Az államalapításról, az István királyt ért vádakról, az új kenyér ünnepéről és Mária országáról Peterdi Dániel esperessel, a Dunamelléki Egyházkerület lelkészi főjegyzőjével beszélgettünk.

Mit üzen ma nekünk az államalapítás és a keresztyénség felvételének ünnepe, augusztus huszadika?

Az államszervezet megalakulásának pillanata mindig sokkal messzebbre mutat, mint hogy ott és akkor mit jelent az a régi rend felbomlásához képest. Az állam léte ma arról üzen, hogy a Szent István-i államszervezet működőképesen megtartotta több mint ezer éven át a magyarságot. Életteret alakított ki, és élhetővé, lakhatóvá tette az országot. Az állam, ha jól működik, segítséget ad az egyének és a közösségek életéhez, és úgy szervezi a társadalmat, hogy a társadalmi béke fenntartható és működtethető. Ha az állam végzi a feladatait, az mindenki javát szolgálja, legyen szó a közutakról, az iskoláztatásról, az egészségügyről. Mi is köszönettel tartozunk az akkori ősök döntésének.

István királyt sokan bírálják azzal, hogy politikai döntés volt részéről a keresztyén Európához való csatlakozás; és azzal is, hogy a nemzet tagjai kényszer hatása alatt jártak el a templomba. Ön hogy vélekedik erről?

Nem volt ez súrlódásmentes döntés, voltak ellenhatásai, és már csak a pogányság megtörésében is komoly véráldozatokkal járt. István döntése, hogy a nyugati keresztyénség felé fordul Géza fejedelem után, aki viszont a keleti keresztyénséggel kereste a kapcsolatot, hosszútávra meghatározó döntés volt. Bár történelmietlen, mégis játsszunk el a gondolattal: ha nem így döntött volna, akkor a keresztyén Európán belül a pogányság útján maradó magyarság nem maradhatott volna meg, fölőröltek volna bennünket. Határán vagyunk a keleti és a nyugati keresztyénségnek; ahogy költőink mondták: kompország vagyunk. A magyar történelem ismeretében arra következtethetünk, hogy ha a keleti keresztyénség maradt volna meg, feloldódhattunk, legalábbis betagolódhattunk volna a szláv birodalomba. A keleti rítus a Balkánt és más, kelet-európai térségeket ugyanis nagyban meghatározta. A nyugati bástya Lengyelország a maga katolicizmusával, és Magyarország a maga keresztyénségével. Ebben is helyén kell értékelnünk még a nehézségekkel együtt is, István szerepét.

És mi a helyzet egyáltalán a keresztyénség felvételével?

Nekünk van olyan igénk a Szentírásban, ami arra vonatkozik, hogy akár színből, akár szívből, csak a Krisztus prédikáltassék. Ha ezt Pál le merte írni, és komolyan merte venni a missziója kapcsán, akkor ne dobjunk követ Istvánra azért, mert politikai döntése is volt az, hogy a nyugati keresztyénség felé fordul. Nem kérhetünk számon egy ezer évvel ezelőtti döntést a mai fejünkkel – ez a történelmietlenség –, hiszen akkor teljes, egész életet élt a keresztyénség: mindent áthatott a vallási látásmód is, a középkorra ez volt jellemző. Nem volt olyasféle szakadás, hogy van egy szekuláris, állami életünk és van egy vallásos, vasárnapi életünk. Az élet egészében pedig a legfőbb húzóerőt abban az időben egyértelműen a keresztyén közösségek, a keresztyén írástudás, írásbeliség, kultúraterjesztés jelentette. István az államalapítás mellett az egyházzal együtt végezte ezt a tevékenységet is, vagyis mindazt, ami hosszú távon kulturálisan is megtartója lett a magyarságnak.

Míg a katolikusok a Szent Jobb-körmenettel ünneplik augusztus 20-át, mi, protestánsok az új kenyérért adunk hálát úrvacsorás istentiszteleteinken. Hogyan alakult ki az ünneplésnek ez a módja?

