervét, úgy őrizte szívében dacosan az őszt, mint a zsebében a gesztenyéket.