Gettók népe

Nehezen találjuk a nagyváradi Gutenberg utcai romatelepet. Úgy vállalkoztunk az útra, hogy előzetesen egyikünk sem járt még ott. A hírekben, újságokban olvastunk ugyan ezt-azt, de az életszagú valóság látványa, színe és szaga szinte sokkol.

A Sebes-Körös partjáig jutva fordulunk vissza, nincs tovább, meg kell fordulni. Néhány utcát még végigjárunk, hiszen semmi sem sejteti, hogy nem messze a nyomor felmérhetetlen. Akad, aki eligazít, így hamarosan megérkezünk. Hirtelen elénk tárul a lelakott tömbházakból és nyomorúságos viskókból álló romatelep. Szemét és törmelék minden mennyiségben. Lézengő felnőttek álldogálnak és néznek reánk. Várják, kihez és miért jöttünk. A gyermekek játszanak, kergetőznek tovább. A kóborkutyákat sem zavarjuk, tovább szaglásznak a szinte egyenletesen szétterülő a szeméthalomban.
Idősebb férfi jön elénk. Azt mondja ő intézi a helyi romák dolgait. Amolyan vajda-félének nézzük. Készségesen ajánlkozik, hogy segít elosztani a magunkkal hozott több doboz használt ruhát. Percek alatt jó huszan veszik körül az autót, alig győzzük kipakolni a kocsit. Kellően felpakoltunk, mindenkinek jut bőven. Beszédbe elegyedünk, az életükről, mindennapjaikról kérdezzük őket. Gyermekek, édesanyák és fiatalemberek vesznek körül. Úgy tűnik az idősebb generációból kevesebben vannak. A gettók népe rövidéletű.
Pityu tizenkétgyermekes családról beszél. Segíteni kéne őket. Bólogatunk, s gondolkodunk, mit is tehetnénk. Hiszen úgy tűnik, mintha a tenger kimerésére vállalkoznánk.

Terepnézőben
Másfél hét sem tellik el, ismét jövünk. Ezúttal terepnézőbe. Az első barakkban, ha nem is tizenkét, de ötgyermekes család nyomorát tárja elénk Pityu. Itt a számoknak nincs jelentőségük. Alacsony az ajtófejfa, kényszerűen meghajlunk hát a Budai család szegénysége előtt. A velük élő nagybácsi és az ötből három gyermek fogad a garázs méretű otthonban. Legszívesebben idézőjelbe foglalnám, de végtére ez is csak otthon. Az ő otthonuk.

Meleg van, valami kicsi kályha ontja a meleget. Lázár nagybácsi meséli, hogy bontásból származó gerendadarabok égnek. Elhagyott épületet szedtek darabjaira, onnan a fa. A viskó egyharmadát a kályha és amolyan konyhasarok uralja, a már említett farakás társaságában. A maradék kétharmadon egy ócska kanapé és kétszemélyes ágy osztozik. Lázár a "konyhában" alszik, valami felismerhetetlen eredetű lomokon, a többiek heten pedig "mindenütt másutt". Mutatják az ebédet is. Ott rotyog a kályhán. Makaróni és hús. Mindkettő guberálás eredménye. Január másodikát írunk, az ünnepek során eltelt emberek után ilyenkor bővebben akad maradék a kukákban. A család hiányzó része most is a szeméttárolók tartalmában keresi a napi betevőt. Lázár az ebédre ügyel, a tízéves, de még mindig csak az első osztály padját koptató, értelmes tekintetű Bettike pedig a két kisebbre ügyel. A hiányos öltözetű Ruben és Norbi hamar a barátságába fogad. Közvetlenek, játékosak. Ugyanolyanok, mint bármely más gyermek, csak éppen a ruha hiánya és a szutyok bősége szembeötlő.
Második látogatásunk alkalmával, amikor az édesanyát is otthon találjuk, a hűtőszekrényen Bibliára leszek figyelmes. "A férjem hívő" – közli (neoprotestánst ért alatt – megj.: a szerző). Belelapozok, látszik, hogy gyakorta olvassák. S jegyzetfüzet hijján néhány telefonszám is ott szerepel ákombákom számokkal, a megtartó Ige társaságában.

"Egyik nyomorból a másikba mártózunk"
Az első helyről összeszoruló szívvel távozunk, s gondolkodunk, mivel is tudnánk segíteni. A következő helyen is elmondjuk, ahol ismét ötgyermekes család fogad, hogy nem állami és nem bűvös holland segéllyel térünk majd vissza, hanem a bibliai özvegyasszony két fillérjével. S így is van. Nem indítunk gyűjtést, csak bejelentjük a nagyvárad-őssi református gyülekezet bibliaórai alkalmán, hogy hol jártunk és valami ehető segítséggel még szeretnénk visszatérni. S íme, a következő napokban ki-ki ad a maga szegénységéből, a maga szeretetével. Lám, a bonhoefferi igazság érvényesül: az embereket ne "annak alapján ítéljük meg, amit tesznek vagy, amit elmulasztanak megtenni, hanem annak alapján, amit elszenvednek". Örülünk, hogy adhatunk, hogy van miből adnunk, hogy irgalmasságot cselekedhetünk. Csendben, minden felhajtás nélkül három nagy kartondoboz tellik meg alapélelmiszerekkel. Lám, nem csak a rossz, de a jó hír is gyorsan terjed. Lélektől lélekig.

"Magyar vallásúak vagyunk!" – jön a válasz, amikor a felekezeti hovatartozást firtatjuk a második helyen. A romatelep lakossága magyarul beszél. Sokan közülük a neoprotestáns kisegyházaknál keresik a lelki - és testi táplálékot.
Ami feltűnő, sehol nem tudunk a reménybeli segéllyel sem túl sok örömet ébreszteni. Értsük jól: a gettók népének ez csak a túléléshez elegendő, az élethelyzetük ugyanaz marad. Ezért már-már fásult arccal fogadják hat nap múlva, a megígért időben, a tartós élelmiszereket tartalmazó csomagot. A szegénység, a minden nap és minden órában megélt nyomorúság kiöli a valami jobban bízó reménységet az emberi lelkekből. A gyermekek is megilletődötten néznek fel reánk. Nem is közelítenek a "ház" közepére letett csomag felé. Ki tudja, hányan vállalkoztak már rá az ő kicsiny életükben, hogy cseppenként kimérik a tengert... Noszogatjuk őket, vegyenek bátran a szaloncukrokból. Rögtön feltűnik, ezek a gyermekek nem tudnak csokit enni. A nagyocska Bettike is darabokban majszolja a szaloncukrot, nehogy túl hamar elfogyjon...

Pityu egy mozgásképtelen fiatalemberhez is bevisz. Egyik nyomorból a másikba mártózunk. Már-már szégyenkezve hallgatjuk és szemléljük azt a felfoghatatlan szegénységet, amiről eddig nekünk fogalmunk sem volt. Lám, amikor úgy érezzük, sajnálatra méltó az életünk, amikor elönt az önsajnálat, érdemes egy röpke látogatást tennünk a Gutenberg utcában, legalább gondolatban, hogy megtanuljunk hálát adni, mindazért, amink van.
Fábián Tibor
Fotó: Szolár Éva