A reformáció úgy döntött, hogy elveti a szentek és az ereklyék tiszteletét. A reformáció utáni egyházszerveződés Magyarországon végig kellett, hogy gondolja, hogyan tud csatlakozni egy ilyen ünnephez. Úgy döntött, hogy az aratás befejezésével, az első lisztek elkészítésével, az első kenyerek megsütésével emlékezik méltó módon a nagy jogi aktusra, az államalapítás idejére. Minden ilyen, külső aktus egyben meg kell, hogy erősödjön egy belső szándékkal, belső vállalással, döntéssel is. A magyarságnak a kenyér mindig is sokat jelentett. A magyar ember a mindennapi kenyérről is úgy gondolkodik, hogy az közösségteremtő erő, és hogy Isten adja azt is. Nálunk régen a kenyeret egész hétre sütötték a búbos kemencében a családnak.
E körül a kenyér körül jöttek össze a családtagok, és alkottak közösséget nap mint nap. Hálaadásra adott okot, ha volt kenyér. Jézus azt mondja, hogy ha a földbe esett gabonamag el nem hal, csak egymaga marad; ha pedig elhal, sok gyümölcsöt terem. A gabonamag feloldódik a közösség érdekében, így a közösség összehívásának, összetartásának az ereje. Ezt a magyar protestáns lélek szépen megoldotta az új kenyérért való hálaadás ünnepében azzal együtt is, hogy tőlünk nyugatra termésünnepeket tartanak kora ősszel – amikor betakarítják a termést, mindenféle gyümölcsöt, zöldséget, terményt odavisznek az Úr asztalához. A magyarság körében ez a szimbolika az új kenyéri, illetve új bori hálaadás alkalmaiban mutatkozik meg, és jelenik meg az államalapítás ünnepéhez közel, illetve a szüret után a reformáció ünnepéhez közeledve az úrvacsorai jelképekben.

Van valami, amiben az egyháznak ma „még jobban" el kellene halnia, hogy a nemzet számára gyümölcsöt teremjen?

Az egyháznak a szolgálatban kell elhalnia. Abban, hogy önmagát nem félti, hanem teszi a dolgát, és továbbadja a rábízott üzenetet – az igehirdetésben, a szeretetszolgálatban, az oktatásban és minden másban. Abban a pillanatban, hogy egy társadalom megérzi: őérte van egy intézmény, a magáénak érzi. Ha pedig magáénak érzi, akkor meg is fogja védeni. Akkor a pokol kapui sem fognak erőt venni rajta, ám ezt a kapcsolatot nap mint nap újra kell építeni. Nap mint nap meg kell tudni győzni főleg a népünk és az egyházunk nyomorultjait arról, hogy értük, velük, és az életünk kibontakoztatásáért dolgozunk együtt. Az egyház soha nem öncélú, és nem is lehet önmagáért való. Az pedig az Ura kezében van, hogy meddig tart az élete gyertyalángja, mikor lobban utolsót, vagy mikor gyújtja újra a gyertyát az Ura. Nem magának kell a gyertyát megvédeni, hanem szolgálnia kell vele – ez a dolga.

Önnek milyen kedves emléke fűződik nemzeti ünnepünkhöz?

Az egyik legszebb emlékem, amikor az egyik augusztus huszadikán Pécsett egy katolikus gyülekezetbe meghívtak, hogy arról beszéljek, hogy mi, reformátusok hogyan látjuk Szent István alakját. Nagyon toleránsan elviselték, hogy mi nem szentként, hanem államalapító István királyként tiszteljük őt, aki a mi életünk kereteit is kialakította, és számunkra is nagyon fontos döntéseket hozott. Másrészt, akkor elmondtam azt is, amit valahol egy tizennyolcadik századi, protestáns magyar forrásban olvastam. Mi, protestánsok, ugye nem nagyon szeretjük, hogy Mária országa vagyunk, ám minden tiltakozásunk ellenére a döntés, amit Szent István meghozott, bölcs döntés volt. Ha valóban igaz, hogy a koronát a pápától kérte és az országot fölajánlotta Máriának, az államjogi szempontból olyan lépés lehet, ami a magyar függetlenséget hosszú távra meghatározta. Gondoljunk csak bele: ha valaki a császártól kért koronát, akkor a császár vazallusa, hűbérese lett. A pápától kért korona egy picit többet jelentett abban az időben, mert közvetlen egyházi hatalom alá vetette magát. Ám azzal, ha Máriának van felajánlva az országunk, az egyházi hatalomnak is lehetett jelezni, hogy sem pápa, sem császár nem uralkodik felettünk – ezzel tehát a magyar függetlenséget okos döntéssel, hosszú távra biztosította.

Jakus Ágnes